Szombat előfizetés 2017

Megillát HáSoá – A Vészkorszak könyve

Írta: Ábrahám Zoltán - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Alex Eisen, a soá túlélője, aki a torontói zsidó közösség­ben kiemelkedő szerepet játszik zsidó és izraeli ügyeket tá­mogató alapítványok létrehozásával, néhány évvel ezelőtt Soá-Tekercs (Megillá) összeállításának tervét vette fontoló­ra. A tekercset szándéka szerint Jom HáSoá alkalmából kel­lene felolvasni, pontosan úgy, ahogyan az Échá-t (Jeremiás siralmait) olvassuk Tisá BeÁv, vagy Eszter könyvét Purim al­kalmából.

Hosszú időnek kellett eltelnie, amíg a fontos események helyet kaptak imakönyveinkben és ünnepeink sorában. A Pészáchi Hággádá csak az Exodus után több mint ezer év­vel nyerte el általunk ismert formáját. A szokások lassan, néha a saját maguk megszabta időrendben alakulnak ki, s nemigen lehet siettetni azt, hogy meggyökerezzenek.

Ám a Soával kapcsolatban nem engedhetjük meg ma­gunknak a luxust, hogy ölbe tett kézzel várakozzunk addig, míg kialakul a megemlékezés liturgiája. Tevékenyen kell se­gítenünk az emlékezést, hiszen olyan világban élünk, amely­ben egyesek az emlékek eltűnését kívánják, s a túlélők nem­zedékéből egyre kevesebben vannak közöttünk.

Alex Eisen sokáig kereste, ki lehetne segítségére álma megvalósításában, Végül Philip Scheimmel, a torontói Beth David hitközség rabbijával közösen a világszerte 1600 konzervatív rabbit képviselő Rabbinikus Tanácshoz, illetve a Je­ruzsálemben székelő Zsidó Tanulmányok Schechter Intéze­téhez fordult. A megkeresettek helyeselték a Megillát HáSoá megírását és publikálását, valamint a templomokban való terjesztését az egész világon. A tekercset a Jeruzsálemben élő Avigdor Sinan professzor írta, az angol fordítás pedig a New York-i Jules Harlow rabbi munkája. (Jelen publikáció ez utóbbi alapján készült – A szerk.) Az akadémiai bizottság vezetője, David Golinkin professzor, a Zsidó Tanulmányok Schechter Intézetének elnöke volt. A héber nyelvű megillá első alkalommal 5762 (2002) Jóm HáSoáján hangzott el a Schechter Intézetben és számos jeruzsálemi zsinagógában. Könyv formájában 5763 (2003) Jóm HáSoájára jelenik meg kétnyelvű, héber-angol változatban.

A fontos kezdeményezés megvalósítása érdekében nagy­szabású, minden észak-amerikai hitközséget érintő adománygyűjtő kampány indul Torontóból, Alex Eisen és Philip Scheim rabbik vezetésével.

A Megillát HáSoá révén a hatmillió áldozat emlékezete li­turgiánk elemévé válik, része lesz spirituális hagyományunk­nak, melyet ugyanúgy továbbadhatunk szeretettel az elkö­vetkező nemzedékeknek, ahogyan nekünk is továbbadták szüléink hagyományunk kedves szövegeit és tanításait.

Megillát HáSoá – A Vészkorszak könyve

A konzervatív vallási irányzat­hoz tartozó zsinagógákban tavaly, a Jom HáSoá (azaz a holokauszt emléknapja) alkalmából olvasták fel a Vészkorszak emlékére írott tekercset, mely idővel talán éppúgy kanonizálódik, mint a Pészáchi Hággádá, vagy az Eszter könyve. A konzervatív mozgalom jóvoltából magyar nyelven először a Szombatban jelenik meg a Megillát HáSoá szövege.

A kezdet

Így szólott a krónikás:

Hosszú az Örök Nép történelme, messzebbre nyúlik három évezrednél: jó és rossz, békés és szörnyűséges éveket egyformán magában foglal. Saját hazájá­ban és idegen országokban, a nemzetek között és szabad népként is hosszú, nyu­godt időszakok jutottak osztályrészéül. Ez alatt mindazt, amit adományként ka­pott, megosztotta halandó embertársai­val: megajándékozta őket az egy Isten és a szombat hitével, a Könyvek könyvével és a próféták tanításaival. Máskor azon­ban, komor és nehéz időkben a rabszol­gasorba taszító hódítók igájának súlyával küszködött. Vallásháború és üldöztetés, máglyahalál és gettóba zsúfolás, vérvád és pogrom, kiűzés és száműzetés súj­totta, megalázás és kigúnyolás várt rá. A nép nem élhetett derűs nyugalomban: a zsidógyűlölet szörnye az egész népet újra és újra csaknem elpusztította, és minden nemzedékben újra és újra fel­ütötte fejét, hogy teljesen eleméssze. Ám a nép, fogcsikorgatva bár, de elfo­gadta a kemény ítéletet, odatartotta má­sik orcáját, s az áldozati oltárra hajtotta fejét. Hontalanként és üldözöttként biz­tonságos kikötőre vágyott, menedékre, míg csillapul az eszeveszett harag.

(Innentől a szakasz végéig a Jeremiás siralmainak dallamára mondjuk a sza­vakat)

Ami azonban Izrael népét a náci Euró­pában sújtotta, arra semmilyen fogalmat sem alkalmazhatunk; amivel fiai és lá­nyai szembekerültek, azt nincs emberi lény, aki leírhatná. Milliókat űzött el ott­honaikból, ragadott el családjától, tiport sárba és dolgoztatott halálra az erőszak. Megszámlálhatatlanul sok, I-ten képmá­sára és hasonlatosságára teremtett lényt fojtottak meg, hamvasztottak el krema­tóriumban, lőttek le, temettek el élve; I-ten megszámlálhatatlanul sok teremt­ménye halt meg éhségtől, szomjúságtól, szenvedett fagyhalált. A zsidógyűlölet szörnye irdatlanul nagyra tátotta ekkor a száját, és vérfagyasztó üvöltéssel igye­kezett mindent elpusztítani. Könyörületet nem ismerve az egész nép elpusztítá­sára tört: le akart mészárolni, meg akart semmisíteni mindenkit, az életük utolsó napjait élő aggoktól az anyjuk méhében növekvő magzatokig. Emberszállítmány- nyal megrakott vonatok végeláthatatlan sora száguldott a táborokba, és mozdo­nyaikból egyre szállt fel a füst 1-tenhez, de az ég kupolája rideg volt, mint a bronz, az égbolt pedig kemény, akár a vas. A marhavagonok kerékzúgása egybeol­vadt a kutyaugatással, és a vasajtók dön­gése eggyé vált a szeges talpú bakan­csok dübörgésével. E hangok irtózatos zenekarának bömbölése elnyomta az ér­tékes kevesek, a népek I-ten igéjétől megérintett igazainak szívből jövő gyen­ge hangját. Tartsa számon I-ten tetteiket őérettük!

Bármily sokat láttam, és bármily so­kat kell is még látnom, azt, amit ott lát­tam, sohasem leszek képes újra látni. A világ összes, már megteremtett és még csak ezután megteremtendő szava, egyetlen teremtett nyelven sem lesz ké­pes arra, hogy akár parányi töredékét le­írja annak, ami ott a szemem elé tárult. S azt is tudom, soha nem leszek képes mindazt feledni, soha nem leszek ké­pes mindazt megérteni.

A világban káosz és zűrzavar uralkodik

Naplórészlet: Utazás egy másik világba

Párttagok egy kis csoportjával belopóztam a gettóba, hogy lássam, mi tör­ténik a falak mögött. Nyolc órát töltöt­tem ott, ám tíz évet öregedtem közben.

Odafelé menet, vasárnap lévén, meg­álltunk egy templomnál. Amikor elhall­gattak az orgona hangjai, a pap szavait hallgattuk. Szenvedésről és megpróbál­tatásról, szeretetről és együttérzésről, szánalomról és jóságról beszélt, és „Is­ten veletek” áldással bocsátott utunkra. De mihelyt túljutottunk a gettófalba be­épített őrházakon, máris a szenvedéssel és a megpróbáltatással, és csakis a szen­vedéssel és a megpróbáltatással talál­koztunk. Mikor beléptünk, egy kocsi kö­zeledett felénk, három férfi vonszolta. Felfúvódott holttestek halmát szállította, fejük a sáros keréknyomok diktálta döcögés ritmusára rázkódott. Először tehát a halál társával, az éhínséggel találkoz­tunk. Lehetetlen volt nem éreznünk min­den utcasarkon a jelenlétét: ez az erő hajtotta vég nélkül előre az utcákon a le­gyöngült, kétségbeesett arcú emberek áradatát. Bármerre tekintettünk, rémisz­tő látvány fogadott bennünket: egy holt­test, arca újságpapírral letakarva, egy férfi – sietve eltávolítva róla a felöltőt – re­ménykedve kutatja át a zsebeit; egy kis­lány, magához szorítja húgát, aki – haldo­kolván vagy álmában – sorsába beletörődötten sír; egy idősebb férfi, tfilin a fején, vézna kezét előrenyújtja, szemében megbékélés minden borzalommal; egy fiút, aki krumplihéjat próbált becsem­pészni a gettóba, egy csapat őr vesz kö­rül, harsány nevetéssel mulatnak rajta, mielőtt levetkőztetik és halálra verik.

Fiatalemberek egy csoportja gyűlt össze egy hirdetőtábla előtt. Az egyik, általam nem értett nyelven íródott hir­detmény fölkeltette a figyelmemet. El­magyarázták nekünk, hogy az egy aznap megtartandó hangverseny hirdetménye, egy kis létszámú kórus és egy hegedűs lép föl. Más hirdetmények Tóra-oktatás­ról és aktuális eseményekről szóló elő­adásokról tájékoztattak. Vajon ezek a rendezvények képesek voltak-e akár kis időre is elcsitítani a gyötrő éhséget, elnyomni a holnaptól való rettegést? Hon­nan merített erőt ez a nép ahhoz, hogy szembenézzen az öldöklő angyallal?

A Judenrat tagjaival is találkoztunk, a közösség vezetőivel, azokkal a szeren­csétlen emberekkel, akiknek a kezébe volt letéve fivéreik és nővéreik élete, ám akiknek nem állt hatalmukban meg­menteni őket. Újfent arra kényszerítet­ték a Judenratot, hogy szedjenek össze egy szállítmányra való embert, miköz­ben a főtéren már bőgött a teherautók motorja. Lökdösődés és kiabálás köze­pette, anyákat és gyermekeiket kény­szerítették a teherautók kitátott torká­ba, a botjukat szorongató öregekkel, betegekkel, rokkantakkal és gyengékkel együtt. Mindegyikük arcán lidérces féle­lem tükröződött. A közeli vasútállomás­ra hajtó teherautók fekete füstjéből né­ma kiáltás szállott, és az a fájdalmas bi­zonyosság, hogy holnap és holnapután újra és újra megismétlődik ez a jelenet, egészen a gettó utolsó leheletéig.

A város főútjára, lüktető, vidám töme­gekkel zsúfolt szívébe visszatérve azon­nal egy másik világba csöppentem. Egy keskeny kerítés és néhány kapu két oly különböző világot választott el egymás­tól! Mit tudnak világom lakói a másik vi­lágban élő szomszédaikról? S ha be­szélnék róluk, meghallgatnának-e? S ha meghallgatnának, tudnának-e hinni ne­kem? És ha hinnének nekem, nem igye­keznének-e megmagyarázni a tényt, nem próbálnák-e különböző okokkal, ésszerű magyarázatokkal tisztára mosni lelkiismeretüket? És ha megkérdezné­nek, miért sújtotta mindez a zsidókat, miképp felelnék?

Mindent elárasztott a sötétség

Egy fapriccsek közé csúsztatott papírszeleten talált szöveg

A nevem Gertrud. A városunkban sok Gertrud volt, de ebben a hosszú, hideg barakkban nincs más Gertrud, csak én. Van itt egy Anna, aki Ukrajnából szárma­zik, Gittel Lengyelországból, Helen Né­metországból, Gratzia Görögországból, és még hosszasan sorolhatnám a neveket, azokét, akik egykor nők voltak. Mily ke­gyetlen, rideg mágnes vonzott ide mind­annyiunkat a kontinens sarkaiból! Ide, ahol mindannyian egyetlen öntőformába kerültünk: facipő, durva szövésű ruha és takaró minden oltalmunk a könyörtelen hideg ellen, a bádogtányér és kanál, me­lyekben soha nincs elegendő étel, hogy csitítaná örökké mardosó éhségünket. A múlt lassan elmosódik, s csak a jelen, a ma, az épp-most, ez a pillanat van, a var­rógép, egy adag bűzös leves, a napi teen­dők, melyek néhányunkat teljesen el­emésztenek, másokat pedig kiszakítanak belőlük, eltűnnek – sikoly és kutyaugatás kíséretében -, senki sem tudja, hova.

A jelen kitölti egész létünket. A jövő­ről senki sem beszél, s a múltra alig-alig emlékezem. Jaj, mily bolondok és va­kok voltunk! Nem hallgattunk a szóra, hogy hagyjuk el hazánkat és vándorol­junk ki a távoli Keletre, elfordítottuk fe­jünket a „Zsidók nem kívánatosak!” táb­láktól. Nem voltunk hajlandók meghal­lani a gyalázatos beszédeket, mondván, azok pusztán szavak – márpedig valójá­ban mire képesek a szavak? Minden erőnkkel hinni akartuk, hogy nyomtala­nul elmúlik a vihar, csak alázkodjunk meg egy kis ideig. Még az égő zsinagó­gák éjszakája után is, amikor az utcákat a törött üveg törmelékei borították, még ezután is tovább reménykedtünk, hogy végül minden jóra fordul, hiszen rosszabb már nem történhet velünk, és itt végtére is kulturált emberek élnek.

Jaj nekünk, vak bolondoknak, akik nem tudtuk, mit tartogat a jövő. Egy péntek éjjel történt. A szalonban üldö­géltünk. Manfred, tolókocsihoz kötött béna apám, együtt énekelt a rádióban hallható kórussal. Az ajtó hirtelen kivá­gódott, majd beléptek: fekete egyenru­hák és fényes bakancsok. Apámat az egyik szomszédos helyiségbe tuszkolták, nekünk pedig megparancsolták, hogy tíz percen belül csomagoljuk össze poggyá­szunkat. „Maguk biztonságos és nyugodt helyre mennek” – mondták. „Gyorsan, gyorsan!” Később csak képkockák és szófoszlányok: egy puskalövés, a szom­szédok kiüresedett tekintete, a város dermedt tere, egy anya búcsúkiáltása, a piszkos teherautó, a marhavagon, lehe­tetlen lélegezni benne, a hosszú barak­kok, bennük csak faágy, és a kápók, ar­cukon a kétségbeesés.

Leborotválták a fejemet, amikor be­hoztak minket a barakkokba, a hatágú sárga csillag helyett egy kék számot éget­tek karunkba, s attól a pillanattól kezdve csak a varrás, a varrás reggeltől estig szünet nélkül, napról napra: varrjuk a fé­nyes bakancsokhoz a sapkát, a kabátot, az inget, a nadrágot. Eleinte még töp­rengtem: „Miért?” Miért én? Miért mi? Mi­ért most? De nem kérdezek már. A kér­dés még fájóbb, ha nincs rá válasz.

Ma éjjel mindannyiunkat más helyre visznek. Ezt mondta nekünk a kápó, egy szóval sem többet, de az arca bús­komor volt. Mindezt papírra vetem majd valahogyan, s ha emberi lény vala­ha is megtalálja, talán lesz elég ereje megkérdezni, mi az oka, hogy nincs…

A feneketlen mélység előtt

Jaakov David Ben Joel Cvi Halevi utolsó szavai

Négy születésem volt, és egyszer már meghaltam. Első születésem szüleim, nyolc fivérem és nővérem körében tör­tént, amikor I-ten segítségével – áldott le­gyen – huszonöt évvel ezelőtt megláttam a napvilágot. Az elmúlt tíz év során, ami­kor egyszer meg is haltam, három szüle­tésem volt. Az után a halál után nincs ha­lál, mely valaha is megrémíthetne.

Második születésem a kiválogatás éj­szakáján volt, amikor a központi téren összegyűjtöttek bennünket, a város férfiait. A csillagok eltűntek, s a sötétség­ben csak a sárga foltok pislákoltak. Föl­szólítottak bennünket, hogy álljunk hosszú sorba és vetkőzzünk le derékig. Egyenként haladtunk el egy sápadt olaj­lámpa mellett; egy fekete öltözetű ördö­gi figura, kezével intve, jobbra vagy bal­ra irányított bennünket. Azonnal fölis­mertem, hogy egyik oldalra az erőseket és megtermetteket, a másikra pedig a fiatalokat és az öregeket terelte. Sietve teleraktam a cipőmet földdel, hogy né­hány centiméterrel magasabb legyek. Kidüllesztettem mellkasomat, sőt még lábujjhegyre is álltam, amint elhalad­tam mellette. Az erősek közé sorolód­tam. Később hallottuk a lövéseket, s tudtam, hogy életemet ajándékba kap­tam. Áldott legyen az Ő neve.

Harmadszor akkor születtem meg, amikor ezer társammal együtt arra kényszerítettek, hogy a csatatéren a ka­tonák előtt haladjunk el. A terület ak­nákkal volt tele, s mi élő falat formál­tunk a csapatok előtt. Napról napra fo­gyatkoztunk, ahogyan szétszaggatott társaink testét magunk mögött hagytuk, eledelül az ég madarainak és a mező vadjainak. Hetvennyolcán éltük túl a menetelést. Amikor végül újra elértük a szállásul szolgáló istállót, ahol meg­kaptuk a napi adag kicsiny szappanun­kat, úgy éreztem, újra megszülettem. Ál­dott legyen az Örökkévaló mindennap.

Negyedik alkalommal, valamivel ké­sőbb, ugyanazon az éjszakán születtem meg. Kimentem az épület udvarára, ahol észrevettem a gyufa fellobbanását és a tűzgyújtó undorító vigyorát. Mivel az élőfal teljesítette küldetését, nem volt többé szükség rá. Az istálló lángra kapott, s minden társam az égbe szál­lott a lobogó máglyán, az I-tenhez – ál­dott legyen – fölemelkedő áldozatként.

Aki négyszer született, az nem fog csak egyszer meghalni. A tűztől való megme­nekülésem után jött értem a halál. Hely­béliek kaptak el; betuszkoltak egy marha­vagonba, mely oda tartott, ahol „a munka szabaddá tesz”. Zenekar fogadott ben­nünket, s mindannyiunkat, kezünkben szappan és törülköző, fürödni vittek, hogy megmossuk izzadt testünket. Az égő hús szaga összezavarta érzékeinket. A szappan mintha égett volna kezünk­ben, a zenekar folyamatosan játszott. I-ten irántam való könyörületének hála, az utolsó pillanatban kiemeltek a sorból, így nem kerültem bele a fürdőterembe vadul betuszkolt, mezítelen tömegbe. Az ajtó fülsiketítő zajjal bevágódott, a teremből pedig szavakkal le nem írható hangok tör­tek elő: a beáradó gáz szörnyű sziszegése vegyült az erőtlen, gyenge kiáltások­kal: „Smá Jiszráél”, „mamele”, „a Minden­ható az I-tenünk”, „madre mia”, „Egy az I-ten” és „tatele”. Majd néma, rövid csönd. Ekkor kezdődött a feladatom: eltávolítani a testeket, kihúzni az aranyfogakat, a ke­mencébe vetni a halottakat. Amikor évek óta nem látott testvérem, Laizer fogait húztam, meghalt a szívem. Testem to­vábbra is élt, de én az élőhalottak egyike lettem. Az Örökkévaló adta, s az Örökké­való elvette életemet, áldott legyen az Örökkévaló neve. Hogyan s miképp is vit­te véghez úgy művét a Világegyetem Ura, hogy elveszítsük hitünket Benne! Ám az Ő haragja és az Ő dühe ellenére sem vol­tunk hajlandók feladni.

Amikor újra meghalok, ne szaggassá­tok meg ruhátokat; ne gyászoljatok, mert nincs halál a halál után. Meg se próbáljátok megkérdezni: miért. Amit nem tettem meg magamért, azt ne pró­bálják mások megtenni értem.

Égi szózat száll bizonyságul

(Jeremiás siralmai dallamára)

Égi szózat száll bizonyságul: siratom őket.

Siratom Gertrud szüleit, akiket elvá­lasztottak egymástól. (Közösség: sira­tom őket.)

Siratom Gertrudot, Anushkát, Gittelt, Helent és Gratziát, akik életük teljében haltak meg munkatáborban. (Közösség: siratom őket.)

Siratom a Judenrat tagjait és a zsidó kápót, akiknek olyan feladatot kellett teljesíteniük, melyet nincs ember, ki tel­jesíthetne. (Siratom őket.)

Siratom Jaakov Dávid Ben Joel Cvi Halevit, aki kétszer halt meg és négy­szer született. (Siratom őket.)

Siratom kilencszázhuszonkét társát, aki az aknamezőkről az égbe szállott. (Siratom őket.)

Siratom a hetvennyolc megmenekültet, akiknek a hamvait az istállóban gyűjtötték össze. (Siratom őket.)

Siratom Leizert, aki legrettenetesebb rémálmaiban sem látta, hogy holttesté­ből aranyfogakat húz ki testvére. (Sira­tom őket.)

Siratom őket, és siratom a gettókba és internálótáborokba zsúfolt milliókat; az erdőkben rejtőzőket és a padlásszo­bákban vagy föld alatti bunkerekben bujkálókat; azokat, akik más vallás kebelében találtak menedéket, és azokat, akik elvesztették I-tenüket; azokat, akik doktoroknak és tudósoknak nevezett vadállatok kezében kísérleti alanyok let­tek; azokat, akik éhségtől és szomjúság­tól haltak meg, akik tehervonatokban vagy gázkamrákban fulladtak meg, aki­ket lelőttek, elevenen eltemettek vagy elégettek; azokat, akiket mások megfé­lemlítésére nyilvánosan akasztottak föl; azokat, akik elvesztették hazájukat, mél­tóságukat és reményüket; s azokat, akik életben maradtak, hogy napról napra, és percről percre újraéljék a rettegést.

Siratom őket; siratom a gyermekeket, akik sohasem tanulhatták meg azt mon­dani, „mama”; a fiúkat és a lányokat, akiktől elvették ifjúságukat, akiknek, mielőtt virágba borult volna, már el is hervadt életük; a nőket, akik sohasem ismertek férfit; az idősebbeket, akik nem kapták meg a nyugodt öregkor ke­gyelmét; a zenekarokat és a zenét; a vi­lág minden szépségét, mely elvesztette színei szivárványát, s csak a barnát, a szürkét és a feketét ölthette magára. Si­ratom mindezeket.

(A Jeremiás siralmai dallama itt vé­get ér)

Mily sokat küzdöttem a leeresztett füg­göny előtt, a könyörületes és kegyes Egy, a jóság és az igazság birtokosa előtt! Mint könyörögtem és esedeztem, mennyire akartam érteni! Tudta mindezt Ő fenn, a magasságban? I-ten rendelkezése volt ez, az Övé, aki könyörületes? Ez volt en­nek a népnek a fizetsége? De nem érke­zett hozzám hang, nem volt válasz, csak elkeserítő csönd. Ő, a Legfőbb, titokba burkolózik, a titok árnyékában lakozik. Mélyek, rejtettek és lélegzetet elállítók az események; senki sem érti meg őket, de még az égi hang visszhangjait sem.

Újra világosság lesz

Újra a krónikás szólott:

Az éjszakai égbolt peremén már kive­hetők a hajnal első sugarai. Csíkos öltö­zetű, kihunyt tekintetű emberi lények roncsait világítják meg. Már nem tudják, hogyan lehetnének boldogok, testük ki­vet mindenféle ételt. Buldózerek ezer­szám lökik irdatlan nagy sírgödrökbe a vékony, meztelen holttesteket: rendre egymásra hullanak, végtagjaik elaszottak. A gyökértelenné váltak táboraiban emberek áradata bolyongott, elkeseredetten kutatván családtagjaik után, fél­vén, nehogy utolsó reményükben is csalatkozniuk kelljen. A szerencsétle­nek, akik megpróbáltak visszatérni ott­honukba, ellenséges szomszédokra bukkantak ott, s az egymást követő gyil­kosságtól sokszor csak a csoda mentet­te meg őket. Az emberek, akik nem tud­tak, vagy igyekeztek nem tudni semmi­ről, akik nem voltak hajlandók vagy megtiltották elhinni azt, amit tudtak, könnybe lábadt szemekkel álltak, nem tudván, hova fordítsák tekintetüket, mi­ként tisztítsák meg lelkiismeretüket.

Az emberek lassanként visszatértek otthonukba, a családok újra egyesültek. A visszatérők megházasodtak, gyerekeik születtek. Egymást követték a Keletre tartók hullámai, létrejött egy büszke ál­lam, és az egész világon virágoztak a zsi­dó élet központjai. Újra indultak a vona­tok az üdülőhelyekre, s a zenekarok a vi­lág minden szegletében vidám muzsikát játszottak. Talán ezt kérték egykor az ég­től, hogy valamilyen vigaszra leljenek azok, akik gyászoltak és szenvedtek.

A hősiesség példáit megismerte a vi­lág, a Gyászolók Káddisa hangzott a ha­lottakért, visszaemlékezéseket írtak, emlékműveket állítottak, hogy a gyászo­lók végre valahol elsirathassák halottai­kat; büntetés sújtotta a bűnösöket; a testben és lélekben megkínzottak segít­séget kaptak. De az álmok angyalát nem lehetett megfékezni, ő továbbra is éjszakáról éjszakára rettegésben tartja a megmenekülteket; nem lehetett elné­mítani a mardosó lelkiismeret hangját, mely magyarázatot követel az ördögi go­noszságra és a szív érzéketlenségére.

A „Miért?” kérdések – miért épp ben­nünket?, miért épp őket?, miért most?, miért így? – még mindig a levegőben szállnak, ott lebegnek minden emberi tett fölött, s nincs rájuk válasz. Az idő fogja megmondani, mit tanultunk; csak az idő fedi majd fel, hogy valóban meghallottuk-e a lemészároltak vérének hangját, mely a földről az égbe kiált.

Ne gyászoljatok túlzottan, de ne legyen

úrrá rajtatok a fásult feledés sem.

Ne engedjétek, hogy visszatérjenek

a sötétség napjai; sírjatok, de

töröljétek le könnyeiteket.

Ne adjatok föloldozást és fölmentést,

ne próbáljatok megérteni.

Tanuljatok meg válasz nélkül élni.

Bár vérünk hullott, éljetek!

Ábrahám Zoltán fordítása

Címkék:2003-04

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

A kollektív tagadás és a háború emlékezete*

Gretchen Schafft A kollektív tagadás és a háború emlékezete Bevezetés A pszichológia és pszichoanalízis alapvető fogalma a tagadás (Sigmund Freud,...

Nyomok, nemcsak füst és hamu

Konrád György Nyomok, nemcsak füst és hamu Láttunk képeket, emlékezünk jelenetek­re, elmélkedtünk róla, és mégsem értjük. Elképzelhetetlen, mert hihetetlen, mert...

Close