Miért hagyjuk, hogy így legyen?

Rózsa T. Endre a Szombat januá­ri számában, a mai politikai divatok módjára, „nyílt levelet” intézett az MZSKE tagjaihoz, amelyből kiderül, hogy meg nem nevezett „néhányak” szerint „jelentős sikert”, szerinte pedig csak „részleges sikert” hozott decemberi közgyűlésünk.

Az én véleményem: mindez kár­tékony eufémizmus, mert tökéletes kudarc volt, amivel szembe kell néznünk.

Hogyan is hasonlítható össze az alakuló összejövetel színvonalához, létszámához, lelkes hangulatához, az ott elhangzott szövegek nagy részé­nek értékeihez? Azt is fájóan hiá­nyolhattuk, hogy ezúttal nem vettek részt a magyar kultúrában jelentős szerepet játszó személyiségek, akik­nek a jelenléte joggal tölthetett el bennünket bátorító büszkeséggel.

Helyettük – csizmák az asztalon – pártpolitikusok pufogtatták a semmire nem kötelező, választások­ra kacsintgató, ilyen-olyan színvona­lú mondókáikat. Két dologról nem, vagy alig esett szó: az egyesület „mindennapi életéről”, és a kultúrá­ról. Nem hangzottak el alapvető információk a tagság részvételéről, a körök tevékenységéről, s a gazda­sági vezető is mély csalódást keltett, amikor egyetlen adatot, számot nél­külözött a beszéde. Mintha a jól szervezett, forgatókönyvszerűén per­gő üdvözletek kóserségi pecsétként helyettesítenék azt a nem létező tar­talmat, amit jelölni és hitelesíteni hivatottak.

A közgyűlés közönsége „vette a lapot” és látványosan ítélt. A türelm(etlenség)ével és a lábával. Mi­re lényegi kérdésekről és a demok­rácia adta joga gyakorlásáról dönt­hetett volna, már otthon kanalazta a levesét. Fölfogta: már megint ját­szanak vele, már megint csak a szentesítő jelenléte szükséges mások érvényesüléséhez vagy ambícióihoz. Mintha csak azért hozták volna lét­re az MZSKE-t, hogy a negyven évig monopolhelyzetben levő – s azzal vissza is élő – MIOK-on kí­vül mások is képviselhessék a ma­gyar zsidóságot a New York-i Wal­dorf Astoria szálló termeiben. Ezt a talán túlkarikírozott véleményt saj­nos az is aláhúzza, hogy az MZSKE vezetősége a csúfos és láttató kudarc után, mintha mi sem történt volna, folytatja útját azon a vakvágányon, amely idegen a kitűzött céljától, a tagságától, és mind az egyetemes, mind a magyar és mind a zsidó kul­túrától. Zavartalanul folyik a „kap­csolatfelvétel” és -építés a politikai pártokkal (az MDF-fel és egyik, csak zsidók és antiszemiták számára ért­hető nyelven író képviselőjével pe­dig szégyenteljesen), a hitközséggel (marakodón), alkalmas amerikai milliomosokkal, kormányzati szer­vekkel, és a Szohnuttal -, amelyek során nem csak politikai jellegű el­kötelezettségek felé, hanem az ön­meghatározás jóval húsbavágóbb döntéseibe (a zsidó nemzetiségi ki­sebbség erőltetése, zsidó parlamenti szék kiharcolása) sodornak bennün­ket.

A közgyűlés – erre nem lévén más módja – a terem elhagyásával kinyilvánította: ez nem kell. Tehát az imigyen újra nem választott ve­zetőség egyetlen dolga az lett volna, hogy megszervezzen egy újabb köz­gyűlést. Egy jobban, s főképp más­képpen előkészítettet. S ha állandó­an azt hangoztatja (szemben a „konkurenciával”), hogy a 80 000 fős magyar zsidóságot képviseli, akkor valóban próbálja bevonni az MZSKE munkájába vagy image-ába – s persze a következő vezetőségbe – a magyar zsidóság országos tekintély­nek örvendő, karizmával rendelkező személyiségeit; művészeket, tudóso­kat, s a „korszellemmel” haladva: üzletembereket. (S hogy ne a leve­gőbe beszéljek: íme néhány modell­értékű név: Hankiss Ágnes, Szántó Tibor, Polgár apuka, Vámos Tibor, a FOTEX-es Várszegi Gábor, és hál’ istennek, e névsor gazdagon sorol­ható). Ugyanis ez a vezetőség (nem hiszem, hogy sokan köveznének meg kimondása miatt) néhány kivételtől eltekintve (Hernádi Miklósra, Raj Tamásra és Turán B. Róbertra gon­dolok) kulturális egyesület vezetésé­re nem alkalmas. Nem a szervező munkára – az alakulás tető alá ho­zásában múlhatatlan az érdemük -, hanem a programadásra, a kér­dések feltevésére (a megválaszolás nem a vezetőség dolga), a zsidó tra­díciók alkotó és aktuális folytatásá­ra: a másságában egy magyar, és az egyetemes kultúrába való illesztés művészetére. Talán pislákol még remény, lehetőség, hogy visszafordul­junk a zsidó kultúrához, tradíciók­hoz: onnan töltekezve fel, nyerve energiát az egyéni és közösségi tu­datunk és életmódunk egészségesen és korszerűen más kialakításához. Ahhoz az örökséghez, amely népként tartott fönt bennünket évezredeken keresztül. A kivívott jogok, politikai pozíciók nemegyszer dőltek össze kártyavárként, a kultúra azonban öröknek bizonyult azok számára, akik hozzá fordultak, akik hűek vol­tak hozzá, s akik nemzedékről nemzedékre megújították vele ama szö­vetséget.

A magyar zsidóság közismerten felszínes asszimilációját ne tetézzük azzal, hogy az ismét zsidóként ma­gunkra találás folyamatát felszíne­sen visszük végbe. Nem eshetünk még egyszer – ellenkező oldalról ­- ugyanabba a hibába.

Kőbányai János