Megtörtént!

(Vadász Ferenc: Megtörténhetett? Tizes Kft., 194 oldal, 275forint.)

A választ tudjuk, mégis, minden újabb tanúvallomás, elbeszélés, visszaemlékezés és dokumen­tum olvastán és láttán egyre jogos­abbnak érezzük a kérdőjelet. Mert ahogyan távolodunk a fasizmus korától, az Endlösungtól, annál iszonyúbbak, következésképpen annál elfogadhatatlanabbak a tények. S az emlékek nem halványulnak el, csak még könyörtele­nebbek, még jobban beássák magukat a tudatba és a tudatalattiba. S amit még viszonylag fegyelmezetten képesek voltunk elolvasni 1945-47 táján, láger­beszámolókat, háborús bűnösök peréről szóló tudósításokat, azt ma szinte friss kétségbeeséssel olvassuk, s akadnak oldalak, amelyeket átlapo­zunk, mert kibírhatatlanok mai ideg- rendszerünknek.

Vadász Ferenc könyve pedig spártaian egyszerű, tárgyilagos, sőt, képes előbányászni kitűnő memóriája tárházából még derűs pillanatokat, hősei – akik mind valós személyek – nem „üldözők” és „üldözöttek”, hanem nagyon sok színnel megelevenített egyéniségek. Csak éppen a sorsuk közös, – már ami a Nagy Közös Nevezőt illeti. Persze, varrnak egyéni szerencsék és egyéni pechek, de egyértelmű, hogy a személynevek, a rendfokozatok, a helységnevek külön­bözhetnek ugyan, mégis minden ugyanabban a történelemben játszódik: internálótáborokban, „közönséges” munkatáborokban, kibírhatatlan lágerekben és kibírhatóbb lágerekben, elindulva szelíd családi környezetből, viszonylag barátságos falvakon, kis­városokon át az elviselhetetlenig: az auschwitzi máglyákig.

Vadász mindezt riporteri egy­szerűséggel és szaktudással beszéli el. Mintha nem is akarna mást, csak „kiírni” magából, amin keresztülment, sok százezred magával. És mégis: a könyv logikája szinte ráparancsol az olvasóra, hogy feltegye a kérdést: történhetett volna ez másként? Vagy: mit lehetett volna tenni? Mit kellett volna tenni? Volt-e cselekvési le­hetőség? Volt-e alternatíva? Hiszen a történettudomány sem annak leírása, ami megtörtént, hanem annak elemzése, hogy melyek voltak – lehet­tek – az alternatívák.

A szerző nemzedékének cselekvési terrénuma elképesztően csekély volt (mint most a ruandaiaké, vagy a boszniaiaké, vagy a valószínűleg még mindig éhező etiópoké és azoké, akik­ről nem ír a sajtó, akik „csak úgy” pusztulnak el törzsi háborúk, kolera, éhínség következtében). Csak a civi­lizáció és a demokrácia ad cselekvési alternatívát az egyénnek. Vadász Fe­rencnek ez nem adatott meg. Talán a kivándorlás, titkos csatornákon eljutni Palesztinába; vagy az illegális mozga­lom révén eljutni Moszkvába, s onnan Kolimára. Vagy kiszökni Párizsba és onnan eljutni Buchenwaldba, Semprunnel. Valószínűleg a 30-as években Vadász nemzedéke nem látta a jövőt, nem tudott a szovjet lágerekről (a néme­tekről igen). Az egyetlen alternatíva a baloldaliság volt és a remény, hogy eljönnek a szabadító tankok.

Vadász Ferenc könyvében meg van írva a túlélők törvényszerű jövője is.