Szombat előfizetés 2017

Marránus levél Akabából

Írta: Gadó János - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Marránus levél Akabából

Az egyik utazási iroda 59 ezer forin­tért kínált útja (amelyen végül 130 ezer forintot költöttünk) azzal ke­csegtet, hogy ismét megláthatjuk a Vörös-tenger csodás élővilágát, a szivárvány minden színében pom­pázó korallokat és halakat, ame­lyekbe néhány éve Izraelben, Eilat­on már beleszerettünk. Irány tehát Jordánia déli csücske, Akaba.

A fárasztó éjszakai (!) utazást délig tartó alvás kö­veti, s miután nagy nehezen magunk­hoz tértünk, kisétálunk az utcára. A turisták számára épült városrészben vagyunk: szállodák, éttermek, kis bol­tok, bankok, park, szökőkút, tisztaság, kevés ember, sok taxi. Utóbbiak vezetői (a szállodától tisztes távolságra) lépten-nyomon leállnak mellettünk, sokatmondóan néznek ránk, kikiabál­nak az autóból: „Szia!”, „Szia ma­gyar!” „Szia magyarok!” (Itt a turisták között a magyarok vannak a legtöb­ben.) Legjobb barátságosan visszakö­szönni és határozottan továbbmenni. Ha nem köszönünk, megsértődnek, ha leállunk beszélgetni, azonnal rákez­dik, magyar szavakkal tűzdelt primitív angolsággal: Van már holnap progra­mod? Igen? És holnapután? Még nincs? Ötven dollárért elviszlek Petrá­ba! Még nem tudod? Miért nem? Én mindent megmutatok, amit tourist guide nem tud. Na? Holnap reggel nyolc jó? Még nem tudod? Találkozzunk ma este szálloda előtt, akkor megmon­dod!

Akaba kikötőváros, vámmentes övezet, valamint turistaközpont, tehát világra nyitott, nyugatiasodott város­nak képzelném – ám az utca sok tekin­tetben az ellenkezőjéről szól: a nők túlnyomórészt földig érő fekete kabát­ban, fejkendőben közlekednek – ha egyáltalán kimennek az utcára. Ám in­kább nem mennek: este hét után, ami­kor az enyhébb fuvallatok kicsalják a házakból a város népét, s meg­kezdődik a nagy társadalmi élet, szin­te csak férfiakat látni. A nők csak többedmagukkal (vagy családdal) közle­kednek, s akkor is valahová igyekez­nek. (Ha család, akkor legalább négy gyerek.) A nők nem vesznek részt a társadalmi életben. Férfiak ezrei mo­zognak fel s alá az utcákon, ülnek a parkokban, kávézókban, járdaszélen, mecsetek előtt, beszélgetnek a bazár­ban. Öltözékük szinte teljesen egysé­ges: hosszú nadrág, rövid ujjú ing. (Talán tíz százalékuk viseli az itt ha­gyományos, hálóingre emlékeztető hosszú köntöst.) Kizárólag férfiakat látni a pincérek, a bolti eladók, bazári árusok között. Nőt dolgozni két helyen láttam: gyógyszertárban és dro­gériában.

Nyoma sincs az európai miliőben virágzó szubkultúráknak: nincsenek elegáns, aktatáskás menedzserek, mo­torjaikat eszelősen vijjogtató, bukósi­sakos vagányok, görkorizó fiúk, kávéházakból és könyvesboltokból ismert szemüveges értelmiségi arcok (egyál­talán: szemüveges is alig van), szakadt hajléktalanok; nem érezni a különbsé­get szegény és gazdag között. Mint nálunk az ötvenes években: a tömeg, a nép hullámzik körülöttem, egységes­nek tűnő masszában.

A bazárban, az éttermekben csak arab zene szól – a nálunk mindenható (és gyakran elviselhetetlenül üvöltő) nyugati popzenét sehol sem hallani. Nincsenek áruházak, bevásárlóközpon­tok – csak apró boltok és a bazár. Nem látni reklámokat. A nyugati kultúra na­gyobbrészt a falakon kívül rekedt.

A férfiak tengerében időnként turis­ták tűnnek fel: öltözéküket száz mé­terről felismerni. Egy-egy európai nőt – akinek ruhája itteni mértékkel végte­lenül kihívó – a helyiek szinte felnyár­salják tekintetükkel. A saját köreikben rendkívül konzervatív arab férfiak az európai nőkkel igen merészek és kez­deményezők: öt perc alatt túl vannak a bemutatkozáson, az ismerkedésen, és már az esti vagy másnapi randevú részleteit adják elő a kiszemelt áldo­zatnak. Az sem baj, ha az európai férj/partner jelen van: elég, ha két percre arrébb megy. Mindebben nem csupán a nőhöz jutás hazai lehetetlen­sége, hanem a politika is szerepet játszik. Szeptember 11. óta az arab or­szágok polgárait nem látják szívesen a nyugati világban, s ők legfeljebb egy­más országaiba látogathatnak el. A külföldiekkel való ismerkedés, barát­ság a lehetséges út a vágyott külvilág­ba. A szállodák külföldieknek fenntar­tott strandjára beúsznak a merészebb helyi fiatalok, s próbálnak a nőkkel kapcsolatot teremteni. 15 és 60 között minden nő szóba jöhet. Órákig is vár­nak, ha kell, míg erre alkalom kínál­kozik. Huszonéves arab fiú és ötvenes magyar nő bensőséges viszonyban – ilyen párost kettőt is láttam.

Van olyan magyar turista, aki nem győz lelkesedni a helyiek közvetlensé­gén, nyitottságán, ami szöges ellentéte az óvatos, távolságtartó európai stílus­nak. „Mi itt vagyunk igazán itthon” – áradozik egy étterem teraszán egy fia­tal pár, akik már sokadszor járnak itt, s lelkesen üdvözlik arra haladó hely­béli ismerőseiket.

Itt nem gond ismerkedni, sokkal in­kább az a gond, hogy miképp köszön­jünk el udvariasan, sértés nélkül lelkes, új ismerőseinktől. Naiv kíváncsiság, gyermeki nyitottság, vágyakozás, mo­hóság, és – a várható udvarias visszauta­sítást érezve – frusztráció, ingerültség, lenézés keveredik abban, ahogy a helyi­ek az európaiakhoz szólnak. Konfliktus azonban nemigen fordul elő: a turizmus fontos bevételi forrás az országnak, s a külföldiek a tourist police védelme alatt állnak. Ez óvja a turistákat, s felte­hetőleg szemmel is tartja őket. Diszkrét munkatársaival alighanem mi is talál­koztunk, amikor egy taxis barátunk ba­rátja vitt bennünket Petrába, a sziklába vájt ókori városba. Útközben a ház­tetőkre szerelt víztartályokat látva tár­sam, Anna óvatlanul megjegyezte: „Itt is vannak dud semesek.” „Micsodák?” – kérdeztem vissza. „Dud semes – ismé­telte -, így hívják ’odaát’ a nap által melegített víztartályt.” A sofőr felfi­gyelt, egy izraeli adóra hangolta a rádi­ót, s mosolyogva, várakozásteljesen né­zett Annára. „Understand?” – kérdezte. Anna megijedt és gyorsan javított: „Is this Arabic?” – kérdezett vissza. A sofőr egy másik izraeli adóra tekert, majd egy harmadikra, és leste a hatást. Szorgal­masan játszottuk a hülyét, s a nyolcadik izraeli adó után azt mondtuk: „Music!” A fiú arab zenét tett föl, s mi megnyu­godtunk: ebből nem lehet baj.

A sofőrök között állítólag sok az in­formátor – mondja egyik turistatár­sunk, s ez logikus: ők vannak legköze­lebb a külföldiekhez. Két nappal később egy étteremhez visz egy taxi, s a sofőr, aki kulturált és jól beszél an­golul, élénk társalgásba kezd velünk. Örül a lehetőségnek, mondja, mert a magyar turisták többsége nem vagy gyengén tud angolul. (Valóban.) Meg­kérdezi, miért borotválom így a sza­kállamat, hiszen ez moszlim viselet. „Ez magyar viselet” – válaszolom ön­tudatosan, és Kossuth Lajosra gondo­lok. Miután megérkezünk az étterem­hez és fizetünk, újdonsült ismerősünk nem hajt el, hanem tovább diskurál, végül közli: „Szánok rátok egy fél órát az időmből.” Leül az asztalunkhoz, segít rendelni, majd elmondja, hogy nemsokára jön Magyarországra.

Büszkén mutatja magyar nyelvű hiva­talos meghívólevelét. Aztán filozofi­kus hangnemben folytatja: „Milyen érdekes, hogy nálatok, Kelet-Európában nagyot változott a világ, vége a kommunizmusnak, itt Jordániában azonban mi úgy élünk, mint azelőtt.” Óvatosan válaszolnék, Anna azonban ellentmondást nem tűrően közli: „Please, no politics!” Vitapartnerünk elne­veti magát: „Az egész világ politika” – próbálkozik, de Anna nem tágít, s az arab férfi, aki nyilván nincs ahhoz szokva, hogy nyilvános helyen egy nő utasítsa rendre, pár perc múlva udvari­asan elköszön és távozik. „Semmi szükség arra, hogy egy provokátor bajba keverjen bennünket” – magya­rázza Anna, s én vonakodva ráha­gyom, noha nem vagyok meg­győződve, hogy valóban így van.

Marránusok vagyunk: még a magya­roknak sem beszélünk a zsidóságunk­ról. A sabat egy sivatagi túra során kö­szönt ránk, s mi egy sziklán ülve csön­desen Sabat salomot mondunk. Ennyi. Másnap a bazárban egy ügyes fiút lá­tok, aki ajándéktárgyakra írja föl a vevő által megadott nevet. Megtetszik a dolog, de aztán visszakozom: a Rá­hel nevet nem merem felíratni.

Turistáskodunk. Ókori romokat né­zünk, megcsodáljuk a naplementét a sivatagban, gyönyörködünk a víz alat­ti korallokban, vásárolunk a bazárban, és barátságosan mosolygunk, amikor az árusok Szia magyar!-t kiáltanak. Szállodai szobánk ablakából nézzük a mecsetet, a mögötte húzódó hatalmas kopár hegyeket, s alkonyaikor hallgat­juk a hangszóróból a müezzin dalla­mos kiáltását. A hangszóró bekapcsol­va marad, az egész istentiszteletet ki- hangosítják. Vajon most mit mond? Dzsihádra fel?

Úgy viselkedünk, mint idehaza a hetvenes években: csöndes beszélge­téseinkben előkerül a zsidó téma, de kifelé erről egy szót sem szólunk. Es­ténként vágyakozva nézünk át az öböl túloldalán fénylő Eilatra, de meg sem kísérlünk átmenni. Egy-két évvel ezelőtt az átlátogató ecuadori turisták után lőttek a jordániai oldalról. A há­rom kilométerre lévő Izrael most oly messzinek tűnik, mint Ausztria a het­venes években.

Gadó János

Címkék:2005-01

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

„Valamennyi dimenzióban vannak felismert zsidó gyökereim”

„Valamennyi dimenzióban vannak felismert zsidó gyökereim” Interjú Haraszti Miklóssal 1990 óta ön az egyetlen olyan országgyűlési képviselő, aki a mai...

Megválás, szétválás, kiválás

Megválás, szét­válás, kiválás December 16-án a Budapesti Zsidó Hitközség, majd 19-én a Mazsihisz is megtartotta az elmúlt év munkáját ér­tékelő...

Close