Mi a titka?

(Kardos G. György: Ez is én vagyok. Ab Ovo, 1996, 238 oldal, 600 forint)

Évtizedek óta próbálom ellesni a tit­kát.

Miért lesz egy újság legérdekesebb, legolvasmányosabb írása az ő bármifé­le szöszmösze, amit akármiről, az utol­só pillanatban lekörmöl, traumatikus megrázkódtatást okozva a gépírónőnek, aki az óhéber feliratokat már elég jól értelmezi, de K. G. Gy. kéziratainak silabizálása közben még szívidege lesz? Miért mondja azt az ismerős fog­orvos, aki fúrás előtt mindig Verlaine néhány verssorával akar hipnózisba ej­teni sikertelenül, hogy az ÉS-t ezen a héten csak K. G. GY. miatt volt érde­mes megvenni? És miért szeretném időnként én is ezt mondani, ha nem félnék attól, hogy az ÉS nagyszerű, te­hetséges szerkesztői, kedves kollégáim alkalomadtán barátságosan hátba vere­getnek a Tajgetosz meredélyén, mert azt hiszik, hogy ezzel a kijelentésem­mel a lap többi írását gyöngébbnek mi­nősítem, ami így igaz? Ja, kérem, nem kell K. G. Gy.-t közölni, ha nem akarjuk okos és értékes írásainkat háttérbe szo­rítani. Az ügetőn is bajnok lenne a har­madikként befutó, ha az első kettő nem indul. Vajon miért nem közölnek általában a napi- és hetilapok publicisz­tikákat, tárcákat, glosszákat íróktól, mi­képpen az természetes volt még tíz-ti­zenöt évvel ezelőtt is, nem beszélve a boldog és boldogtalan békeidőkről? (Megjegyzem: számomra például az egykori Magyar Nemzet olvasásának ünnepi pillanatai voltak Csurka István tárcái, míg a szerző élt.) Miért száműzik azt a néhány, még lapokba író írót a hétvégi mellékletekbe? Csak nem azért, mert rögtön kiderülne, hogy az írások zöme élettelenül beszél az élet­ről?

És megint az alapkérdéshez értünk: mi K. G. Gy. titka? Boncolgatom, vetkőztetem az Ez is én vagyok című köte­tében összegyűjtött szösszeneteit, kriti­káit, glosszáit, mint kamasz fiú a lányt, mi a titka? Tapogatom a mondatokat, vizsgálgatom a szerkezetet, kukkolom a kifejezéseket, beesem az asztal alá a röhögéstől, de a rejtély nyitját nem ta­lálom. Talán az a titka, hogy mindenről egy történet vagy egy vicc jut az eszé­be? Vagy csak arról van szó, hogy min­denáron szórakoztatni akarja az olva­sót, mert utálja, ha unják? Netán a kávéháziasan könnyednek tetsző, de tényszerűen pontos fogalmazásra gya­nakodjak? Vagy a gyilkos iróniára, amely nem kímél senkit és semmit, az író saját személyét is beleértve? Nem tudom. Egy biztos: boldog lehet az a lap, amelyik meg tudta és meg tudja magának nyerni K. G. Gy.-t, meg azt a négy-öt írót, akik nemcsak információt, hanem olvasmányt, élményt is adnak az olvasónak. És boldog lehet az Ab Ovo Kiadó, hogy egy kötetbe gyűjtötte ezeket az újságoldalak koporsójába zárt remekműveket. Volt esze. Most – remélem – pénze is lesz.