Szombat előfizetés 2017

Szeretetből és dühből

Írta: Marsha Lee Berkman - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Marsha Lee Berkman

Szeretetből és dühből

Zűrös család vagyunk. Ephraim három hónappal ezelőtt faképnél hagyott, Cecilia és én meg úgy nézünk egymás­ra, mint azok az esküdt ellen­ségek, akik merő véletlenségből ugyan­azon a partin találják magukat. Tegnap összevesztünk, ma meg Cecilia kifakult farmer sortjában és bántón ugráló be­tűs, „Foxy” feliratú sárga pólójában, duzzogó képpel jön-megy a házban. Cecilia az egyedüli mozgó tárgy ebben a rekkenő hőségben.

Az én egyetlen gyermekem… Sötét, fésületlen haja csimbókokban lóg kes­keny arca körül, szomorú, tizenhárom éves szeme besüppedt a kialvatlanság­tól. Tegnap este a papírvékony falon át hallottam, hogy sírdogál, ma reggelre pedig az arca csupa búbánat és düh. Mindez az én hibám. Ezt olvashatom le a homlokán ívelő ráncokból. Ha csak egy kicsi engedményt tennék, ha job­ban próbálkoznék, az apja visszajönne, így azonban arra ítéltettünk ezen a nyá­ron, hogy vég nélkül folytassuk ezt a hu­zavonát, mialatt az idő nem is tűnik va­lóságosnak, csupán percek, órák, na­pok sorozatának, amiken túl kell esni, és amiket valahogy ki kell bírni együtt. Hogy is kezdődött az egymás iránti utá­latunk? Nyár végére Ephraim és én már-már a gyerek miatt valahogy elhatároz­tuk magunkat, mostanra azonban hol előre, hol hátra táncolunk. Igen, ezt ol­vasom ki a lányom fekete szeméből, ami tüzes dühvel szikrázik rám: neki épp annyira elege van belőlem, mint ne­kem belőle.

Június elején Ephraim összepakolta a motyóját, és a város másik végében, ahol munkát is talált, kivett egy lakást. Azt mondta, hogy nincs elég hely a szá­mára. Milyen képtelenül hangzott ez a szó a szájából! Apró darabokra kezdtük csipkedni-marcangolni egymást. Ephraim nem vallotta be, én azonban néha úgy gondolom, hogy az egész feszültsé­get a gyerek okozta.

Cecilia kisgyermek korában örökmoz­gó és szeszélyes volt. Túlságosan ha­mar jött világra, méghozzá lábbal előre. Semmire nem voltam felkészülve. Nem, még a nevére sem. Még a nevét is csak úgy gondolkodás nélkül adtam neki. Éj­jel-nappal bömbölt, minden szokásos dolgot megtagadott, és Ephraimmal fel­váltva támolyogtunk vele éjszakánként, miközben a fáradtságtól csak nyöszö­rögtünk és már ahhoz is kimerültek vol­tunk, hogy megvigasztaljuk egymást, amiért ez az idegen teremtmény elszip­pantja az életünket.

Tizenhárom év elröppent, de Cecilia még mindig rejtély maradt számomra. Szeszélyessége a nap minden órájában hol ide, hol oda csapong. Egy pillantás, egy megjegyzés, vagy valami sötét dé­mon odabent egy pillanat alatt megvál­toztatja. Túl idősnek érzem magam hoz­zá. Igen, biztosra veszem, hogy így van. Ephraim azonban vallásos ember. Azt szokta mondogatni, hogy a szenvedés megtisztítja a lelket, hogy a terhek azért vannak, hogy elviseljük.

– Ez egy jel – közölte akkor Ephraim súlyos kezeit összecsapva, majd idege­sen hol összezárta, hol kitárta. Ephraim szerint a világnak van egy olyan célja is, ami megment engem. Vannak dolgok, amiket soha nem érthetünk meg. A ne­hézségeket olyan egyszerű bizonyossá­goknak tartotta, amelyekkel Isten meg­próbálja őt. Ephraim igazán nem az az ember, akivel olyan könnyű együtt élni.

Ezen a reggelen, amikor Cecilia meg­kérdezte, vajon apja hazajön-e a nap­nyugtakor kezdődő szombatra, meg­mondtam neki, hogy ez reménytelen. – Az apád lehetetlen ember – szakadt ki belőlem egy gyenge pillanatomban szenvedélyesen, miközben a kétségbe­esés mozdulatával emelgettem a ka­rom. Hallottam, amint a saját hangom kellemetlenül visítóvá válik, és amint ki­böktem ezeket a szavakat, menten megbántam. De már késő volt.

Cecilia felém fordult. – Szajha – mond­ta ki hangtalanul, csak a szájával formál­va a betűket. Először fittyet hánytam rá. Túl nagy volt a hőség ahhoz, hogy felel­jek, hogy egyik vitából a másik érvbe sodródjak. Különben is, mi haszna lett volna? Hadd zúdítsa csak rám a harag­ját. Hadd lövellje ki dühét a szervezeté­ből, hadd higgye, hogy apja távolléte az én hibám. Mit árthat ez? Ám akkor Ceci­lia újból kimondta ezt a szót, immár sut­togva, de azért elég hangosan ahhoz, hogy a csúfság betöltse a szobát.

  • Szajha – mondta ki harmadszor is, egyre hangosabban. A szó szinte kirob­bant a szájából, és a csontom velejéig megborzongatott, pedig a nap elszán­tan tovább tűzött a függönyökön át és a helyiségből csak úgy áradt a forróság.

  • Szajha – mondta újra meg újra. Már nem bírta leállítani magát, arca eltorzult a dühtől. Éreztem, amint a szívem egy­re gyorsabban verdes testem kalitkájá­ban, szinte nekiverődik a csontjaimnak. Felálltam és lekentem egy pofont Cecíli­ának, olyan keményen, hogy megfájdult tőle a kezem, ujjaim pedig csúf vörös nyomot hagytak az arcán.

Cecilia berohant a szobájába és be­vágta maga mögött az ajtót. Hallottam, ahogyan kulcsra zárta az ajtaját, majd hangosan zokogni kezdett és levegő után kapkodott. Magam elé képzeltem, amint rézsűt az ágyára borul, haja vadul szanaszét hullik, öklével a párnáját verdesi, és hirtelen szánni kezdtem és el­szégyelltem magam.

Cecilia az egész hosszú délelőttön át a szobájában maradt, elő sem jött. Vé­gül bekopogtam hozzá és ráparancsoltam, hogy nyissa ki, de az ajtón át mind­össze a ventilátor zümmögése hallat­szott. Megrémültem, hogy valami meg­gondolatlanságot csinált, és mivel tele voltam bűntudattal, amiért elvesztettem a fejem, elővettem egy ruhafogast, meghajlítottam, és addig szorgoskod­tam a kulcslyukon, míg végül kinyithat­tam az ajtót.

Cecilia abbahagyta a sírást, de az ar­ca még mindig vöröslött, és még mindig ott éktelenkedett rajta haragos kezem lenyomata. Az ágyán kucorgott, beda­gadt szemmel, alsó ajkát előrepittyesztette. Egyetlen pillantást sem vetett rám. A függönyök behúzva álltak a hő­ség miatt, és a szoba halovány derengé­sében láttam, hogy Cecilia cukorkás papírokkal szórta tele a padlót. Öltözőasz­talának támasztva egy üres kólás palack szomorkodott. Piszkos fehérneműk és ruhák halmaza hevert a padlón, a sarok­ban pedig egy rakás képes újság volt szanaszét szórva a szőnyegen.

  • Gyere ki – mondtam olyan nyugod­tan, ahogyan csak bírtam, miközben alig tudtam lenyelni, amit az imént egy­mással műveltünk, és amit hamarosan folytatunk. – Hozzuk rendbe magunkat. Minden rendben lesz. – Megpróbáltam jóval magabiztosabbnak látszani, mint amilyen valójában voltam. – Ezzel csak magadat bántod, ugye tudod? – A sza­vak üresen és jelentés nélkül kongtak, épp úgy, ahogyan annak idején anyám szavai, és pontosan tudtam, hogy az ef­féle logika soha nem fog elérni hozzá.

  • Idefigyelj! – próbáltam szilárd han­gon beszélni. – Neked voltaképpen semmi közöd ehhez. Ez csak apádra és rám tartozik. – Nem vettem le a sze­mem az arcáról, noha ő továbbra is ma­kacsul a padlóra meredt.

Végül fölemelte súlyos szemhéját és kihívóan rám nézett. Nehéz életkor, gondoltam magamban, ő pedig még a többinél is nehezebb eset. A rikító be­tűs sárga póló alatt úgy emelkedett a keble, mint érett gyümölcs. Hónalja alatt fekete szőrszálak meredeztek, mint sivatagi tövisek. Mostanában már nem mutatkozott meztelenül előttem. Amikor egyszer véletlenül rányitottam, döbbenten láttam, hogy testén már há­romszögletű női szőrzet virul. Most szót­lanul bámultuk egymást. Hirtelen vala­mi megbánásféle csapott át rajtam, és arra vágytam, hogy megmondjam neki, mennyire sajnálom. A pillanat azonban elszállt és egy szót sem szóltam. Vissza­vonultam, Cecilia pedig gyászos képpel bevánszorgott a fürdőszobába, hogy le­zuhanyozzon.

Amikor meghallottam, hogy a zuhanyozóból teljes erő­vel folyik a víz, elhatároz­tam, hogy felhívom Ephraimot. Ephraim mérnök, a legnagyobb gépeket is ki tudja javítani. Talán az is kitelik tőle, hogy a mi elron­tott életünket megreparálja. Feltárcsáz­tam a munkahelyi számát. Ő maga vet­te fel, olyan hamar, mintha már réges-régen ott ácsorgott volna, karját az is­merős mozdulttal összefonva a mellén, várva, hogy rátelefonáljak.

  • Ephraim – rohantam le, meg sem kérdezve, hogy s mint van. – Gyere ha­za ma este. Cecilia és én elevenen fel­faljuk egymást.

  • Majd vasárnap – válaszolta fáradtan, hisz ezen már rég túl voltunk. Ephraim soha nem volt hajlandó pénteken haza­jönni sábeszra. Túl messze van, mond­ta. Attól félt, hogy valami történik út közben, még mielőtt ideér, és ebben az esetben napnyugta után is utaznia kell, amikor pedig tiltva van. Ezer és egy ka­tasztrófa gomolygott az agyában. Lerob­ban a kocsi, ő meg ott marad zátonyra futva. A vonattal is történhet valami bal­eset, Isten őrizz. Az autóbuszt eltéríthe­tik az autópályán (olvasta, hogy ez tény­leg megtörtént egyszer), őt meg épp ak­kor kapják el, amikor az est leszáll, és a sábesz imádság nélkül múlik el.

  • Vasárnap? Az már túl késő – mond­tam. – Addigra mindketten meghalunk.

  • Ne aggódj – válaszolta komolyan, mintha nem is hallotta volna, amit mondtam. – Imádkozom majd érettünk. – Hirtelen magam előtt láttam, amint ott álldogál az egyre fakuló világosságban, lehulló imasáljával a vállán, kopasz feje búbján kis, kerek sajkájával – hajnalban és szürkületkor, hidegben és me­legben, amint előre-hátra himbálja ma­gát és megidézi Izrael Istenét, elbeszél­get Teremtőjével. Rossz évszázadban született, gondoltam, nem a megfelelő életben. Ábrahám lehetett volna, hogy a csillagos égbolt alatt vándoroljon, Mó­zes, aki a vadonban kószál, Jeremiás, aki magányosan virraszt a lerombolt Je­ruzsálem törmelékei között.

  • Ephraim, Ephraim! – esdekeltem kétségbeesett hangon. – Élj egy kicsit! Próbáld meg! Miféle baj érhet? – Ephra­im azonban jóval öregebb és makacsabb ennél. Hallottam, amint a telefon­ban sóhajtozott és nyögdécselt.

  • Igen, imádkozom majd – ismételte meg. Kimerültnek hangzott, mintha mindaz, ami velünk történt, már túl sok lenne neki.

  • Mi jó van abban, hogy imádkozol? Mi jó van a te Istenedben? – kiabáltam, miközben tudtam, hogy a végsőkig kez­dek elmenni. Aztán új taktikára szán­tam el magam. A hangom ezúttal lágyan duruzsolt. – Gyere haza, Ephraim. Szük­ségem van rád. Akarlak téged.

Szinte hallottam, amint torkán akadt a hangja, még a habozását is hallottam, ahogy átgondolta.

  • A gyerek miatt, Ephraim! – szívóskodtam.

  • Túlságosan nehéz – mormolta vé­gül.

  • Ah, Ephraim! Tudod, mi a nehéz? Az élet!

De Ephraim már meggondolta magát. Szilárd férfiú, aki nem hajlandó komp­romittálni magát. – Szégyelld magad! – ordítottam és lecsaptam a kagylót.

Ephraim sem ma este, sem holnap nem fog felhívni. Egy alkalommal vagy százszor hagytam kicsengeni a telefont, csak azért, hogy kipróbáljam, hiszen tudtam, hogy ott áll a készülék mellett és csendben előre-hátra hintázik a sö­tétségben. Cecilia késő este felhívta, amikor úgy gondolta, hogy már alszom. Hallottam, amikor rólam sutyorgott. El­mondta az apjának, milyen nehéz ez így mindkettőnknek, mennyire szeretné, ha az apja visszajönne. Amikor most meg­hallottam a lépteit, az jutott eszembe, hogy Cecilia talán az egész beszélgetés alatt itt állt. Gyorsan kinyitottam a csa­pot és égő arcomra hideg vizet locsol­tam. Eközben úgy éreztem magam, mintha a lányom rajtakapott volna vala­mi szégyenteljes cselekedeten. A sze­me még vörös volt, az arca kimerült, de átöltözött, a haját pedig elfésülte a homlokából és megtűzte. Az arcán még mindig ott volt a pofonom nyoma, ami korlátot emelt közénk. Egyetlen szót sem szólt, arca közönyös maszk volt. Lehet, hogy egy árva hangot sem hal­lott, és csupán a képzeletem kínoz?

  • Gyere – mondtam, hogy megpróbál­jam jóvátenni ezt a rémes napot. – Ide­je elkészülni a sábeszra. – Mielőtt a nap lemegy, ki kell takarítanunk a házat, ki­fényesíteni az ezüstöt, megfőzni a va­csorát és megsütni a barheszt. Ezekre a dolgokra Ephraim ragyogóan megtanította a lányát. Most is némán engedel­meskedett, egy szóval sem ellenkezett. Kitakartam a tésztát, amit már előzőleg bedagasztottam, és elővettük a kenyér­kosarat és a gyertyatartókat, amelyeket ki kellett fényesíteni. Közvetlenül ezek mellett a polcon egy magányos, szomo­rú folt jelezte azt a helyet, ahol Ephraim borospohara állt.

Cecilia gyúrótáblát rakott az asztalra, ügyes, fürge ujjakkal összegyúrta a tész­tát, majd szépen összefonta. Arca kihevült a hőségtől, szeme elmélyedt felada­tában. A két hosszúkás fonatot végül betette a sütőbe, de előtte lecsípett be­lőlük egy-egy pici darabkát, amelyeket ősi rítus szerint behunyt szemmel, ajkát csendes esedezéssel mozgatva elége­tett, ahogyan tőlem látta. Vajon mi után sóvárog szomorú szeme mögött? Miféle gondolatok járnak a fejében? A tavalyi évben lidércnyomásai voltak, amelyek­től az éjszaka kellős közepén sikoltozva felriadt, mintha valami gonosz álommal viaskodna, amely nem akarta elhagyni. Amikor reggel beléptem a szobájába, láttam, hogy a hálóinge csomókba köt­ve csavarodik köré, mintha az éj folya­mán a démonok bogozták volna össze.

– A fejlődés – mondta a doktor, én azonban jobban tudtam. Cecilia mindig is ilyen volt. Most pedig még inkább ilyen volt. Néha arra gondoltam, hogy amikor már öreg és védtelen leszek, amikor már képtelen leszek ellátni magam, vele kell majd élnem, és akkor Cecilia épp úgy kitölti majd felgyülemlett dühét az én sze­gény testem felett, ahogyan most a tész­tát gyömöszöli a keze között.

Szerettem volna megszólítani, azt mondani neki, hogy „Mondd meg, mire gondolsz, Cecília?”, de nagyon távol volt, a pillantása egészen másfelé ka­landozott, mintha a saját gondolataiba lenne belegabalyodva.

Tegnap, hogy mindkettőnket felvidít­sam, hideg piknikvacsorát készítettem és kivittük a parkba. Más családok is voltak ott, plédünket a fűre terítettük, és hideg sült marhahúst ettünk krumpli­salátával. Amikor a fagylaltos arra jött, cseresznyefagyit vettünk és a játszótér szélén üldögélve elnyalogattuk. A gyere­kek hintáztak. Cecilia egy darabig figyel­te őket, majd ő is felült az egyik hintá­ra, és csontos lábát mind magasabbra és magasabbra lendítette a homokozó felett, az arcán pedig valami furcsa, lágy boldogság terült szét. Utána egészen közel ült hozzám, fejét a vállamra tá­masztotta, a szeme békés volt, arckife­jezése szelíd. Estére azonban már me­gint tűnődővé vált. Veszekedtünk, az­tán addig hallottam sírni, míg a végén befordultam és elaludtam.

Még mindig némán szorgoskodott. A hőség már oly elviselhetetlenné vált, hogy kicsit megpihentem és kiléptem apró erkélyünkre, ahol néhány gyorsan hervadó növényünk csüngött, és ahol két öreg szék is állt, amelyeket Ephraim valamikor át akart festeni. Csendes ut­cában lakunk, egy zsákutca legvégé­ben, és amikor egy-egy eltévedt autó véletlenségből idejön, épp az erkélyünk alatt szokott megfordulni. Most azon­ban nyoma sem látszott életnek. Az ut­ca túlsó felén alvó, vak ablakszemek látszottak, szorosan elfüggönyözve a rekkenő napsütés elől. A hőség már- már elviselhetetlenné vált. A szomszéd­ból átszűrődött a tévé hangja, majd va­lami elfojtott motyogás, ahogy lekap­csolták. Én azonban nem csak a hőség­től szenvedtem. Sokkal inkább attól, hogy tudtam, mivé lettünk mi hárman, mit műveltünk egymással.

Amikor visszamentem a ház­ba, Cecilia még mindig fel­adatába mélyedt. Fölemel­te a fejét, és szótlanul, gya­nakodva rám nézett. A konyha most már tényleg kibírhatatla­nul forró lett, a nap beomlott a függö­nyökön át a linóleumpadlóra, és a hűtő tetejére rakott ventilátor fölösleges zör­gése volt az egyetlen nesz, ami a csön­det megtörte. Odamentem Ceciliához és hang nélkül dolgoztunk egymás mel­lett. Homlokán és felső ajkán izzadság- cseppek gyöngyöztek, és én újra azon töprengtem, vajon milyen gondolatok kergetőzhetnek kifürkészhetetlen sze­me mögött.

„Cecilia”, szerettem volna mondani, „hagyjuk már abba, ne marjuk egy­mást”. De valami visszatartott ettől. A száját szorosra zárta, állkapcsát összep­réselte, így hát elhatároztam, hogy egy mukkot sem szólok.

Inkább kinyitottam a sütőt, és kivet­tem a barheszt, majd rátettem a kony­hapultra, hogy lehűljön. Sötétbarna volt, a tetején lévő fonatok szépen sö­tétlettek, Cecilia még ki is fényesítette őket. Egy pillanatig úgy tűnt, mintha szólni akarna, de aztán elharapta, mint­ha a büszkesége visszatartotta volna et­től. Befűszereztem a csirkét és berak­tam a sütőbe. A nap egyre csak ontotta iszonyú sugarait a konyhára. Elmentem, hogy megfürödjek, és egy kicsit szunyó­káljak. Reggel óta még egy árva szót sem beszéltünk.

Amikor egy óra múlva előjöttem, lát­tam, hogy Cecilia hófehér abroszt terí­tett az asztalra, a legszebb tányérokat és ezüstöket készítette fel, és az asztal közepére odatette a gyertyatartókat. A barhesz dombocskája fölött ott díszlett az a zöld és arany terítőcske, amelyet Cecilia egy nyári táborozás alatt hím­zett, és héber betűkkel kivarrta rá a Sábesz szót. Újra átöltözött, ezúttal tiszta fehér blúzba és fehér sortba, a hajába pedig világoskék szalagot kötött. Raj­tam az a hosszú, nyomott mintás szok­nya és színes felsőrész volt, amit egy éve vettem Mexikóban, a hajamat pe­dig, amely oldalt immár szürkült, egy jó­kora teknőcfésűvel feltornyoztam a fe­jem tetején.

Lekapcsoltam a ventilátort és kinyitot­tam az ablakokat, a függönyöket meg visszahúztam. A hőség aznap először egy kissé csökkent. Hűvös szellő kavar­ta fel a levegőt és lágyan meglibbentette a lámpaernyőket. Még mielőtt a nap ha­ragos, vörös szemként lement volna a háztetők felett, meggyújtottam a gyer­tyákat és kitárt karral mögéjük álltam, hogy elmondjam az áldást, amely beve­zeti a pihenőnapot. Cecilia mellém állt, és bár a szemem lehunytam, éreztem, hogy keze az én kezem mellett köröz a levegőben és közelebb hozza a sábeszt.

  • Jó szombatot! – mondtam, és erőt véve magamon, karomat a válla köré fűztem, de Cecilia háta megmerevedett az érintésem alatt. A teste megfeszült és komor pillantása elkerülte az enyé­met, miközben elülső fogait alsó ajkába mélyesztette.

Behoztam a vacsorát, és amikor mindketten leültünk, egyikünk sem akart tudomást venni Ephraim üresen álló helyéről az asztalfőn. Eszembe ju­tott erős keze, amelyet ilyenkor ráhelye­zett Cecilia lehajtott fejére és elmondta az atyai áldást, amely mindig valami fur­csa örömöt kergetett a lányom arcába.

Ephraim távollétében elmondtam a barhesz feletti áldást, megtörtem, majd mindketten eszegetni kezdtünk belőle.

  • Finom – mondtam. – Ez nagyon fi­nom. – Cecilia elpirult a dicsérettől, bar­nára sült arca rózsállott a sötét felszín alatt.

  • Tényleg ízlik? – kérdezte, és az arc­kifejezése egészen megváltozott, most hogy reggel óta első alkalommal beszélt hozzám. – nem csak úgy mondod?

  • nem. Tényleg nagyon jó – mond­tam, és láttam, hogy ez tetszik neki. Aj­kán halovány mosoly jelent meg és akár katonák a csatatéren, szemmel lát­hatólag mi is elhatároztuk, hogy az ün­nep alatt fegyverszünetet kötünk.

Ekkor azonban akaratlanul is kicsú­szott valami a számon. – nagy kár – mondtam keserűen -, hogy apád nincs itt és nem kóstolja meg.

Aznap már másodszor bántam meg, amit mondtam. Cecilia arcán fájdalmas kifejezés suhant át, szeme vágyakozva a gyertyákba meredt. – De vasárnap el­jön, ugye? – kérdezte.

Igen. Vasárnap eljön – mondtam szi­lárdan. Részben azért, ahogy őt, részben, hogy magamat biztosítsam effelől. Ez szemmel láthatóan mindkettőnknek erőt adott, megnyugodtunk és jó ét­vággyal enni kezdtünk. Odakint egyre erősebben fújdogált a szél, besurrant a szobába, lehűtött minket, és szinte oly­bá tűnt, hogy Cecília vállát már nem nyomasztja annyira tizenhárom évének minden súlya. A gyertya felvillanó fényé­ben arcvonásai valami váratlan kifeje­zést öltöttek, és én meghökkenve lát­tam, hogy Ephraim arca áll előttem.

Ettünk, és a falon eközben kísértetie­sen hosszúra nyúltak az árnyak. A sötét­ség beburkolt bennünket, csak a nap­pali szobából kivilágló csillár fénye tör­te meg.

Cecilia szemöldöke a mély összponto­sítástól egészen összeszaladt az orra fel­ett. Csak úgy ötletszerűen társalogtunk, miközben arra gondoltam, milyen távol állunk egymástól. A vacsora végén két dinnyét tálaltam fel desszertnek, amik­nek a közepét fagylalttal töltöttem meg.

Egy darabig még elidőztünk, de már nem beszélgettünk, azután leszedtem az asztalt, Cecilia meg készségesen pat­tant, és karját belementette a habos mosogatólébe.

Átadta nekem a tiszta edényeket, én meg eltörölgettem őket. Egyiket a má­sik után raktam vissza a fehér kredencbe, és miközben hallgatagon ügyköd­tünk, a gyertyák fényei lassacskán ki­hunytak. Égett viasz szaga töltötte be a levegőt. A telihold bevilágította Cecilia karcsú alakját, és láttam, hogy az a vö­rös folt már majdnem eltűnt az arcáról.

Amikor végeztünk, felakasztottam a konyharuhát, Cecilia megfordult, hogy kimenjen, és a pillantásunk találko­zott. Milyen törékenynek látszott ez a lány, milyen fiatal, gondoltam, és úgy szerettem volna utána kiáltani, amikor eltűnt a hall sötétjében. A szívem meg­telt az iránta érzett szeretettel. Hús a húsomból. Csont a csontomból. Az­után hirtelen, mintha a gondolataim­ban olvasott volna, Cecilia megfordult, odajött hozzám és lábujjhegyre állva jóéjszakát-puszit adott. – Bocsánatot kérek, mama – mondta, azután épp oly hirtelen elszaladt.

Ephraim hazajön vasárnap, és a dol­gok talán mégis működni fognak. Ki tudja? De legalább most, ebben a nyu­galmas pillanatban béke van. Legalább béke van. És most úgy tűnik, hogy hol­nap, vagy holnapután, vagy valamikor még minden lehetséges. Minden.

Kiss Marianne fordítása

Marsha Lee Berkman San Francisco kikötői ne­gyedében él és ír. Műveit számos tudományos és irodalmi lapban közölték. The Persistence of Desire című regénye 1991-ben díjat nyert a Quarterly West regénypályázatán. Fenti no­velláját a Writing Our Way Home című antológiából választottuk.

Címkék:1998-10

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Három könyv a holt-tengeri tekercsekről

Három könyv a holt-tengeri tekercsekről A közelmúltban három tudományos igényű munka jelent meg a qumráni közösségről és a holt-tengeri tekercsek...

Lapozgatás az interneten

Lapozgatás az internetenFeldmájer Sándor rovata Www.interdnet.hu/zsido/ Kedves Olvasó: Shana tova! Bol­dog új évet! Ezt a feliratot találtam (amihez én is...

Close