Szombat előfizetés 2017

Ignatz Bubis – Nem volt nagy német*

Írta: Maxim Biller - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Maxim Biller

Amikor Ignatz Bubis meghalt, a néme­tek megint elkezdtek hazudozni. Ha­zudtak maguknak és másoknak, lehazudták a csillagokat az égről, csak azért, hogy csalódásuk felett, mint már oly sokszor, mihamarabb napirendre térjenek. Vereség az első világháború­ban? „Csak egy kicsit harcolni kellett volna még!” Vége a német futballnak? „Rúgjátok már ki végre a külföldieket a Bundesligából!” Ignatz Bubis örök időkre elérhetetlenné vált Tel-Aviv po­ros földjében? „Nagy német volt.”

Ignatz Bubis természetesen nem volt nagy német. Ignatz Bubis teljesen átla­gos zsidó volt, aki túlélte a holocaustot, utána meg itt ragadt Németországban. Csak úgy, egyszerűen így történt és en­nek semmiféle mélyebb jelentése nincs. Évtizedekig élt és dolgozott itt s közben igyekezett nem arra figyelni, hogy kivel is van dolga, ha kilép a házá­ból. Odakint vagy régi nácikkal találko­zott, vagy senkivel, akik őt, mint zsidót, vagy gyávaságból, vagy tapintatból bé­kén hagyták. De jöttek aztán a ’70-es évek baloldali fiataljai. Skandálták, or­dították, hogy Ignatz Bubis zsidó spe­kuláns, és Ignatz Bubis rögtön tudta, hol is él. De mert akkor már túl késő volt ahhoz, hogy elmenjen, és valahol máshol mindent újra kezdjen, és mert egyébként is nagyon érzékeny és szí­vós ember volt, elhatározta: Mostantól fogva minden valódi és magát annak képzelő antiszemitát üldözni fog, legyőzi őket és addig harcol, míg csak el nem hallgat mind, mintha egyáltalán nem is léteznének; aztán később még azt is kitalálta, hogy megmondja a né­meteknek, ő nem igazi zsidó, hanem zsidó hitű német állampolgár, olyan mint ők, csak épp évente háromszor másik templomba jár. És ha egy szép napon majd egyetlen szélsőjobboldali nem található Németországban sem nyilvánosan, sem elrejtőzve, és egyet­len valódi zsidó sem, akkor, gondolta magában annak idején Ignatz Bubis, akkor aztán minden rendben lesz az ideérkezésemmel.

Mi minden lehetne egy nagy német – de hogy halála után azzá tegyék lgnatz Bubist, az már igazán aljasság. Mégis, alig lehelte ki zilált lelkét, szinte min­den német politikus és vezércikkíró épp ezt tette sietős és önelégült meg­emlékezésében. Vajon mindannyian üresfejű prédikátorok volnának? Ter­mészetesen nem. 1999-ben, azon a forró, sötét augusztusi napon jobban tudták, mint bármely más esetben, mit tesznek. Azok, akik egyébként soha, egyetlen híres halottról sem emlékez­tek meg, róla azt mondták, nagy német volt, hogy nekik, mint politikusoknak, püspököknek, vagy Íróknak nagyon fontos volt, s mindezt persze épp egy zsidóról. Arról a zsidóról, akinek rövid­del halála előtt világossá vált, hogy hiá­ba volt minden hét és év, a testvéries­ség minden gesztusa, hiszen a zsidó mások szemében úgyis csak zsidó ma­rad, ha csak föl nem oldódik teljesen a vendéglátó népben, vagy a füstben – és aki ezt kicsit finomabban megfogal­mazva egyik búcsúinterjújában hango­san és érthetően a hozzá is vágta a né­metek fejéhez. Aztán még egyszer ki­nyújtotta rájuk a nyelvét, közölte ugyanis, hogy az örökkévalóságra biz­tos otthont keresett magának, Izrael­ben temetted el magát.

Politikusainkat és vezércikkíróinkat azonban nem érdekelték utolsó szavai. Durván és szándékosan figyelmen kívül hagyták, mintha azt a történelmi „Stern”-interjút hisztérikus és beszámít­hatatlan állapotban adta volna, s mint­ha egyáltalán nem volna joga beszélni nyomasztó gyerekkoráról, s értékelni saját életét. Azt mondták: „Szabad vi­tatkoznunk a halottal.” Skandálták: „Sok dolgot elért.” Ordították: „Ignatz Bubis személyében olyan embert veszí­tett országunk, aki egész életét arra tet­te föl, hogy a német történelem árnyé­ka ne nyúljon át a jövőbe. E tekintet­ben nem csak német állampolgár volt, hanem német hazafi is.” Pontosan. És követelte, hogy havonta háromszor vessék be külföldön a Szövetségi Vé­derőt, hogy jöjjön vissza a császár, s hogy a Biztonsági Tanácsban Németország is kapjon legalább egy helyet.

Miért nem hagyták hirtelen, hogy az ország – akkor még – leghíresebb zsi­dója egyszerűen zsidó legyen? Aki ezt tudni akarja, annak először is azt kell megértenie, miért imádták évekig Ig­natz Bubist a keresztény német állam­polgárok. Természetesen nagyon tet­szett nekik, hogy a Fal leomlása után másodszorra, véglegesen át lehet ne­velni Németországot, hogy külföldön, Brandthoz, Merkelhez és Kohlhoz ha­sonlóan, érvek hangoztatása nélkül él­tette az újraegyesülést, nagyszerűnek találták, hogy a ’90-es évek elején, a külföldiek ellen indított pogromok első hulláma idején a New York Times szőrszálhasogató világjobbítóival szem­ben megvédte a németeket, jó demok­ratáknak nevezte őket, akik olykor hi­bákat követnek el. És rettentően tet­szett nekik, hogy a Központi Tanács el­nöke a hit keretei közé szorította a zsidóság létezését, ezzel ugyanis azt a re­ményt ébresztette bennük, hogy a zsidó nép, amint azt megígérték nekik, va­lóban nem létezik többé.

A legtöbb német egyetlen okból sze­rette és tisztelte Ignatz Bubist: Nem a dühös, bosszúvágyó, erkölcsi beszéde­ket tartó zsidót látták benne. Heinz Galinskival ellentétben, aki fél örökkéva­lóságon keresztül volt a Központi Ta­nács vezetője, Bubis nem lett a derék antiszemiták és a tisztességtelen filo­szemiták rettegett réme. „Ignatz Bu­bis”, olvashatjuk a Munzingerben, Né­metország legfontosabb életrajzi lexi­konjában, „a megbékélést kereste, haj­landó volt beszélgetni a másként gon­dolkodókkal, a provokációkra, elődei­vel ellentétben, nem előre kiszámítha­tó indulattal válaszolt.” Nem, egy ilyen holocaust-zsidótól tényleg nem kellett félniük ezeknek az idegekre menő, bűntudatos német gyászhuszároknak, hiszen se Mózes törvénytábláit nem vágta a fejükhöz, se a vérszomjas ótestamentumi szemet szemért hülyeség­gel nem állt elő. A templomot legszíve­sebben a faluban hagyta volna, a zsina­gógát a gettóban, a holocaustot a múlt­ban. Egy napon még a régi történeteket is megbocsátaná. De ha nem is bocsá­tana meg, lágy, békülékeny hangján, már-már krisztusi módon minden eset­re feloldozná a bűnöst eredendő bűne alól.

Ignatz Bubis tudta, mit várnak tőle a németek. „A legtöbben a lelki békéjü­ket akarják megkapni tőlem”, mondta Martin Walsernek 1998 decemberé­ben a teljesen üres FAZ-szerkesztőségben. Martin Walser tartotta a Paulskirche-ben azt a jéghideg, egocentrikus védőbeszédet, amellyel kapcsolatban Ignatz Bubis nemrég megjegyezte, hogy elég nagy butaság volt ötven éven keresztül önfeledt gyilkosokkal és öne­légült gyerekeikkel vállvetve együtt élni – és még azt is gondolni, hogy a hábo­rú utáni németek véget nem érő holo­caustfecsegésének bármi köze is volna az ő életükhöz. Csak a gyilkos nép stig­máját akarták lemosni magukról, sem a halot­tak beteljesületlen ál­mai sem a túlélők ré­málmai nem érdekelték őket. Ezért is vet­hette Walser, az első számú német halottbú­csúztató, azon az épp oly nevetséges, mint kísérteties FAZ-találkozón Bubis szemére, hogy az utóbbi sokkal később kezdett foglal­kozni a holocausttal, mint ő. S amikor Bubis azt mondta, hogy az első években azok után nem is nagyon tudott élni, Walser azzal támadott rá, hogy „Nekem pedig ahhoz, hogy to­vábbélhessek, ezzel kellett foglalkoz­nom.”

A holocausttal nem a zsidókra szállt átok – a németekre. A holocaust ugyan­is átkozottul nagy fekete árnyék, amely, mint minden árnyék, az örökkévalósá­gig lépten-nyomon kíséri őket. De amíg ott az árnyék, legalább tudják, hogy él­nek, akár csak Martin Walser – bár újra és újra megpróbálnak majd megszaba­dulni tőle. Sokáig azt hitték, Ignatz Bubis segít nekik ebben. Ez a békülékeny zsidó, aki még nácikkal is szóba állt, és valahogy egyáltalán nem akart már ren­des zsidó lenni, inkább vállalta, hogy a holocaust-Krisztusukká válik, s meg­váltja őket történelmi bűnüktől. Az utolsó pillanatban viszont sajnos még­iscsak úgy döntött, hogy zsidó lesz, a megváltás-üzletet pedig inkább átadja másnak. Azt pedig igazán meg lehet ér­teni, hogy az eredendő bűn napjáról a németek az utolsó pillanatig nem akar­tak tudomást venni. Meg azt is, hogy igazán csak most akartak németet csi­nálni belőle. Egy nagy németet. Hiszen mindig is a nagy németek váltották meg kínjaitól Németországot. Vagy mégsem.

Papp Kornélia fordítása

Ignatz Bubis (1927-1999)

1927. január 12-én született Breslauban. Hitler hatalomra jutása után a család Deblin an der Weichsel nevű lengyel kisvárosba költözik. 1941 feb­ruárjában a deblini gettóba kerül, 1944-ben a czenstochaui (ma Czectochowa) gettóba szállítják. A felszaba­dulás után 1946-tól az orosz katonai hatóságokkal folytat cserekereskedel­met, megélhetését ezzel próbálja biz­tosítani. 1950-ben külön engedélyt kap az arannyal való kereskedésre, a ne­mesfémipar területén így monopolhelyzethez jut. Nyereségét 1956-tól ingat­lancégekbe fekteti. 1965-ben Frankfurt am Main-ban a zsidó hitközség taná­csába jelölteti magát, ahová rögtön fel is veszik. 1969-ben belép az FDP-be, a német liberális pártba, amelynek élete végéig tagja marad. A Zsidó Központi Tanács elnökségi tagjaként zsidó intézmények alapítását, hitközségi központ, szociális otthonok, óvodák felépítését szorgalmazza Frankfurt am Mainban. 1992-ben, Heinz Galinski halála után átveszi a Zsidó Központi Tanács elnök­ségi tisztjét. 1999. augusztus 13-án csontrákban hal meg.

* Maxim Biller német-zsidó író, orosz zsidók gyermekeként, 1960-ban született Prágában. 1970-ben a család Münchenbe emigrált, Biller azóta is ott él. Ez az írása a Deutschbuch című kötetben jelent meg. In: dtv, 2001, München.

Címkék:2002-04

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

A száműzetés naplója

JUDITA SALGO A száműzetés naplója* (Részletek) 1988. szept., 14. szerda Egy amerikai pszichiáter szerint, aki a lélekvándorlást bizonyított ténynek tekinti,...

Alkonyok és reggelek

Piotr Szewc (1961) a kortárs lengyel irodalom egyik legkiemelkedőbb képvi­selője. Első, nagy visszhangot keltett kisregényét hat nyelvre fordították le (magyarul...

Close