Mese hanukára

Írta: Archívum - Rovat: Archívum

Ismét jelentkezik a Szombat gyermekrovata.

A jövőben egy-egy ünnep köré csoportosulnak a Gyereksarok közleményei. Arra biztatjuk a szülőket, hogy adják gyerekeik kezébe a lapot, s a gyerekeket, hogy beszélgessenek szüleikkel mindarról, amit itt olvasnak.

Réges-régen, egy messzi földön élt egy király, aki időről időre álruhát öltött, hogy megnézze, hogyan élnek az em­berek a birodalmában. Tette ezt azért is, mert gyakran unatkozott a palotában, ahol nem tett mást, csak papíro­kat írt alá nap mint nap.

Élt ebben az országban, a főváros szélén egy kis kunyhóban egy zsidó lány, Hanna. Hanna egyedül nőtt fel, kiskorától kezdve egyedül gondosko­dott magáról. Mindenki, aki ismer­te, szerette őt, mert mindig jókedvű volt. A körülötte élők úgy nevezték őt: „a jó­kedvű Hanna”, mert akárhova ment is, örömöt és jó­kedvet árasztott mindenkire, akivel találkozott.

Egy este, december közepe táján, a király ügy döntött, meglátogatja a vá­ros zsidónegyedét. Tudta, hogy ilyen­kor valami téli ünnepet ülnek a zsidók, és többet akart tudni erről. Koldusruhába öltözve végigsétált a hideg utcá­kon. Ahogy lement a nap, észrevette, hogy az otthonokban többágú gyertya­tartókon égnek a gyertyák. Finom illat szállt a levegőben. A családok együtt ünnepeltek, énekeltek, nevetgéltek. Hanuka első estje volt.

A király folytatta az útját, míg a város szélén, egy kis ház mellett találta magát.

Ebben a szegényes kunyhóban bizto­san nem ünnepelnek – gondolta. Kíván­csi volt, ki él itt, bekopogott hát, és úgy tett, mintha kenyeret koldulna. Rögtön nyílt az ajtó, és Hanna behívta az idegent.

A király meglepődött a szíves fo­gadtatáson, hiszen látta, hogy Hannának alig van annyija, hogy önmaga ünnepelhes­sen. A lány leültette a jöve­vényt, s meggyújtotta a gyertyát. A király csodálkozva látta, mi­lyen öröm van az arcán, s milyen boldo­gan énekli a hanukai dallamokat.

Mivel keresed a kenyered? – kérdez­te. Hanna elmesélte, hogy a tengervíz­ből összegyűjti a sót és eladja a piacon.

Hogy énekelhetsz ilyen örömmel, amikor nem tudhatod, hogy holnap lesz-e mit enned?

– Ma hanuka első estje van, az öröm éjszakája, amikor azt a csodát ünnepel­jük, ami őseinkkel, a makabeusokkal történt réges-régen. Bár árva vagyok, s ma­gamban élek, az Örökkévaló segített nekem mos­tanáig. Számomra minden nap csoda. Ezért örülök.

És mi lesz holnap? – kérdezte a ki­rály. – Hogyan tovább?

Ma ma van. A holnap még nem jött el – válaszolta Hanna, amint elköszönt a koldustól.

A király visszatért a palotába, elgon­dolkodott a látottakon. Nagyon erős benyomást tett rá Hanna hite és Isten­be vetett bizalma. Vajon ilyen erős ma­radna hitében, akármi is történjék? A király úgy döntött, próbára teszi a lányt.

Másnap királyi rendeletet hirdettek a piacon:

Tilos tengeri sót árulni a piacon. Aki ezt megszegi, halállal lakói!

Aznap este – koldusnak öltözve – a király újra elment Hannához. Hanna ismét megvendégelte, s a király végig­nézte, ahogy a lány meg­gyújtja a hanukagyertyákat és boldogan énekel.

– Hanna, féltette­lek, amikor meghal­lottam a király rende­letét – mondta. – Hogy tudtál élelmet venni magadnak?

Hanna elmesélte, hogy véletlenül, amint a piacon állt, meglátott egy üres agyagedényt. Ebben a pillanatban meghallotta, hogy egy arra járó keres valakit, aki vizet hozna a házába.

Gyorsan elfutottam a kúthoz – me­sélte Hanna -, megtöltöttem az edényt, és elvittem neki pár garasért.

Mi lesz, ha megint rosszra fordul­nak a dolgok? – kérdezte.

Ma ma van – mondta Hanna. – A csodák napja. A holnap még nem jött el. Gyere, énekelj velem.

A király azonban elment, mert nem hitte, hogy ennyire lehet bízni és hinni.

Másnap a király új rendeletet adott ki, amely megtiltotta a vízszállítást agyagedényben, majd este újra ott volt Hannánál, aki újra meghívta vacsorára, énekelt, és meggyújtotta a harmadik gyertyát. Hanna elmesélte, hogy favá­gókkal kiment az erdőbe, ágakat gyűj­tött és eladta a piacon.

A király újabb és újabb akadályokat gördített Hanna elé, aki minden hely­zetben feltalálta magát, s a király min­den este otthon találta – vacsorával az asztalon -, s nézte, ahogyan Hanna meggyújtja a hanukagyertyákat, ünne­pel és énekel.

A királyságban az volt a szokás, hogy mindenkinek ki kellett vennie a részét a királyi palota őrzéséből. Férfinak, nő­nek, gyereknek egy évben egy hetet őr­ködnie kellett. Fizetést nem kaptak, csak fegyvert egy hétre. Aki nem telje­sítette ezt a kötelességét, azt elűzték a birodalomból hazaárulásért.

A király parancsára Hannát is a palotába rendelték. Most aztán biztosan elkeseredik, H gondolta magában, hi­szen semmilyen módja nem lesz, hogy megkeresse a napi betevő falatra valót.

A legnagyobb meglepetésére azonban, hanuka hetedik nap­ján, amikor beállított Hanná­hoz, a lány nagyon boldogan fogadta. Miután megígértette a koldussal, hogy senkinek nem mondja el, amit hall, a következő­ket mesélte:

– Ma behívtak királyi őrnek. Nem kaptam fizetést, de kaptam egy gyö­nyörű fegyvert. A napi szolgálatom vé­gén elmentem a piacra, az asztalos­hoz, és rendes áron eladtam neki a kardot. Ő cserébe faragott nekem egy fakardot, pont olyat, mint az eredeti. A hét végén, gondoltam, visszavásárlom majd valahogy az eredetit, hogy ne ve­gyenek észre semmit. Amíg nem vizs­gálják meg a kardokat, nem lehet baj.

A király elmosolyodott, mert végre tudta, hogyan hozzon bajt Hannára.

Másnap az őrparancsnok odament Hannához:

– Egy rabot lopáson kap­tunk. Te leszel a kivégző­je. – Hanna megpróbált ellenkezni, de hiába. A palota udvarára vezet­ték, ahol a szegény rab, fejét a farönkre helyezve várta a halált. Körben nézők tö­mege állt, hogy láthassa a ki­végzést. A király az erkélyéről figyelte a fejleményeket.

Hanna odaállt a rab mellé. Tud­ta, hogy gyorsan ki kell ötlenie vala­mit, hogy megmentse a rab és a saját életét. Felemelte hát a hangját és a tö­meghez fordult.

Barátaim, szerény nő vagyok csu­pán, aki a Tóra törvényei szerint él. So­ha nem öltem meg és nem sebesítettem meg senkit, és nem is szeretnék. Egy rabot lopással gyanúsítanak. Kiszlév van, a csodák héber hónapja. Aho­gyan Isten az én őseim segítségére sie­tett régen, kérem őt most, hogy ma itt is tegyen csodát.

Megragadta a kardot, és folytatta.

Ha ez a szegény fogoly bűnös, megteszem, amit a törvény követel, és lefejezem. Ha azonban ártatlan, ez az acélkard változzon fakarddá. – S ezzel kirántotta a kardot a markolatából.

A tömeg hátrahőkölt, majd üdvrival­gásban tört ki.

Fakarddá változott az acél! Csoda történt! Az Örökkévaló hanukai csodát tett!

Csak a király tudta az igazságot. Lát­ta már, hogy Hanna soha nem fogja el­veszteni a hitét. S nem is lehet kifogni rajta.

Aznap este, a chanukia nyolcadik lángjának meggyújtásakor újra elláto­gatott a lányhoz, de ekkor királyi ruhá­ban jött, tanácsadói és udvaroncai kí­séretében.

Ez a nő megtanította nekem a hit igaz jelentését. Tiszteljük meg öröm­mel és ünnepléssel.

Ezután Hanna és a király jó barátok lettek, a lány sokszor adott tanácsokat államügyekben, így béke és boldogság honolt mindenhol a birodalomban, s a háborúk megszűntek. A nép az egész országban megszerette, és úgy nevez­ték őt: „Vidám Hanna.” Egészen élete végéig.

Rovatszerkesztő: Fritz Zsuzsa

Címkék:2003-12

[popup][/popup]