Szombat előfizetés 2017

Trófea

Írta: Markas Zingeris - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Markas Zingeris

Trófea

Ég veled, régi Kaunas. Fehér gólya köröz feletted, de a gólya szárnyát is fénylő vörös vonás hasítja ketté. Az apám, akit fiatal koromban gyűlöltem, és akit annyira szerettem, amennyire azt egy férfinak illik, vagyis jobban bár­mely más embernél, ez az én Öregem az Onkológiai Kórház lépcsőjén ült. Az életről magyarázott. A betegség már tel­jesen elemésztette, de ő ezt nem tudta és azt gondolta, hogy krónikus bronchitise van. Minden nappal egyre kön­nyebb és könnyebb lett, és mikor azt mondta nekem: „Öregem, segíts felkel­ni” (ő is Öregemnek szólított engem, kamaszkorom óta, kezdetben csak viccből, aztán megszokásból), a kezé­nél fogva húztam fel, és nem éreztem a testét. Olyan volt már, mint egy tollpi­he, mint egy kicsiny felhő.

Csoszogtunk vele a kórház parkjának sétányain. Igyekeztem nem figyelni a fekete papucsokra, amelyekre krétával az volt írva: „13”. Befelé figyelve, ahogy az lenni szokott azoknál az emberek­nél, akik a Legmagasabb előtti szám­adásra készülnek, szívét kitárva és fájó csodálkozással mesélte el nekem, ho­gyan lőtt le egy gólyát.

* * *

– Miféle ördög szállt meg? Száguldot­tunk a földeken át a dzsippel, én, Grisa, a törzskari tiszt és Gniedychas őr­nagy. Meg Petras, a sofőr. Egy láda raj­nai bort vittünk Königsbergből. És úgy éreztük magunkat, Öregem, ahogy csak a győztesek érezhetik magukat! Az oldalamhoz vadonatúj walter simul. Akkor kaptam, mikor foglyul ejtettem egy fritzet, egy őrnagyot. GYŐZELEM! Tudod-e, milyen édes ez a szó? Voltak győzelmi filmek meg csokoládé, sőt még tarka győzelmi tehenek is. Mindez attól fogva, hogy minden fronton tám­adásba mentünk át. Grisa a szájharmo­nikáját próbálgatta, persze, az is győ­zelmi harmonika. És hol a „Katyusát” játszotta, hol – majomkodva – a „Yankie Doodle” dallamát, azt, a szövetsé­gesekét. Az őrnagy egyre engem ugra­tott, hogy a háború alatt azokon a tan­folyamokon bújtam el, és a lányokat szédítettem, hogy féltem a fasisztákkal verekedni, mint mind azok a külföldi­ek, a szövetségesek, „amerikancy zasrancy”.

Megállt, rám támaszkodva, mert he­vesen köhögve ki kellett köpnie vala­mit, ami már régóta gyötörte. Nehezen szedte a levegőt, hangja tele volt fájdal­mas remegéssel.

– Fiam, azok nem olyan könnyű idők voltak, mint ez, ami neked jutott, köl­tőnek (ezt a szót az apám egyébként is mindig gúnyosan, egyet köhintve ejtet­te ki). Nem volt választásod, és becsu­kott szemmel kellett a tűzbe ugranod. Ha Hitler elfoglalta volna az egész vilá­got, akkor te se lennél ma itt. Nem len­ne helye egész népeknek, sem pedig már megbocsáss, mindenféle fegyel­mezetlen álmodozóknak ilyen kis szemüveggel. A te apádnak jutott, hogy sarokba szorítsa ezt a vadállatot. És nem számít, hogy én mosolyogtam, mi­kor láttam, hogyan isteníti Oroszország Sztálint. Őt akkoriban az egész világ is­tenítette. És egyáltalán nem számít, hogy nekem a félelemtől összerándult a gyomrom, ha egy évfolyamtársam a főiskoláról rajtakapott, amint az „Ame­rika hangját” hallgattam. Hogy a kérdő­íveken hazudtam az társadalmi osztályról, amelyből származom. Nem tudom, neked lesz-e alkalmad átélni olyan ragyogóan fényes napot, mint az volt, amikor azzal a dzsippel száguldot­tunk Litvánia mezőin. A parancsnokság közölte, hogy bevonultunk Berlinbe.

És megint megállt. Halántékán izzadtságcseppek gyöngyöztek. A zsebkendő­jébe köhögött valami mélyről jövő sár­gás váladékot. Olyan volt, mintha vas­tag csomagolópapír szakadt volna. A köhögése, Istenem, valami illetlenre emlékeztetett, akárcsak ez az egész, ahogy egy ember széthullik: a budikra a kert végében. És emlékeztetett a há­ború utáni zord időkre is, a házi könyv­tárunk csomagolásra, amikor másik la­kásba költöztünk, új címünket eltitkol­va a „kompetens szervek” elől.

Mindig remekül tudott uralkodni ma­gán az én Öregem.

Mintha távolról szemléltem volna ezt a folyton könnyebbé váló törékeny ala­kot. Vonásról vonásra az én testem kó­piája (pontosabban, az én testem volt az ő testének a kópiája). Határtalanul türelmes voltam vele, és nagyobb vol­tam ekkor saját magamnál is!

* * *

– Gratuláltunk egymásnak a nagy győzelemhez, töltögettük a bort, lövöl­döztünk Isten ablakaiba a győzelmi fegyvereinkkel. Végre! Igazunk van, és győztünk! Kidüllesztett mellel jártunk. Ez jobban a fejünkbe szállt, mint az őr­nagy bora. És végre közeledtünk az ott­honunkhoz. Arról ábrándoztunk, hogy átölelünk egy karcsú, kedves lányt. Már elképzeltem, hogyan találkozom a Sza­badság sétányon az anyáddal, Öregem. Még az is eszembe jutott, hogy pont a háború előtt ismerkedtünk meg egy táncmulatságban. Mind azt reméltük, hogy a Föld igazságosabb lesz, szebb és jobb, mint valaha. És, hogy nem lesz háború. Idegen nyelveket fogok tanul­ni. A világ – micsoda tér! Elég volt azok­ból a lövészárkokból, a szögesdrótokból. Legyünk barátok nyugati harcostár­sainkkal, vessük egymásnak a vállun­kat srácok, mint abban a dalban, amit a felvonulásokon szoktunk énekelni. Megfékezzük az igazságtalanságot, a hivalkodókat, kinevetjük a szkeptikuso­kat és a folyton elégedetlenkedőket, ki merné előttem, a frontról visszatért hős előtt eltakarni a szemhatárt! Ha elvég­zem a tanulmányaimat, sokra vihetem, talán az államnak valamilyen képviselő­je leszek vagy attasé, a föld minden nyelvén fogom a nagy eszméket, az emberiség legősibb álmait hirdetni. Ideológiailag megbízható leszek, diva­tosan fogok öltözködni. Mindenkinek, akivel Európában találkozom, kaunasi módra azt mondom majd: „ej, test­véri”, és ők befogadnak engem sebzett szívükbe. A matróz, a határőr, a halász. Hiszen az Evangélium, gondoltam ak­kor, vörös színű! És kettesben, mond­juk, leülünk egy külföldivel egy moha ­lepte asztalhoz az olajfák árnyékában, kiásunk egy kanna házi almapálinkát, és megosztjuk egymással az evangéliu­mi igazságokat. A munkásember elme­séli nekem a napjait, én meg neki a Brazilka*, és egész Kaunas históriáit. Szép álom, ne gúnyolódj, fiam! Szeret­tem a történeteket, amit az emberek meséltek, még ha fiatal voltam is. Ugya­nolyan ostoba, mint te, de már megperzselődtem a tűzben! Tudtam, hogy a háború előtti Kaunast nem lehet vissza­hozni, pedig mi minden volt ott. Intri­kák, drámák, egzotikus szökések. Egy­szer egy étterem dobosa Brazíliába szöktette egy gazdag ember lányát, egyébként harmadéves jogászhallga­tót! Micsoda zűrzavar támadt! Öregem, mennyi elképesztő, titokban lángoló, és érzelmeit semmi pénzért senkinek be nem valló szerelmes volt ott! És mennyi tehetség, megannyi hiába égő gyertyaláng. Vágytam rá, hogy hihessem, az új hatalom megnyitja előttük az utat! De a legjobb barátaimat már túléltem. Az egyik elpusztultnak a nap­lóit még magamnál hordtam a katonai táskámban, a másiknak a cipője volt még nálam kölcsönben. A harmadik­nak meg, mondjuk, még nem adtam vissza a kölcsönt, amit mozijegyre adott valamelyik háború előtti Shirley Temple-filmre.

Itt megint köhögni kezdett. Megütögettem az öklömmel az Öreg hátát. Mintha egy csontot nyelt volna le az ott­honi levesből, s attól fuldokolna. Csak az ég tudja, milyen szomorú dolog időnként a legidősebb fiúnak lenni. Fel­virrad a nap, amikor már a tulajdon apádat is szinte a karodban viszed az élet horizontján túlra.

– Griska azt mondja nekem: „Lőjünk mozgó célpontra, próbálja ki a walterét, hadnagy elvtárs!” Gniedychas őr­nagy tósztot mondott, milliomodik al­kalommal, a győzedelmes Vörös Had­seregre. Aztán rám nézve azt mondja: „Hisz a hadnagynak lőni annyi, mint ki­köpni. Ti mindannyian, Motya, ne hara­gudj, ferde puskával hadakoztatok a háborúban. Nektek, zsidóknak, inkább a kórusban a helyetek. Az a fritz meg, akit elfogtál, hát az csak egy álruhás könyvelő. Na, ne haragudj már, szimpa­tikus vagy nekem, hadnagy. És nem is hasonlítasz egy zsidóhoz, habár, mi tagadás, minden zsidó egy kicsit rád hasonlít! Szóval, egy üveg győzelmi ko­nyak jár annak, aki eltalálja, mit is, mit is, valami mozgó vacakot! A kocsiból! Davaj, Pjotr Ivanovics, gázt!”

A kórház kertjének keskeny ösvénye körvonalban visszavezetett az Onkoló­giához. – Ott, a kórteremben, nincs elég levegő – mondta hirtelen az apám, – üljünk a lépcsőre.

A lövészárokból jöttünk, a frontról, romokkal borított utcákról. A vas volt a mi nyelvünk, a harci induló a legromantikusabb muzsika. Megvoltunk nagy fi­lozófia nélkül, mert a filozófia az em­ber vesztét okozhatja! Még hogy „lenni vagy nem lenni”. Az elterelő hadműve­let – ez volt, Öregem, a mi összes filo­zófiánk. Egy lövés biztos kézzel – ez volt a legfontosabb érv! Tartottál vala­ha töltött fegyvert a kezedben? Nem, nem tartottál! Tudod-e, milyen a fegy­ver hatalma, a vonzása, a csábítása? Nem tudod, mi a fegyver csábítása! Nem tartottál mást a kezedben, csak a tollat meg a micsodádat.

A kocsi felett éppen akkor egy gólya vitorlázott szárnyát széttárva a szélben. Mintha mindazt, amit neked mondtam az életről, nem tudná. „Erősebben tartsd a kormányt, sofőr elvtárs – kiáltotta az őrnagy. – „Na, így tartsd! Figyel­jétek a mozgó célpontot!”

Milyen fontos volt nekem, hogy meg­mutassam, ki vagyok, hogy tűzön-vizén keresztülmentem! Mit nekem egy gó­lya, a felvillanások az út mentén, mikor maga a Történelem emelt a magasba minket! Minden a Célt szolgálja. Olyan gyakran ismételgettük ezt magunknak, hogy kezdtünk nem figyelni az érzések­re. Még a feleségeink leveleit is szégyelltük egymásnak felolvasni, kivéve a legostobább részeket, hogy a század röhöghessen egy jót. Azon a nagyszerű napon nekem az volt a legfontosabb, hogy megcsillogtassam a vállapjaimat, bebizonyítsam, a francba is, az őrnagy­nak, hogy én, az alegységhez beosztott hadnagy, nem vagyok egy kétbalkezes alak. Gyufával sorsoltunk, én húztam a rövidebbet. Amikor a gólya kezdett kö­zeledni a kocsihoz, előhúztam a revol­vert. Ahogy a lövészeten tanították, összeolvadtam a célponttal, eggyé vál­tam a fegyverrel, és, Öregem, lassan meghúztam a ravaszt. Csatt! Minden úgy történt, ahogy kellett. A madárnak mintha valami megszakadt volna a tor­kában, néhányszor átbukfencezett, az­tán teljes erővel a földre puffant. Vala­hol a mezőn túl, egy másik útnál. Még hátrafordulni se volt időm. Petras gázt adott, az őrnagy a szél ellenében odaki­áltotta: „Mologyec, Motya! Nye vazsno, sto tü jevrej”** Grisa rázendített valami különösen vidám dalra. Ez minden.

Az őrnagy a ládában turkált a konya­kosüvegek között.

* * *

Az öregnek sok mindenhez volt te­hetsége. Ha az utcán fütyültek egy dal­lamot, ő azon nyomban eljátszotta zon­gorán. Megfestette a barátai portréit, és hihetetlenül fogékony volt az arcokra. A világ nyelvei ragadtak rá, barátai let­tek, szavaikat hallás után kitalálta. Min­denféle szótár nélkül. Verseket, aforiz­mákat írt. Mindezt, mint egy traktor lánctalpai, felőrölte az idő, egyenlővé téve az embert a tömeggel, piedesztálra emelve a trivialitást és jeges kézzel megdermesztve a szívet. Semmit nem ért el az én Öregem, mindazt, amit Is­ten adott, hiábavalóan elpazarolta, nem azt mondta, amit gondolt, nem azt gondolta, amit mondott, nem arra töre­kedett, ami után vágyakozott.

A halottasházban, miközben átemel­tem a testet a hordágyra, megsirattam. A temető felé robogó halottas kocsiban nyüszítettem. A halotti toron, amikor, kimerülve attól az apám halálát követő átkozott földi nyüzsgéstől, váratlanul meglepett az álom, azt álmodtam: a ka­romban viszem szegény apámat az ég­be úgy, ahogy ő vitt engem egykor a gyermekklinikára – az erőtlent, remegőt, és könyörgök a mi Földi Sorsunk Urához, hogy bocsássa be őt, hogy ültesse az igazak közé, a jobbjára! Ki fog imádkozni, ha nem én, az idősebb fiú? De apám, látom, kisiklik a kezemből, és fehér felhőcskévé változik fiatalkora Brazilkája fölött, amely csupa „dráma, intrika, egzotikus szökés”. Az égből fi­gyel engem egész hátralévő életemben. És fehér gólyává válik a költészetem­ben. Ezen a tájon még a gólyának is vé­res az egyik szárnya.

Fordította Laczházi Aranka

* A Brazilka a háború előtti Kaunas szegény kerülete volt a Neris folyó mentén nyugati irányban.

** „Klassz srác vagy, Motya! Nem számít, hogy zsidó vagy.” (orosz)

A novella a European Association for Jewish Culture támogatásával jelent meg.

Címkék:2002-09

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Könyvespolc: – Röhrig Géza – Nyers pátosz

Nyers pátosz (hamvasztókönyv. Múlt és Jövő köny­vek 1995. 100 oldal, 520 Ft; Éj. Szép­halom Könyvműhely, 1999. 167 ol­dal. 890 Ft;...

2002. júniusi szám

Halász Tamás: Szabó István 76 Summary Dr. Staub Pál Dr. Sik János: Tények, objektívebb megvilágításban A magyar gettó-túlélőket végre egyenrangúként...

Close