Szombat előfizetés 2017

Megváltoztatta-e Izrael vízióit?

Írta: Amosz Oz - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Az izraeli szocializmus úgy nyolcvan éve született, két eltérő hagyomány kínos ná­szából: a társadalmi igazsá­gosság zsidó hagyományából, és az ak­kori, főleg orosz társadalmi víziókból.

Időzzünk el először a zsidó genetikai adottságon. A judaizmus hagyománya szerint, minden ember egyenlőnek te­remtetett Isten előtt, és egy váratlan is­teni beavatkozás a parasztot prófétává, a pásztort Izrael királyává, az együgyűt pediglen cadik nistarrá teheti (egyikévé annak a harminchat ismeretlen, eré­nyes férfivá, akik jelenlétükkel megóv­ták a generációk sorát az isteni harag­tól). Gondoljunk csak Ámosz és Mikeás próféciáira. Az ő jövendölésükben van annyi tűz, vagy talán még több is, mint bármely modern szocialista vagy akár anarchista forradalmi manifesztumban.

Az évszázados szétszóratás során a zsidó közösségek mindenütt megte­remtettek egy magasan fejlett, sokszor nagyon is kifinomult, önkéntes alapon szervezett szociális ellátó hálózatot, mely nemcsak a materiális szükségle­tek kielégítésére volt hivatott, hanem a közös tevékenység révén elejét vette mindenféle magányossági, elidegenedési és lelki nyavalyának. A rendkívüli szegénység ellenére a diaszpórában élő közösségek mindig gondoskodtak arról, hogy senki se haljon éhen, illet­ve, hogy senki se maradjon írástudat­lan. Önkéntes adórendszer segítségé­vel támogatták a szegényeket, az öre­geket és a nyomorékokat. Az oktatást vallási alapon tekintették egyrészről alapvető emberi jognak, másrészről tár­sadalmi kötelezettségnek, néhány hu­szadik századi nemzetállam kivételével, nem igazán tudok olyan államról, mely­nek törvénykezése eljutott volna a tár­sadalmi haladás ezen fokára. Mellesleg, a hagyományos zsidó közösség egyik társadalmi kötelezettsége szerint vigyá­zott, hogy egy fiatal nő ne maradjon vő­legény, illetve egy fiatal férfi meny­asszony nélkül, és ez talán több is, mint amennyit egy mai szocializmus magáé­nak tudhat.

Ennyit a zsidó génekről az izraeli szo­cializmusban. Az oroszokról beszélve, figyelmünket elsősorban nem a társa­dalmi teoretikus Alexander Herzenre il­letve Mihail Bakunyinra kellene fordíta­ni, hanem a nagy, tizenkilencedik szá­zadi orosz írókra. Bármennyire is ironi­kus, az igazság az, hogy a korai cionis­ták szocialista vízióit olyan írók tüzel­ték fel, mint a dekadens orosz arisztok­rácia hű megfigyelője, Iván Turgenyev, vagy a populista misztikus Leo Tolsztoj, vagy a reakciós, keresztény-szlavofil, romantikus Fjodor Dosztojevszkij.

Ezen óriások által befolyásolt kisvá­rosi zsidó idealisták aligha tudták, mi is a különbség liberalizmus és radikaliz­mus között, számukra mindkettő egyet jelentett egy lehetséges alternatívával, mely megváltást kínál a hagyományos zsidó élet nyomorúságára, puritanizmusára és vallási elnyomására. A kelet-eu­rópai zsidó kispolgári lét fojtogató légkörétől megcsömörlött zsidó ifjúság lelkesen vetette rá magát a tolsztoji „vissza a földhöz” eszmére, mely hir­dette, hogy éljünk a parasztok között, tanítgassuk őket, mi magunk pedig vár­juk gyógyulásunkat a vidéki élet egysze­rűségétől. Dosztojevszkij keresztény el­képzeléseiből az „önfeláldozás a teljes önmegtagadásig” ideálját vették át, ez­zel reagálva saját, céltalan életükre.

Mindezt magukkal vitték az első tele­pesek Palesztinába, nem sokkal a szá­zadforduló után. Sajnálatos módon az arab parasztságot nem tudták a tolszto­ji nyájassággal keblükre ölelni a nyelvi akadályok és más okok miatt. így hát magukra vállalták a paraszt és a popu­lista kettős szerepét: miközben a földe­ken görnyedeztek rettenetes szenvedé­sek és nehézségek közepette, magukat „tanították”, „okították” és „gyógyítot­ták”. Galilea különösen megfelelő hely lehetett volna Dosztojevszkij valamely lélekbúvár jelenetéhez. Ezek a korai szocialista-cionisták egyszerre csapol­tak mocsarakat és vitatkoztak minden egyes cselekedetük társadalmi, politi­kai, etikai és teológiai jelentőségéről. Ennek következtében, úgy hiszem, az ország első húsz éve során senki le nem hunyta szemét Palesztinában.

Egy trilógiát is kitenne, ha összeállíta­nánk a lelkes úttörők ideológiai, politi­kai és filozófiai csoportjainak mozaik­ját. Voltak köztük anarchisták, miszti­kusok, plehanovisták és kropotkinisták, narodnyikok és altruisták, később marxisták, trockisták sőt még sztálinis­ták is. Ebben a korai időszakban, me­rem azt állítani, több politikai csoport létezett mint egyén, mivel minden egyes paraszt-teoretikusnak megosztott lelke és intellektusa volt.

Palesztina zsidó övezetében ekkor­tájt azonban nem volt semmi forradal­masítani való, nem volt se ipar, se me­zőgazdaság, se nagy városok, se igazi falvak. Következésképpen világjobbítóink kénytelenek voltak beérni azzal, hogy saját lelkűket, egymást vagy ép­pen magát a kemény földet támadták meg. Ezen a téren roppant találéko­nyak voltak. Különféle kommunákat, munkabrigádokat, kultúrbizottságokat stb. hoztak létre. „Építeni jöttünk ezt az országot – hangzott a szlogenjük – és általa épülni.” Hangsúlyos szerepet ka­pott az emberi természet megváltozta­tására tett kísérlet szükségessége, illet­ve a „zsidó psziché” forradalmasítása és saját elgyötört lelkűk gyógyítása.

Bármennyire is furcsa, ma már vilá­gosan látjuk, hogy nagyon is gyakorlati­asak voltak. Kísérleteztek ők mindenfé­le-fajta mezőgazdasági kooperatívával, azonban ha az nem működött, azonnal ejtették elképzelésüket. A szegénység és a kemény életkörülmények kényszerítették őket a földművelés és a kézmű­vesség elsajátítására. Beszélgetések és viták végtelen sora tanította meg őket arra, hogyan jussanak egyességre ké­nyes ideológiai kérdésekben.

Hívhatjuk őket sok mindennek, de őrültek nem voltak. Lelkesek, de nem fanatikusok. A világ tele van dogmati­kus mozgalmakkal, melyek pragmati­kusnak tettetik magukat. Véleményem szerint azonban, ha az izraeli kibucok alapítóira gondolunk, ők inkább voltak olyan pragmatikusok, akik – bizonyos lelki ösztönzésre – a dogmatizmust tet­tették. Mindig is megvoltak az alapelve­ik, meggyőződéseik, bonyolult elméle­teik, de ezeket kordában tartotta a va­lóság iránti végtelen tiszteletük.

Mai szemmel egyértelmű, hogy az iz­raeli szocializmus legnagyobb előnye az volt, hogy a semmiből született. A vi­lág más szocialista mozgalmaival szem­ben, a szocialista-cionizmusnak nem kellett semmit megreformálnia, magá­hoz ragadnia, vagy meghódítania. Tisz­ta lappal indultak, ipart, településeket, szociális és kulturális intézményeket hoztak létre egyenlőségi alapon, mely a maga nemében egyedülállónak számí­tott. A gazdaság a telepeseké, a gyár a munkásoké, a kiadó az olvasóké, a szocialista bank pedig a vásárlóké volt. Ki­fejlesztettek egy államigazgatási és kor­mányzási módszert, melynek alapját a vita és a meggyőzés képezte.

A hatalomgyakorlás egyetlen eszköze a közvélemény befolyásolása volt. A vezetők nem voltak abban a pozíció­ban, hogy büntetést szabjanak ki, vagy jutalmat ígérjenek. Ezen árnyék kor­mány közalkalmazottait nem a hierar­chiában elfoglalt pozíciójuk szerint fi­zették, hanem aszerint, hogy milyen népes családot tartottak el. Jó néhány éven keresztül a Hisztadrut főtitkára számottevően kevesebb fizetést ka­pott, mint a takarítónő, akinek hat gyer­meket kellett ellátnia. A földalatti had­sereg, a Hagana is inkább úgy műkö­dött, mint egy ifjúsági mozgalom – ahol a meggyőzés, szavazás és a megállapo­dás kapta a fő hangsúlyt -, és nem úgy, mint egy parancsuralmi rendszeren ala­puló rendes katonai szervezet.

Mielőtt még túlságosan idillire sike­rülne a függetlenség előtti izraeli társa­dalom képe, megemlítem, hogy a ve­zetés nagyon is használt a közvéle­mény manipulálására bizonyos, a bol­sevikok által kipróbált módszereket. Ezen kívül még fontos megjegyeznünk azt is, hogy az 1920-as, 30-as és 40-es években zajlott a leghevesebb harc a Munkásmozgalom, és annak jobbolda­li, soviniszta, vallási és konzervatív el­lenzői között. A konfliktus alapját azok a koncepcióbeli és taktikai kü­lönbségek képezték, melyek hivatot­tak voltak megoldani a gazdasági kér­déseket, megszervezni az angolok elleni harcot és az arab támadások elle­ni védekezést. Mindez a Munkapártot szembehelyezte a szélsőséges katonai szervezetekkel, mint például az Irgunnal, melyet Menachem Begin vezetett, illetve a kapitalizmus korai megnyilvá­nulásával, mely aztán az antiszocialista zsidó emigránsok érkeztével végleg betört az országba.

Mindazonáltal, a megosztottság el­lenére Palesztina zsidó lakossága meg­őrizte azt az alapvető egyetértést, me­lyet álmodozók, költők és világmegváltók színes csapata együttesen testesí­tett meg. Sok tekintetben Izrael a leg­jobb úton haladt afelé, hogy az arisztotelészi görög polisz huszadik századi megfelelőjévé váljon, egy olyan állam­má, ahol a közügyekben való egyéni részvétel eléri a lehető legmagasabb fo­kot. Így tehát 1947-48-ban, a brit mandátum lejártának közeledtével és a Függetlenségi háború kitörésével, a zsi­dók készen álltak nemcsak arra, hogy megmérkőzzenek hét arab ország kato­nai erejével, hanem arra is, hogy műkö­dő államot hozzanak létre.

Kibucok, szakszervezetek, pénzügyi infrastruktúra, nagyszerű katonai egy­ségek, magasan fejlett egészségügyi el­látás, oktatási intézmények hálózata, egyszóval minden készen állt, amire egy modem, progresszív, magára vala­mit is adó államnak szüksége lehetett. Az agrárágazat, mely százezreket volt képes foglalkoztatni, a függetlenség el­ső három éve alatt megduplázta a la­kosság létszámát. Mai napig a földek­nek mindössze öt százaléka van magánkézben, a többi – ilyen vagy olyan for­mában – köztulajdon.

Röviden, Izrael mintaállammá válha­tott volna, egy nyitott, párbeszédre és állampolgári aktivitásra támaszkodó társadalommá egyedülálló erkölcsi nor­máival és jövőorientáltságával, vagy akár a demokratikus szocializmus labo­ratóriumává, vagy ahogy a régiek mondták: „népek reménysugarává”. Ekkor azonban, mikor már úgy tűnt, hogy minden készen áll a fényes felemelkedésre, kitört a válság.

Mi a magyarázata annak, hogy Izrael nem fejlődött úgy, mint a legtöbb, egyenlőségen alapuló, kreatív szociális demokrácia a világon? Véleményem szerint a legfőbb ok a holocaust túlélők, illetve a nem szocialista, vagy még in­kább az antiszocialista cionisták töme­ges bevándorlása, akik leginkább „nor­mális életre” vágytak. A holocaust sok zsidót meggyőzött arról, hogy nemzetek kegyetlen játékait azok kegyetlen törvé­nyei szerint kell játszani: államiság, kato­nai szervezet, és a haderő használatá­nak pesszimista koncepciója. Ugyanak­kor, jó néhányan a háború előtti Közép- Európa mását szerették volna látni: pi­ros cseréptetőket, jó modort, „Frau Direktor”-okat és „Herr Doktor”-okat, gemütlichkeit-ot és bajor édességeket, egyszóval Ferenc József Bécsét a Szent­földön. Számukra a szocializmus egyet jelentett az anarchiával, a magánélet és a szabadság fenyegetettségével. Valójá­ban sokuknak a szocializmus egyszerű­en a sztálinizmussal volt egyenlő.

Ott voltak rajtuk kívül az ortodox zsi­dók tömegei is, akik a gettó mását akarták létrehozni, mivel számukra a szocializmus a gyalázat és az ateizmus megtestesítője volt. Ami az észak afri­kai és sok közép-európai zsidót illet, ők egy francia típusú középosztálybeli atti­tűddel érkeztek, melyre leginkább az volt a jellemző, hogy konzervatív, puri­tán, kötelességtudó, rettenetesen hie­rarchia- és családtisztelő, és vala­mennyire még soviniszta, militáns és xenofób is. Ők, illetve sok lengyel és román emigráns egy takaros, rendes, ti­zenkilencedik századi Franciaországot szerettek volna látni Izraelben.

A százezres zsidó bevándorló tömeg, mely az ötvenes években érkezett, el­borzadva szemlélte miniszterelnökét, aki tábori sortot és kigombolt inget hor­dott. Ők „urasítani” kívánták feljebbva­lóikat, és parancsokat osztogatni a náluknál alacsonyabb pozícióban lévőknek. Középosztálybeli kényelemre és stabilitásra vágytak. Gyűlölték azokat a „szocialista őrülteket”, akik a földekre és a gyárakba küldték őket dolgozni, akik gyámkodtak felettük és megfojtot­ták őket „olvasztótégely” agyszülemé­nyükkel, illetve az új bevándorlók iránt érzett megvetésükkel azok „primitív” és „reakciós” hagyományai miatt.

Az újonnan jöttek azzal még csak va­lahogy meg tudtak birkózni, hogy a sze­génységet egy rövid ideig elviseljék, de gyűlöletes volt a szemükben az a tény, hogy egy izraeli miniszter közönséges tömbházban lakjon, mint ahogy Jichak Ben-Cvi tette ezt kezdetben, és hogy a rendőrfőkapitányt néhány órára az őr­bódéba rendelje az elnöki lakosztály elé, amikor a ház felépült. Ben Gurion miniszterelnök makacs ragaszkodását ahhoz, hogy őt mezőgazdasági mun­kásnak titulálják (még a személyi iga­zolványában is ez állt) ezek az emberek egyenesen személyes sértésnek fogták fel. Azt kívánták, hogy az országot egy tiszteletre méltó úriember irányítsa, aki rendes öltönyt visel, hölgyeknek oszt kézcsókokat és zsinagógába jár (vagy legalább beszédében használ vallási ki­fejezéseket), egyszóval egy olyan veze­tést akartak, amely képes megmutatni, hogy a zsidóság többé nem hegedűs és házalóféle aljanépség, hanem ugyano­lyan rendes nemzet, mint bármelyik má­sik. Röviden: Begint akarták és végül meg is kapták.

Paradox módon, a szocialista érzel­mű alapító atyák hasonló érzelmeket nyomtak el magukban. Évtizedeken át szívük mélyére száműzték középosz­tálybeli konzervatív, ortodox nevelteté­süket. Így aztán, lassan de biztosan, a „normalizáció” utáni folytonos vágy vé­gül a felszínre tört. A vezetők lassacs­kán alkalmazkodtak a miniszterség, parlamenti képviselőség, illetve a nagy­követ és az igazgató stb. konvencioná­lis szerepéhez, ki jobban, ki kevésbé. A vezetőség veteránjai fokozatosan el­vesztették romantikus lelkesedésüket, és erős oligarchiává lettek.

Az eredeti elképzelések hívői felold­hatatlan ellentmondással találták ma­gukat szemben. A legtöbb új emigráns a tiszteletreméltóságot többre tartotta az egyenlőségnél. A sztálini Oroszor­szág Izrael halálos ellenségévé vált az arabok szövetségeseként. A szocializ­mus egyenlővé vált a gonosz fogalmá­val. Izrael egyre inkább nyugat-barát külpolitikát folytatott, részben a szovjet politika, részben a harmadik világgal való ellenségeskedése miatt. Az európai újbaloldal, mely nagy befolyással bírt az Izraellel kapcsolatos európai po­litikára, nem nézte Izraelt jó szemmel, és így nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az országot a legreakciósabb partnerek – Dél-Afrika és Argentína – karjaiba lök­je. Nyugodtan mondhatjuk, hogy az új­baloldal soraiban voltak olyan értelmiségi jótét lelkek, akik megkérdőjelez­ték Izrael létezési jogát, még jóval az­előtt, hogy az egy centiméternyi terüle­tet elfoglalt volna a szomszédos orszá­gokból.

A kezdeti álmok felszámolását végül az Izrael megsemmisítésére törekvő kegyetlen arab támadások hozták meg. Az 1967-es Hatnapos háború vezetett ahhoz a kettős felismeréshez, misze­rint Izrael egy katonailag erős állam, il­letve hogy a nemzetközi szintéren telje­sen magára maradt. A nemzet egy olyan szerepbe kényszerült bele, mely teljesen idegen volt a szocialista-cionis­ta alapító atyák elképzeléseitől. Maga a nyelv is megváltozott. Az „oroszkodást” és a haszidizmust, a diaszpórabeli érzé­kenységet és a világjobbító álmokat fel­váltották a bibliai klisék, a területszer­zési ambíciók és a fegyverek erejétől való megrészegülés.

Golda Meir önsajnálkozó és önelé­gült attitűdjével, a külvilágnak szóló ke­serűen gúnyos reagálásaival, egyszerű hazafias szlogenjeivel egyedülállóan eredeti hangot képviselt ebben az új nemzeti érzésvilágban. Mose Dajan és Ariel Saron, a fiatal politikai és katonai bálványok, akik a pesszimizmust és a könyörtelenséget testesítették meg és a hősies hazafiasságon kívül minden ideált cinikusan kezeltek, ők lettek Izra­el új önképének szimbólumai.

Véleményem szerint nincs visszaút a hatvan-hetven évvel ezelőtti haszid és tolsztoji kísérletekhez. Aligha van esély az eksztatikus világjobbító eszmék új­raéledésére. De nincs remény egy paci­fista Izraelre sem egy militáns, neo-fundamentalista Közel-Keleten. Mindezek ellenére az eredeti álmoknak van né­hány meglepően időszerű eleme, mely alkalmas az újraértelmezésre, kibőví­tésre és a mai alkalmazásra.

Izrael előbb vagy utóbb kénytelen lesz elszenvedni a valóság pofonjait. A kezdeti időkben a szocialista-cionisták helyesen feltételezték, hogy a szabad­ság oszthatatlan, és ha Izrael elnyomó, gyarmatosító országgá válik, akkor ez­zel szükségszerűen elveszejti saját lel­két. Az a tény, hogy az izraeliek elsöp­rő többsége valóságos érzelmi kitörés­sel válaszolt Szadat békekezdeménye­zésére, és egyik napról a másikra bele­mentek abba, hogy a Szináj minden ho­mokszemcséjét visszaadják Egyiptom­nak, bizonyítja, hogy a nemzet eredeti humanitárius és békeszerető lelkülete, titokban ugyan, de él valahol. Még azt is meg merném jósolni, hogyha egy pa­lesztin vezető Szadat példáját követve áttörné az érzelmi akadályokat, és tel­jes körű békét és biztonságot ígérne Iz­raelnek, akkor még a keményvonala­sok közül is sokan olajágakkal ünne­pelnék őt.

Még ha a jelenlegi palesztin vezetés és az arab világ úgy általában nem is fogadna el egy ilyenfajta lehetőséget, ne­künk akkor is ragaszkodnunk kell hoz­zá, hogy azok maradhassunk, akik va­gyunk, és hogy tovább építhessük az országot és ezáltal mi is épüljünk. Csak egy ilyen ajánlat teheti újra vonzóvá a különböző helyeken élő idealista fiatal zsidóság számára Izraelt. Az ország megálmodói jól gondolták, mikor azt hangsúlyozták, hogy az államiság mind­össze eszköz és nem öncél. Egy társa­dalom csak addig és annyiban kreatív, találékony és dinamikus, ameddig az egyének nem érzik magukat névtelen kis pontnak, a jóléti állam pedig önma­gában nem kielégítő.

A cionisták által elképzelt kis társa­dalmi sejtek, ahol az emberek élhet­nek, vitatkozhatnak, osztozkodhatnak és alkothatnak szégyentől és büszke­ségtől kisérve – ez lehetne válasz a nyugati szociális demokráciák válságára. Végül, ahogy A.D. Gordon mondta, a két legmélyebb és legkielégítőbb embe­ri tapasztalat az alkotás és a felelősség. Bármely társadalom, akár kapitalista­centralizált, akár bürokratikus-szocialis­ta, ha megtagadja polgáraitól ezt a két legmélyebb emberi örömforrást, szük­ségszerűen teszi őket nyomorulttá. Hi­bái és hátrányai ellenére is, a kibuc még mindig a legfantasztikusabb vállalkozás ezek kiküszöbölésére. A folyamatos tá­madások ellenére, és a nemzetközi szo­lidaritásból kiábrándulva, a véget nem érő háborúktól elgyötörve, a kispolgáriságtól, sovinizmustól és bizonyos vallá­sos viselkedéstől részben megrontottan, az izraeli társadalom még mindig féltve őrzi Csipkerózsikája álmát.

Fel fog-e valaha ébredni ez az alvó szépség? El fog-e vezetni ez a nyugta­lanság az izraeli munkásmozgalom re­neszánszához? Az egyetlen reménykel­tő jelenség a mai Izraelben az önvizsgá­latot folytató fiatalság és nagyapáik kö­zött megindult párbeszéd. A fiatalság számára ez nem a gyökerekhez való visszatérést, vagy a régi idők visszahozatalát jelenti. De nem is az eufórikus korai időszakba való szentimentális utazást. A Munkapárt jelenlegi szánal­mas gyengesége ellenére is van példa a korai cionisták ideológiai, etikai és po­litikai felvetéseinek fájdalmas újragon­dolására. A fiatal izraeliek részéről pe­dig annak a folyamatnak lehetünk tanúi, hogyan utasítják el szüleik, és ho­gyan fontolgatják nagyszüleik értékeit.

A többit majd meglátjuk.

Vidra Zsuzsa fordítása

Címkék:1998-01

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Az alija megítélése a halakha irodalmában

Köztudott, hogy nem nehéz szélsőségesen ellentétes né­zeteket felfedezni a modern kor különböző magyar ajkú zsidó szellemi irányzatai között. Mind a...

Jeruzsálem mennyei ege alatt

A Jeruzsálem-díj átvételekor mondott beszéd* Némileg előrelátható módon, a legnyilvánvalóbbal kell kezdenem: nagy megtisztel­tetés számomra egy olyan díj átvétele, amely...

Close