Szombat előfizetés 2017

„MIÉRT NEM LÁZADTAK FEL?”

Írta: Archívum - Rovat: Archívum, Esszé

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Smuel Michaeli előadása a Holocaust emlékünnepé­lyek alkalmával (április 10-én este)

Miért nem lázadtak fel? Miért nem támadták meg akár csupasz kézzel hóhérjaikat, amikor már tudták és lát­ták, hogy minden veszve van? Ilyen és hasonló kér­dések foglalkoztatták a nevelőket Izraelben a „Jóm hásoá” közeledtével. A „Cábárim”, Izrael új és szabad nemzedéke nehezen fogadta el, hogy hat millió embert le lehet mészárolni, mint „birkákat a vágóhídon” anél­kül, hogy bármilyen ellenállást tanúsítsanak. Ezeket a kérdéseket nem szabad válasz nélkül hagyni, elsősor­ban azért, mert a történelmi tények mást igazolnak, másodsorban pedig azért, mert a probléma nem teljes mértékű megvitatása nem ad teljes képet és választ, és ezáltal foltot hagy mártírjaink emlékén. Ezért határoz­tam el, hogy minden évben a mártírok emlékének a napján megpróbálok válaszolni ezekre a kérdésekre. Szokássá vált az iskolámban, hogy ezen a napon a leg­felsőbb tagozat diákjai összegyűltek a díszteremben, hogy meghallgassák előadásomat. Szavaimat azzal kezd­tem, hogy ezt a napot a „hősiesség és vész” napjának kell nevezni annak ellenére, hogy a fordított sorrend jobban tükrözi a valóságot, mert az aránylag kevés ellenállást és szervezkedést olyan hihetetlen nehéz kö­rülmények között vitték véghez, melyre nagyon ke­vés példa van a hősiesség történelmében.

Az Eichmann-per idején, Hálévi, jeruzsálem bíró újból és újból tette fel provokatív kérdését a meghur­colt és megkínzott zsidó tanúknak: „Miért nem lázadta­tok fel, miért tűrtetek?” Bár ez a kérdés igen kelle­metlenül érintette az amúgy is szenvedő tanúkat, mégis fontos volt. Első ízben adódott alkalom, hogy az áldo­zatok hivatalosan felelhessenek erre a kérdésre. Felele­tük azonban igen egyoldalú volt. Ők a meggyötört, megkínzott és kiéhezett áldozat oldaláról világították meg a kérdést. Annak az áldozatnak a lelkivilágát pró­bálták érzékeltetni, akinek nemcsak hogy nem volt ere­je felemelni karját, de alig maradt ereje a gondolkodás­ra. A fizikailag teljesen legyengült test szellemi kapa­citása egyetlen dologra koncentrált: hogyan lehet sze­rezni még egy darab száraz kenyeret.

Ezután jöttek a történészek, akik megint más szem­szögből próbálták megmagyarázni, hogy miért nem lá­zadtak fel akkor sem, amikor még nem voltak kiéhezve. A világtörténelemben – mondták – nincs még egy olyan példa, amikor egy tökéletes, modern és sátáni furfanggal felépített apparátust tömegmészárlásra használjanak fel. Az áldozatok félrevezetése és a megtévesztő ma­gyarázatok olyan szintet értek el, hogy még a legkételkedőbbeket is félrevezették. Számos megdöbbentő példa igazolja ezt. Amikor az áldozatokat arra utasí­tották, hogy vetkőzzenek le, mert zuhanyozni mennek, nem felejtették hozzátenni, hogy mindenki jegyezze meg, hová tette a ruháit, nehogy a mosakodás után sokáig kelljen keresnie. Ennek a látszólag jelentékte­len megjegyzésnek óriási félrevezető hatása volt. Ezek után természetesen bevonultatták az áldozatokat a zu­hanyzóterembe, ahol a vízrózsákból nem víz, hanem a ciklon nevezetű mérges gáz hatolt be. Amikor a náci gyilkosok arra gyanakodtak, hogy az áldozatok valami­lyen forrásból értesültek, hogy a haláluk előtt állnak, akkor bizonyos csoportokat valóban a zuhanyzóba vit­tek, majd a fürdés után visszaküldték őket a barakkok­ból, hogy elmeséljék társaiknak, hogy csupán rémhírről van szó.

De hogyan lehet megmagyarázni azt az esetet, amikor a náci tömeggyilkosok megparancsolták áldozataiknak, hogy saját kezűleg ássák meg sírjaikat, és ezután cso­portosan végezték ki őket, miközben a még életben levő csoportok szemtanúi voltak az eseménynek. Miért tűrtek hangtalanul és tétlenül? Miért nem mentek neki hóhérjaiknak az ásóval vagy akár puszta kézzel? Hisz nem volt mit veszteniük! Erre a kérdésre nem egyszerű felelni. Aki először életében lát tömeggyilkolást, amely­ben nem tesznek különbséget öregember, nő vagy gye­rek között, komoly lelki megrázkódtatáson megy keresz­tül, amely megbénítja az agyát még a legvakmerőbb harcosnak is. De függetlenül ettől felvetődik a kérdés: vajon csak az a bátor és a hős, aki megrohamozza csu­pasz kézzel gyilkosait? És mi van azzal, aki ugyan tudja, hogy minden veszve van, és mégis büszkén fele­melt fejjel és nyitott szemmel néz szembe a halállal? Ki képes és kinek áll jogában megállapítani mi a hősies­ség ebben az esetben?

Sokféleképpen lehet magyarázni a különböző esete­ket. Talán még azt is hozzá lehet fűzni, hogy a nácik által leigázott Európa népei sem cselekedtek másképp, sőt ellenkezőleg! Nekik sokkal könnyebb volt a dolguk. Ők saját hazájukban voltak, és nem ellenséges környe­zetben. Őket is kínozták, gyötörték, tizedelték és pusz­tították. Ők nagyobb méretű ellenállást tanúsítottak? Véleményem szerint nem. Amikor megölték Heidrichet, Hitler megbízottját Prágában, a németek kiirtották Lidice falu teljes lakosságát. Ők is saját kezűleg ásták meg sírjaikat. Egy sem emelte fel kezét hóhérjaira. Es mi volt azzal a hárommillió szovjet hadifogollyal, akik embertelen bánásmódban részesültek Németország­ban, és százezrével pusztultak el éhségben, kínzásban és betegségben: Tudomásom szerint csak egy esetben sikerült nekik fellázadni, és kis részüknek megmene­külni a haláltáborból. Pedig itt kiképzett katonákról volt szó, akik sokszor tisztjeikkel együtt alakulatonként estek fogságba.

Mégis mindez nem ad kielégítő választ arra, ami Bu­dapesten történt 1999 végén. Abban az időben 90 000 zsi­dó munkaszolgálatos volt Pesten és környékén különböző munkatáborokban. Amikor Horthy megkísérelt különbékét kötni a nyugati szövetségesekkel és Szálasi és bandája készülődött átvenni az uralmat, két napos zűrzavar keletkezett, amelyben nem volt világos, kinek a kezé­ben van a hatalom. A munkaszolgálatosokat őrző keretlegénység nagy része elmenekült, és magára hagyta a táborokat. A földalatti mozgalom tagjai megkísérel­ték verbuválni a még majdnem teljes erőben lévő 18-98 közötti zsidó fiatalságot, mondván, hogy ha a táborban maradnak sorsuk meg van pecsételve, mert a nyilasok, a németek segítségével hamarosan átveszik az uralmat. Nem csak, hogy nem akadt jelentkező, hogy részt ve­gyen a nácik elleni küzdelemben, de igen kevesen akad­tak, akik megkísérelték a szökést. Legnagyobb részük csendben és engedelmesen bevárta, amíg a keretlegény­ség visszatér, és a nyilasok uralomra jutása után leg­többjüket deportálták, ahonnan nem tértek vissza többé.

Ezért sohasem értettem egyet azokkal, akik azt állít­ják, hogy a zsidó nép a vészkorszak alatt fellázadt mindig és mindenütt, ahol lehetett, és ahol alkalom adó­dott. Ez nem felei meg a valóságnak. Márpedig az if­júságot csak igazmondással lehet nevelni. Nem szabad elkerülni a nehéz kérdéseket és még kevésbé szabad elhallgatni az igazságot. És az igazság az, hogy ha nem vesszük tekintetbe a gáluti ifjúság nevelési problé­máit, sohasem tudunk pontos feleletet adni arra a kér­désre, hogy miért nem lázadtak fel akkor sem, amikor erre megvolt a lehetőség. A zsidó ifjúság nevelése a gálutban élesen eltér az izraeli ifjúság nevelésétől. A gáluti zsidó ifjú ellenséges és ellenszenves környezetben nő fel. Az egyenlőtlenség, a megalázás és az elnyomás erősen befolyásolják életét és egyéniségének kialakulá­sát. Az antiszemitizmus fenyegető árnyéka ott lebeg minden zsidó ház felett. Tehát nem csoda, hogy a küz­delem és a harci szellem helyett az önmegtartóztatás és a belenyugvás eszméi érvényesültek. A könyv felvál­totta a fegyver szerepét. Az ellenállás gondolata nem is került napirendre, és a zsidóság zöme majdnem tel­jesen passzívan tűrte a megalázást. Ilyen körülmények között keletkezett valószínűleg a „gyáva zsidó” antisze­mita szállóige is. Amikor eldördültek a varsói gettó zsidó felkelőinek első lövései, a szakaszvezető német tiszt csodálkozva, szinte nem hitt szemeinek, és így kiáltotta el magát: „a zsidók harcolnak!”. Az sem volt természetesen véletlen, hogy a varsói gettólázadás veze­tői és fő harcosai mind az ifjúsági cionista szervezet tagjai voltak, akiknek a nevelése a büszke zsidó nem­zeti és nem csak szellemi öntudatra volt alapozva. Ez a nevelés merőben ellentétben állt a megszokott gáluti zsidó neveléssel.

Egy hazátlan nép olyan, mint egy talaj és gyökér nélküli növény… Sorsa a fokozatos kiszáradás és hervadás. Teljesen boldog nemzeti és vallási élet csak egy független és szabad országban lehetséges. Ez a vész­korszak igazi és lényeges tanulsága.

*

 

A gáluti zsidóság mai helyzete különbözik az akkori­tól, de nem lényegében. Az antiszemitizmus pillanatnyilag nem fenyeget fizikai megsemmisüléssel. Azonkívül ma létezik Izrael, a zsidó nép független és szabad or­szága, amely bizonyos biztonságot és védelmet nyújt a gálutban élő zsidóságnak. Mindamellett a zsidógyűlölet erősödik még a demokratikus országokban is, megaláz és félelmet kelt. ­A zsidóság egy része az asszimilációban keres menedéket, amely a történelem folya­mán igen kétséges óvóhelyet biztosított.

A biztos és valódi megoldás csak egy lehet: vissza­térni a gyökerekhez, melyeket a zsidó vallási és nem­zeti tradíció jelképez, és amelynek Izrael a zászlóvi­vője. A zsidó népnek csak egy hazája van, és az Iz­rael állama.

Címkék:1991-05

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

AUSCHWITZ, AUSCHWITZ…

avagy az egyik kézzel így, a másikkal úgy Ernst-August Kőniget, aki 1943 óta az auschwitzi láger cigányblokk­jában teljesített szolgálatot, három­szoros...

A modenai rabbinál

Modena csaknem 200 ezer lakosú város Milano és Bologna között. A XII. században épült hatalmas dóm közelében, a Mazzini téren...

Close