Szombat előfizetés 2017

Metakommunikáció haladóknak

Írta: Sanders Iván - Rovat: Archívum, Irodalom

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Nádas Péter Emlékiratok könyvének zsidó olvasata

Az ismert amerikai irodalomtörténész és kritikus: Robert Alter egy nemrég megjelent esszéjében1 három különböző tí­pusú zsidó irodalmi kifejezésmódot mutat be, háromféle zsi­dó hangot emel ki: a bábeli, a kafkai és a Philip Roth-i han­got. Bábel – különösen a Lovashadsereg elbeszéléseiben és az évtizedekig lappangó, 1920-ban keletkezett naplójában – az azonosulás diadalát írta meg, az átmenet lélektanát, az új eszme és a kozák erő dicséretét, de ugyanakkor a galíciai zsi­dók szenvedését is, a hanyatló lengyel-zsidó városkák elégiá­ját – s mindezt flaubert-i érzékenységgel, pontossággal és iró­niával, a 20. századi irodalmi megújhodás jegyében. A kafkai hang Alter szerint is az elidegenedett, hitehagyott modern ember hangja, az értetlenségé, a rémületé, de Kafka szerin­te abban különbözik az irodalmi modernizmus többi nagyjaitól, hogy ő – tudatosan, tudattalanul – a zsidó gondolkodás pillérjeire támaszkodik, a kinyilatkoztatás, a tan, a magyará­zat eszközeivel igyekszik bevilágítani egy rejtélyes valóságot. Philip Roth stílusában pedig Alter a kelet-európai jiddis írók túláradó verbalizmusát fedezi fel, a nyelv nála sem pusztán médium, állítja, hanem retorikai fogások tömkelegé, látvá­nyos performance, bravúr.

Ha most Nádas Péter munkásságára gondolunk, rögtön le­szögezhetjük, hogy ő nem üt meg se bábeli, se kafkai, se Phi­lip Roth-i hangot, hanem, mint minden szuverén író, a saját hangján szólal meg. Noha máris hozzátehetnénk, hogy a tu­datos esztétizálás igazán nem áll távol írásművészetétől, az elidegenedés, a magány szellemi-pszichikai gyötrelmeinek érzékeltetése sem, és az is igaz, hogy nagyregényében olyan stílust teremt, amely igenis magára vonja a figyelmet. De per­sze ezzel sem mondtunk sokat. Nem olyan attribútumok ezek, amelyek alapján messzemenő következtetéseket le­hetne levonni Nádas regényének zsidó tartalmáról, szellemi­ségéről, noha egyes bibliográfiai összeírások (mint például a Múlt és Jövő negyedévi mustrája2) für alle Fälle a zsidó tár­gyú írásművek közé sorolják be az Emlékiratok könyvét.

Ahelyett, hogy a zsidó irodalom különböző tudálékos defi­nícióival fárasszam Önöket, hadd vágjak a téma elevenjébe azzal a megállapítással, hogy egy olyan társadalomban, kultúrában, amelyben a zsidók nyelvi-szellemi asszimilálódása csaknem teljes, mint például Magyarországon, a zsidó téma irodalmi megjelenítése csakis tragikus lehet. Kovács András szociológus „A zsidókérdés a mai magyar társadalomban” cí­mű, a nyolcvanas évek elején született, úttörő jellegű tanul­mányában arra a következtetésre jut, hogy a mai – tehát a nyolcvanas évekbeli – Magyarországon a zsidó tudat nem tar­talmaz már számottevő vallási vagy kulturális elemet, s csu­pán a másság felismerését jelenti.3 Hadd ecseteljem néhány irodalmi idézettel, hogy a probléma nálunk nem igazán új ke­letű. Gergely Ágnes A tolmács című, 1973-ban megjelent re­gényének hősnője így vall: „…nem sokkal azután, hogy megszülettem, a szülőföldem melletti nagyközségben ezt írta egy nyomdász (nyilván Kner Izidorra vagy fiára, Kner Imrére utal): “Ha az ember olyan zsidó, aki már zsidóul érezni és gondol­kodni nem tud, hanem magyar, tagja a magyar lelki és sors­közösségnek, s amellett megmaradt benne a zsidó problé­maérzékenység, akkor igazán tragikus a helyzete.”4 Egy kis­sé másfajta asszimilációról mond ítéletet (és a fent említett zsidó hangok egyikének adózik) ugyancsak Gergely Ágnes egyik legmegrendítőbb versében, a „Babel”-ban:

Azonosulni? Meddig? És kivel?

Egyenruháig próbálta Babel,

gennyesre sebzett, pokrócolt lovak,

meghágott kancák verték az utat,

kitekert nyakú libáig, ha kell,

véres szakállig próbálta Babel,

gyalázott freskón kocsmárosra lelt,

fivére volt, ki utolsót lehelt,

és nem bánt mítoszt, könyvet, ősi jusst,

csak csókolhatná azt a puskatust,

csak kilőhetné tövig, ha lehet,

a hagymaszagot, a szemüveget,

mint pravoszláv papokra a csuha,

lelkére nőne az egyenruha,

írt égő várost, vágtát, viadalt,

kívülről volt kozák. De belehalt.5

Konrád György egyik rövid írásában, amelyben Irving Howe amerikai kritikus emlékének adózik, ugyanezt a problémát feszegeti, valamelyest optimistább hangnemben. Konrád nekrológjában visszaidézi találkozásait Howe-val. Egy New York-i sétájuk során Konrád felveti a kérdést: „Van-e olyan zsidó irodalom, melyet nem izraeliek, nem héberül és nem jiddisül írnak, amelyekhez nem tartozik semmiféle deklará­ció, hogy zsidó, és mégis az, mert a világuk magában hordja eleve a paradoxalitást?” Howe erre visszakérdez: „Olyan hús­levesre gondolsz, amiben se hús, se répa, se gombóc?” Elé­gedett volt válaszával, írja Konrád, de néhány lépés után „a győztes metaforát is megbuktatta”. „Megfeledkeztünk a bouillonról! A dolog tehát elképzelhető.”6

Az Emlékiratok könyve zsidó szemszögből nézve csak­ugyan egyfajta leszűrt párlat, sűrítmény, ami korántsem je­lenti azt, hogy a „zsidókérdés” csupán elvont, áttételes for­mában, leheletfinom utalásokban, szuggesztiókban, a meta­kommunikáció szintjén jelentkezik (természetesen azon is, mint látni fogjuk); a téma nyíltabb formában is nyomon kö­vethető, a regény legelejétől legvégéig. Az első mondatok egyikéből megtudjuk, hogy az emlékiratait író főhőst Kelet-Berlinben bensőséges barátság fűzte Theához, a már örege­dő, de még mindig izgalmas, egzaltált, élveteg színésznőhöz. Miközben felvillantja alakját, egyéniségét, visszaemlékszik egy együtt töltött péntek estére:

…eszembe jutott az a fa a Ryke utcai zsinagóga udvarán, ez a szá­raz akácfa is valahogyan hozzá tartozott, törzsére tábla van szögel­ve, miszerint fára mászni tilos, s vajon ki akar fára mászni har­minc évvel a háború után, pénteken este, egy kelet-berlini zsina­góga udvarán? kinek támadhat kedve itt ilyesmire? és én azt mon­dom neki, hogy lázam van, miközben a kivilágított templomból a zsidók hosszú árnyai az udvar aranysárga fényébe kiáramlanak, ő pedig anyásán a homlokomra simítja kezét, de látom az arcán, ar­com érzi, hogy nem a lázamat ellenőrzi, hanem inkább bőrömet élvezi, hogy a bőröm még fiatal és ránctalan.7

Több okból fontos ez a mondatrészlet: támpontul szolgál, innen tudjuk meg, mikori történtekről számol be az emléke­ző, de egyfajta nyitány is, egy motívum első megszólaltatása. Mert, ugyebár, felmerül az olvasóban is: ugyan mit keres ez a két ember az építészeti, turisztikai szempontból nem túl je­lentős, régi kelet-berlini zsinagógában? A választ csak pár száz oldallal később kapjuk meg, amikor megtudjuk, hogy Thea: zsidó. Káprázatos tehetségű színésznő ő, amellett lob­banékony, hisztériás, destruktív lény, s mindenekelőtt mélységesen magányos és szomorú. Vonzódik mind főhősünk­höz, mind annak berlini szerelméhez, Melchiorhoz, de mind­kettő visszautasítja; hűséges, türelmes és unalmas férjét sze­reti, de folyton csalja. Az elbeszélő számára Thea mélységes szomorúságában – és nem nyughatatlanságában – rejlik zsi­dósága, habár érdekes módon ugyanezt a szomorúságot vé­li felfedezni Arnóban, német férjében is, úgy érzi, ez tartja őket össze: „…nem egy idegen arc ült ki az arcára – írja hő­sünk Theáról -, hanem… valami alig meghatározható annak az idegen férfinak a bánatából… amihez azért kell hűséges­nek maradnia, hogy az egész közös életüket megalapozó és átfogó bánathoz maradhasson hűséges, ezért mondta volna ezt a zsidót? ahhoz a bánathoz, ami ezek szerint nemcsak azé az idegen férfié, hanem az övé? van valami közöttük, ami tényleg nem elszakítható? az lenne közös, hogy ő zsidó és Arno német?”8

Ugyanolyan bonyolult, csábos és indulatos a regény másik megnevezetten zsidó alakja, Szán Hédi, a főhős kamaszkori barátja és játszótársa. Hősünk így írja le az érzékeny és érzé­ki, gordonkázni tanuló, iskolás femme fatale környezetét:

Iskolai ünnepélyeken szerepelt, s egyszer megkért, kísérjem be a városba, ahol valamilyen zsidó ünnepségen kellett föllépnie, egye­dül nem utazott szívesen, különösen, mert késő este tértünk az­tán vissza és nagyon értékes volt a hangszere, meg a pimasz fér­fiak miatt; ő tulajdonképpen benn lakott a városban, a Dob utcá­ban, nem túl messzire a zsinagógától, egy régi, sötét házban, ahol a földszinten munkásszállás is volt…

A tágas, sötét, hűvös lakásban minden fehér ajtószárny kitárva, ő azonnal pisilni ment, halálos csend, csukva voltak az utcára néző ablakok, az összevont, vastag csipkefüggönyök előtt még ívesen félrehúzott, lecsüngő, súlyos bojtokkal szegett bordó bársonydra­périák, s egyébként is, minden olyan rétegesen egymásra halmo­zott volt e lakásban, puha és süppedékeny, a falak ezüstös min­táin sötét fényű szőnyegek, és a szőnyegeken aranyrámás képek, tájak, csendéletek s egy meztelen nő, kit a háttérben lobogó tűz bí­borfénye világított meg a padló szőnyegein vörös csíkos vászonfu­tók, az öblös fotelok és a merev támlájú székek nagyvirágos védő­huzatán még horgolt csipkedíszek, a középső szobában pedig, ahol álltam és vártam reá, mint valami idétlenül felpuffadt szörnye­teg múmiája, a mennyezet alatt megcsomózott fehér védőhuzat­ban csüngött alá a csillár, ugyanakkor minden tiszta, kellemetle­nül, sarkosan és véglegesen elrendezett, fényesre dörzsölt, csillo­góra tisztított, üvegek, rezek, tükrök, ezüstök, porcelánok, s leg­alábbis a félhomályban úgy tűnt, minden kíméletlenül portalan.9

Telitalálat ez a leírás, sok mindent elárul kispolgári ízlésről, értékrendről, életvitelről. De ez a túlzsúfoltság, ez a szín- és mintakavalkád tán valami másra, mélyebbre is utal. Ha összevetjük Nádas Péter lakberendezési megfigyeléseit, mondjuk, Vas István Elveszett otthonok című visszaemléke­zésének egyes leírásaival, érdekes hasonlóságot fedezhe­tünk fel. Vas István könyvében is ilyen mondatokat olvasha­tunk: „A szobák szükséges hangulatát elsősorban az ablak­üvegek közepén alkalmazott fehér csipkefüggönyök védték, ezek azonban többnyire szürkék voltak. Hathatósan támogatták őket felül és oldalt a nehéz, sötétkék, barna vagy bordó bársonyfüggönyök, s még a világos bútoroknak is derengő, félsötét benyomást tudtak adni.” „A félhomály titokzatos je­lentőséget adott a nehezen használható, tömör és cikornyás bútoroknak, és a kisfiút a meghitt borzongás és kényelmes misztika légkörével vette körül.”10

„A szőnyegek határozottan keletibb szín- és formavilágot varázsoltak elém”, írja Vas, majd felteszi a (tán Nádas számá­ra sem közömbös) kérdést: „Lehet-e, hogy a színük, a mintá­zatuk, véremnek ki tudja, milyen keleti emlékeivel találko­zott?” 11

Thea Sandstuhl és Szán Hédi az Emlékiratok könyvének két megnevezetten zsidó szereplője. Mint már említettem, mindkettő hiperérzékeny, könnyen sebezhető, hirtelen táma­dó, indulatos és szkeptikus ember. De ne essék félreértés: célom nem annak a bizonyítása, hogy ezeket a tulajdonságo­kat zsidó tulajdonságokként tünteti fel a regényíró. Már csak azért sem lehet ez a cél, mert voltaképpen a regény minden egyes főszereplője indulatos és szkepti­kus, magányos és szomorú; éppen csak másképpen fogják fel bánatukat, más­ként igyekeznek kitörni magányukból.

Amellett szociológiai pontossággal meg­figyelt típus csaknem mindegyik. Thea, ha úgy tetszik, szertelen művészlélek; Szán Hédi elkényeztetett „Jewish princess”. A másik barátnő, Prihoda Maja, magas funkciót betöltő kommunista szülők lánya, de a család nyilvánvalóan az úri középosztályból való, míg a har­madik barátnő. Süli Lívia, prolilány, apja iskolai pedellus. (Egyébként maguk a nevek külön tanulmányt érdemelnek itt. Remeklés, trouvaille mindegyik.) A fő­hős egy másik iskolatársa, Prém, tipikus pesti srác nyilas papával, a baráti triász további tagja. Csúzdi Kálmán egy Buda­pesten is háziállatokat nevelő kisiparos­család gyermeke. (Amikor ez a Kálmán egyszer klottgatyában és mezítláb beront a regényhős otthonába, ahol épp ebédel a család, egy kifinomult ízlésű, világot járt unokatestvér így szól: „mily bájosan udvariatlan egy ilyen szurtos suttyó.”12)

Csaknem minden társadalmi osztály, réteg képviselve van ebben a regényben. És a zsidó vonatkozás olykor a legap­róbb részletben nyilvánul meg. A főhős – kommunista állam­ügyész gyermeke – Stark nevű osztálytársáról ezt írja: „…itt lakott a Visegrádi utcában… de a lakásuk zárva volt és ezért be kellett mennünk a szomszédos zsinagógába, ahol az any­ja takarított, ő is jött velünk, kinyitotta a földszinti lakás ajta­ját, a konyhában már meg volt terítve, két személyre, a tűz­helyen egészen kicsi lábos, és minden szégyenkező tiltako­zásom ellenére arra kényszerültem, hogy megegyem az any­ja ebédjét, mert valami végtelenül finom alázattal éreztette velem, tudja, ki az apám…”13

Nádas Péter – mikrorealizmusa, szociológiailag hiteles leírásai, jellemrajzai, elemzései ellenére – nemegyszer szándékosan ho­mályost, elmossa a választóvonalakat, stilizál, és ez összefügg legfőbb írói szándékával. Sok-sok lehetséges példa közül most csak egyet választok ki, amely témánkba vág. Melchior, a kelet-­berlini költő, az egyik fejezetben budapesti barátjának beszá­mol fiatal éveiről, többek között hegedűtanáráról, erről a rejté­lyes, odaadó és egyben visszataszító emberről, aki el akarta csá­bítani a fiatal Melchiort. A tanár „igen kulturált ember volt, mű­velt, tájékozott, könnyed, külföldeket járt, majdhogy egy világfi, úszott és teniszezett, kitűnő kapcsolatokkal, s értett hozzá, hogy ezeket a kapcsolatokat a tolakvás leghalványabb jele nélkül ápolja, mintha ő tenne szívességet, agglegény, de a szó klasszi­kus értelmében mégis nagy házat vitt, mindenki, aki a városban valamicskét is számított vagy éppen vendégföllépésre érkezett, kellemes kötelességének érezte megfordulni nála, valamiként mindenki kötelezőnek tartotta, hogy önzetlen jóságában és szenvedésektől hitelesített szellemességében megfürödjék…”14 Mindezek alapján máris egyvalamire gondolunk származását illetően. De hallgassuk csak meg, hogy mit tudat velünk az el­beszélő néhány oldallal később:

Tudta [mármint Melchior], hiszen többször fültanúja volt mindenféle bizonytalan és szégyenkező suttogásnak, miszerint tanárja egy kon­centrációs táborból tért volna vissza, talán Sachsenhausenból, erre már nem emlékszik, hiszen még azt is tudta, hogy ott nem sárga és nem piros, hanem rózsaszínű háromszöget vi­selt volna, következésképpen homokosnak kellett lennie, ám szokás szerint volt egy másik történet is, s ezek szerint nyíltan hangoztatott liberális eszméi miatt sütötték volna rá ezt a bé­lyeget, tehát olyan gyilkos rágalom, ami miatt később valaki börtönben bűnhődött volna, aminek megint csak ellentmondani látszott egy olyan állítás, miszerint nagyon is hangos tagja lett volna a náci pártnak és tevékeny szerepet vállalt a német zene zsidótlanitásában…15

A bizonytalanság, a viszonylagosság – mint oly sok más esetben ebben a regényben – teljes.

De nem szóltunk még eddig magának a regényhősnek csa­ládi hátteréről, pedig célom ebben az előadásban mégiscsak az, hogy rámutassak: ez a polgári, sőt nagypolgári hátterű kommunista család a magyar kontextusban nem nagyon le­het más, mint zsidó eredetű, még akkor is, ha ez az 535 ol­dalas könyvben sehol sincs kimondva. A szerző itt is finom árnyalatokkal érzékelteti a család életstílusát és ízlésvilágát, azt, hogy ez az ortodox kommunista família az ötvenes évek Budapestjén is polgári életet él, miközben hangsúlyozza kü­lönbözőségét a regény többi szereplőjétől. Így vall hősünk nagyszüleiről, akikkel együtt lakik a család egy nagy budai vil­lában:

…a háború után, néhány évig még egy fekete, mindig tükrösen csillogó, tágas hintóra emlékeztető, Mercedes márkájú automobil szállította be őket a városba, melyet annak rendje és módja szerint, zsinóros és ellenzés sapkát viselő komoly sofőr vezetett, a kocsit azonban el kellett adniok, én évekig értéktelenné vált részvényeik­be kötöttem be füzeteimet és könyveimet, a részvénypapírok hát­oldalának makulátlan fehérje, ha a perforált szelvényeket letépte az ember, pompásan megfelelt e célnak, aztán a nagyapám várat­lanul fölszámolta Teréz körúti ügyvédi irodáját, minek következ­ményeként el kellett bocsátaniuk cselédjüket…

Gondosan, körülményesen, választékosán öltöztek, soha nem láttam őket hiányos öltözékben, rendetlenül vagy elengedetten, nagyapám, bár soha nem ment sehová, minden délben rendesen megborotválkozott, keményített gallérú, fehér, csak és kizá­rólag fehér ingeket viselt, kissé ügyetlenül nagy csomóra kötött selyem nyakkendőket, élesre vasalt bő szárú, szürke nadrágokat és rövid, kávébarna, kordbársony házikabátot, a nagyanyám pe­dig enyhén magasított sarkú finom bőrpapucsokban mosogatott, főzött és takarított, derékbe szabott, harangszerűen a lábára bo­ruló, hosszú pongyolákban, évszakok és alkalmak szerint különböző anyagokból, kartonból, selyemből, puha gyapjúszövetből és mélyszínű bársonyokból, melyek min­dig olyan gráciával övezték alakját, mint­ha nem is otthoni, hanem esti öltözékek lennének, s ez nem volt annyira nevetsé­ges, mint inkább szigorú és hajlíthatatlan, így, óvatosan, a tárgyakat mintegy idege­nül és véletlenül érintve meg, tevékenyke­dett hosszú pongyoláiban, sokat cigarettá­zott, s csupán a nagyobb munkákhoz, ablaktisztításhoz, padlóvikszeléshez, nagytakarításhoz hívott segítséget, ahogyan ilyenkor mondani szerette: „veszek hozzá egy asszonyt”, mint ahogy ő nem taxiba ült vagy villamosra szállt, hanem vett egy taxit és vett egy villamost; a nagymosáso­kat pedig Kálmán édesanyjával végeztet­te, aki hetente egyszer elvitte tőlünk a szennyes ruhákat és tisztán, vasalva hoz­ta vissza.16

A regényhős apját Nádas Péter részben saját édesapjáról mintázta. Egy interjúban elmondja, hogy az ötvenes években apja egy nagy budapesti vállalat igazgatója volt, és 1956-ban munkásai egyszerűen kidobták az utcára. „Azok közé a sztá­linisták közé tartozott – olvassuk az interjúban -, akik elhitet­ték önmagukkal, hogy a jóért csak keresztül kell magukat ha­zudni a rosszon. Aztán szembesült ezzel a tévhittel. A kí­méletlen szembesüléshez én is alaposan hozzájárultam. Öngyilkossága előtti utolsó beszélgetésünk jórészt ekörül for­gott. Levonta a következtetéseket, igaz, borzalmas módon.”17 A regény főhősének sztálinista édesapja – kemény, tragikus figura – nem üzemigazgató, hanem a Rákosi-éra államügyé­sze. De ő is levonja a következtetéseket, és 56 után öngyil­kos lesz.

De nemcsak az ötvenes évek politikai elitjének tipikus alakjait mutatja be Nádas Péter, hanem – ismét jó szocioló­giai érzékkel – a kommunista közkatonákat is. Itt van például a proletársorból kikerült Stein Mária, aki – éppúgy, mint pél­dául Bodor Ádám Weisz Gizella nevű hősnője (A részleg cí­mű elbeszélésében) – csakis zsidó lehet. A Mária név ellené­re. Sőt miatta. Köztudott, hogy az asszimilált magyar zsidók előszeretettel, és egy idő után már természetesen, nem prog­ramszerűen vették át a leghagyományosabb keresztény utó­neveket. Merem állítani, hogy nincs ország a világon, ahol annyi zsidó János és Péter és Iván és Mária található, mint éppen Magyarországon. (Egyébként a Stein Mária-figura mo­delljének történetét, meghurcoltatását non-fiction formában is megírta Nádas Péter néhány évvel ezelőtt.18)

Nádasnak egyébiránt nincs kifogása az ellen, hogy hősé­nek gyötrelmeibe a zsidó lélek vergődését is beleolvassuk. Többször elmondta, nekem, másoknak, hogy ő egy magyar, illetve közép-európai típust akart bemutatni, amihez, érzése szerint, nem volt szüksége arra, hogy további sajátosságok­ba is belemenjen.19 De ettől, persze, még lehet hősünk és családja zsidó – ez is benne van a pakliban, hogy pestiesen fejezzem ki magamat. Viszont ebben is, mint sok másban, szinte a végletekig fokozza Nádas az ambiguitást. Mert amikor például az emlék­iratait író főhős legközelibb gyerekkori barátjáról ábrándozik, ideáljáról, szerel­méről, ellenlábasáról, erről a szép és elegáns és megközelíthetetlen úrifiúról, úgy érezzük, hogy ebben a relációban ő, az elbeszélő, a szorongó, tudathasadá­sos, túlérzékeny zsidó fiú, szemben a nyugodtabb, magabiztosabb, integrál­tabb barátjával, aki – mint később meg­tudjuk – kötőjeles vezetéknévvel, kato­natiszt felmenőkkel, jóságos, kissé ex­centrikus vénkisasszony nagynénikkel rendelkezik, s akit Krisztiánnak hívnak noch dazu!

De más az érzésünk az elbeszélőről, amikor apja testi fogyatékosságát tár­gyalva ezt találja mondani: „…a test, a forma, keresztyéni megbocsátásunkban értekezzünk bármilyen kimerítően a szépség külsődlegességéről és a lelki adottságok primátusáról, olyan erős, hogy vi­lágrajövetelünk pillanatában már tulajdonságnak is tekinthe­tő.’”20 Amikor Szán Hédiről mesél, elmondja, hogy az „or­rán… szerettem végighúzni az ujjamat, mert akkor úgy érez­tem, mintha megérintenék valamit, ami zsidó”.21 (Nagyanyja is eltávolítja magától a dolgot. Miután a disszidálni készülő Hédi elbúcsúzik barátjától, megkérdezi unokájától, ki a Hédi – „Az a szőke kis zsidólány?”22) Viszont amikor Thea elárul­ja neki, hogy ő zsidó, hősünk meghökken ugyan, de együtt tud érezni ebből fakadó szenvedésével, szomorúságával, míg Thea német férjének bánatával „nem tudhattam mit kez­deni, ez egy olyan férfi bánata volt, akit nem éreztem közel magamhoz, nem érhettem hozzá…”23 Amikor pedig Melchior étkezési szokásairól ír hősünk, úgy érezzük, keresztény, pon­tosabban protestáns erényeket dicsér egy nem keresztény; a folyamatosságot, az állandóságot irigyli egy olyan ember, aki­nek az életéből ez hiányzik:

ha [Melchior] egyedül volt, minden valószínűség szerint legalább ilyen gondosan megterített magának, legfeljebb nem hangsúlyoz­ta, nem tüntetett vele, és erre azokból a hétvégi látogatásokból következtetek, melyeket az édesanyjánál tettünk a szülővárosá­ban, ahol is a régi ebédlő bútorai között szinte minden mozdulat­ból, a terítékek csinos elrendezéséből és az ételek föltálalásának módjából érzékelni lehetett azt a több száz évre visszanéző, taka­rékos, a falatoknak jelentőséget adó, legbensőbb természetté vált protestáns étkezési hagyományt, amit ő nem csupán átvett, ha­nem a jelenlétemben a választékosságával provokatív módon el is túlzott…24

Krisztián visszaemlékezéseiből megtudjuk, hogy hősünk, az egykori kádergyerek, nem sokkal halála előtt vallásos lett. „Barátom – írja Krisztián -, életében először, úrvacsorát vett a lelkész kezéből.”25 A regény utolsó előtti fejezetéből azt is megtudjuk, hogy hősünk – Melchiorral való szakítása és Ber­linből való hazatérése után – depresszióba zuhan, magába roskadva tölti napjait Krisztián nagynénjeinek Duna menti házában. Egyik nap közli barátjával, hogy „a tükröt legszíve­sebben letakarná”.26 Ez, mint tudjuk, zsidó szokás gyász esetén.

Mondjuk tehát, hogy Nádas regényhőse zsidó is, keresz­tény is? Mondhatnánk, persze; újabb kettősség volna ez egy dichotómiákban igen gazdag regényben. A kettősség meg­mutatkozik életének minden szférájában, legelsősorban, persze, szexuális bizonytalanságában. Vonzódik fiúkhoz, lá­nyokhoz, míg végül a szó szoros értelmében nem tudja, fiú-e vagy lány. És ezt nem az olcsó tréfa kedvéért mondom. „Mintha nem lenne bennem határ fiúságom és lányságom kö­zött,” mondja ő maga egy helyütt.27

Nádas Péter következetesen vallja a viszonylagosság elvét. A higgadt és racionális Krisztiánnal például ezt mondatja:

Amikor valaki a származását kénytelen meghatározni, válogatni kezd ősei között. Ma tőlem kérdik, akkor azt szoktam mondani, hogy katonacsaládból származom. Mintha azt állítanám vele, hogy minden ősöm, lett légyen tábornok vagy baka, hivatásos harcos lett volna. Ami mutatós elképzelésnek tetszik, de sajnos nem fe­di a valót.

Ami engem illet, én vidéki iparosokból, saját kis földjüket túró al­földi parasztokból, nyakas, protestáns néptanítókból, palóc nap­számosokból, meggazdagodott malmosokból és fűszeresekből ipari vállalkozóvá vált felmenőim népes gyülekezetéből, két halott katonát választottam magamnak…28

Krisztián egyébként azt is tudtunkra adja, hogy a nagypol­gári anyai nagyapa mellett volt hősünknek apai nagyapja is, akiről ő említést sem tesz. Ez a hadirokkant nagyapa Káposztásmegyeren lakott és éjszakai portás volt a vízműveknél.29 (Amihez gyorsan hozzágondoljuk, hogy ilyen ember is lehe­tett Magyarországon zsidó.)

Tehát: igazuk van a bibliográfusoknak? Zsidó regény az Emlékiratok könyve? Legyünk mi is határozatlanok: igen is meg nem is. A zsidó érzület, gondolkodásmód, szenzibilitás, ha van ilyen, minden bizonnyal jelen van az Emlékiratok könyvében – a regény felhangjaiban, kísérőzenéjében. És Nádas Péter egyébként is a legfinomabb árnyalatok és sejtetések művésze. Módszerét – és teljesítményét – csakis a legnagyobbakéhoz mérhetjük. Gondoljunk például a Nádas szá­mára igen fontos Thomas Mann híres elbeszélésére, a „Wälsung-vér”-re, ahol a szerző finoman és egyben gonoszkodva célozgat az Aarenhold család zsidó eredetére anélkül, hogy a szót egyszer is kimondaná. Vagy gondoljunk a magyar Déry Tiborra, aki polgári családból származó alakjainak vallási ho­vatartozását, eredetét szintén finoman elködösíti. De ami azt illeti, magyar írók mindig is mesterien tudták elkendőzni zsi­dó hőseik zsidóságát. Mint a magyar zsidók általában.

A zsidó téma ugyanakkor konkrétabb formában is jelen van Nádasnál, hiszen, mint láttuk, zsidó szereplőkkel találko­zunk, zsidó mozzanatokra figyelhetünk fel. És mélyebb érte­lemben ez a regény is identitásválságról, annak tragikumáról szól. Hősünk, akárcsak költött regényfigurája, nem tudja, ho­vá tartozik, voltaképp mindenütt idegenül érzi magát. Az is igaz, hogy ez az identitásválság igen bonyolult és sokrétű, és korántsem csupán esetleges zsidóságából fakad.

Mondanom sem kell, amit itt próbáltam összehozni, egy le­hetséges olvasata a regénynek; természetesen létezhet több más olvasat, megközelítés, értelmezés. Az Emlékiratok köny­ve hatalmas, tartalmilag, formailag lenyűgözően gazdag re­gény. Sok mindent elbír.

Jegyzetek

Robert Alter, The Jewish Voice, Commentary, 100:4, 1995. október, 39-45.

Lásd Múlt és Jövő, 1995:1-2, 240.

Lásd Karády Viktor et al., Zsidóság az 1945 utáni Magyarországon, Pá­rizs, Magyar Füzetek, 1984, 1-35.

Gergely Ágnes, A tolmács, Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1973, 53.

Gergely Ágnes, Kobaltország, Szépirodalmi, 1978, 61-62.

Lásd Remembering Irving Howe, Dissent, 40:4, 1993, 537-538.

Nádas Péter, Emlékiratok könyve, Budapest, Szépirodalmi, 1986, 8.

U., 426.

Uo., 246.

Vas István, Nehéz szerelem, Budapest, Szépirodalmi, 1972, 21., 23.

Uo., 22.

Emlékiratok, 230.

Uo., 369-370.

Uo., 412.

Uo., 416.

Uo., 222., 224.

Magyar Hírlap (Ahogy tetszik melléklet), 1991. november 30., 1.

Lásd 2000,

Lásd Zsidó reneszánsz Közép-Európában c. tanulmányomat. In: Múlt és Jövő, 3:1, 1992, 102-107.

Emlékiratok, 131.

Uo., 244.

Uo., 386.

Uo., 426.

Uo., 309.

Uo., 517.

Uo., 512.

Uo., 141.

Uo., 454., 456.

29 Uo., 455.

A szerző a University of New York professzora. Fenti előadása a Szom­bat szerkesztősége és a Yahalom Zsidó Szabadegyetem közös rendezé­sében 1996. január 8-9-én lezajlott, A magyar-zsidó irodalom létformái című konferencián hangzott el. A konferencia előadásai a közeljövőben önálló kötetben jelennek meg.

Címkék:1996-02

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Konferenciát szerveztünk

Volt persze izgalom és harag, sértődés és indulat is. A kon­ferencia azonban komoly szakmai és érezhető közönségsi­kert hozott. Jelentős irodalomtudósok...

A magyar-zsidó irodalom létformái

Összefoglaló a Szombat és a Yahalom Zsidó Szabadegyetem által szervezett konferenciáról Az előadások bevezetői szinte kivétel nélkül a következő három...

Close