Szombat előfizetés 2017

Kutyák a falon

Írta: Markas Zingeris - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Markas Zingeris

Kutyák a falon

Élete delén Max egyszerre úgy érezte, fájdalmasan becsapták. Apránként vált ez világossá szá­mára, ahogy sorra levetette ábrándokból szőtt ruháit, akár egy hagyma leveleit, ami könnyekig marja a szemet. Az élet­nek az a hívása, amely nem a természet­be hajtotta őt, ahol pacsirta dalol, nem az utcára, hogy bárokban keresse a sze­relmet a válla fölött csípve el a fürkésző női pillantásokat, hanem arra kényszerí­tette, hogy fehér papírlapokba temetkez­zen – ez a hívás fantomnak, üres csábí­tásnak bizonyult. A három verseskötet, amit eddig írt, sehogy sem ellensúlyozta se a válását, se rossz útra tévedt lánya mostani nyomorúságát.

Max most éppen ismét egy papírlap előtt ült és próbálta maga előtt tisztázni, mi hajtotta őt egész idő alatt, hogy a mú­zsa üres ígéretei után rohanjon. Nem volt már fiatal ember, a profilja egy bokszolóé, a szeme alatt táskák, nem úgy nézett ki, mint aki egyre csak fantomárnyakat hajkurászott. Egyébként nem iro­dalom volt, ami fölé hajolt, hanem egy jegyzőkönyv lapjai „Tanúvallomások” fe­lirattal. Meg kellett magyaráznia, mit csi­nált a lánya, hogy közeli viszonyban van- e vele, mit tud a haverjairól. És, hogy hol volt múlt szombaton éjjel fél egykor.

Két banda került összetűzésbe, kion­tott vérről, egy halálra rugdosott em­berről volt szó.

Az egyenruhás, ragyás arcú nyomozó­nő nekiszegezte hegyes tollát és követel­te, hogy pontosan mondjon el mindent. Megelégedett, Max két-három krákogásával félbeszakított, rekedt hangon előa­dott egy szótagos válaszokkal. Esetlen, durván összetákolt mondatokkal kérde­zett. Ahogy áthajolt az asztal fölött és hozzá közeledett, Maxnak savanyú szag csapta meg az orrát: magányos nő két gyerekkel, gyomorfekély, szegénység, épp, hogy kihúzza egyik fizetéstől a má­sikig. Benne pedig a felelőtlen apát látta.

Max odafirkálta az aláírását és haza­ment Max, mondta saját magának a kü­szöböt átlépve, ez fiaskó! Undorral né­zett végig a könyvekkel telezsúfolt polco­kon. Mi haszna ennek a sok irománynak. A lánya hiányzott a lakásból, aki rács mö­gött volt. Az asztalnál ülve, fejét kezeivel támasztva Max most beismerte, hogy az egész „elhivatottsága” már az egyetemi évek óta nem volt más, mint valami sátá­ni intrika. Ami romba dönti az életét, ami annak idején nem hagyta, hogy megírja a disszertációját, ami arra kényszerítette, hogy elváljon a feleségétől, egy szép és gyerekeket szerető asszonytól, és végül ez az oka, hogy most lemondhat a lányá­ról is. Micsoda vakság! Eszternek igaza volt, ő valójában egy semmirekellő. Nap­lopó! De milyen szépen villantak fel ezek a fantomok a szeme előtt!

Mint egy rövidlátó, összehúzta szemét a vakító fényben, amely egy világos és egy sötét félre hasította a dolgozószoba polcait, és felidézte az olvasói bókokat, amelyekkel sok éven át elhalmozta a kö­zönség. Elvékonyodott szájjal, petyhüdt arccal a könyvszekrény ajtajára pillan­tott. Kretén! Hogyan táplálhatta komple­xusait annyi éven át ezekkel a teljesen esetleges véleményekkel, olyan kritiku­soknak a felületes értékeléseivel, akik­nek már a nevére sem emlékszik senki, alighogy lapoztunk egyet a naptárban.

„Az irodalom dolgos méhecskéje. A szó mestere!” Idióta! Talán nincs elég idegbeteg, aki szépen ír? Álmodozón, lebilincselően. Sőt, valamennyire mű­vészien. Hiábavalóság. Igazi értékek ebben az országban lehetetlenek. És még ha lenne is az ő könyveinek vala­milyen valódi értéke? Érne-e annyit ez a „kincs”, mint egy tönkretett élet?

Ránehezedett a lánya sorsa miatt ér­zett félelem. Mintha szakadék nyílt vol­na meg előtte. Hirtelen szörnyen megrémült – ugyanúgy, mint kamaszkorában, mikor azzal fenyegették, hogy kirúgják az iskolából, az apja pedig amint haza­tér, elzavarja otthonról. Egy önimádó naplopó, akinek a lányát börtön fenye­geti! Harag öntötte el, még bele is vörösödött teljesen: harag az engedetlen lánnyal szemben. Ez a harag, anélkül, hogy ideje lett volna tomboló dühvé fo­kozódni, átadta a helyét a bűntudatnak, a határtalan apai bűntudatnak, ami arra kényszerítette, hogy ugyanúgy beszél­jen saját magával, mint a nyomozóval: rekedt hangon, kezét lelógatva, mintha valami felemelhetetlen súly húzná. A lelkiismerete volt az ő nyomozója, és egyedül tőle nem tudott elszakadni.

Max felkelt és átment a lánya szobájá­ba. A pianínó. Por lepi azóta, hogy a ma­ma, aki rendet tartott ebben a lakásban, elutazott. Falak, teleragasztva a gyere­keket szerető kutyák fényképeivel: far­kaskutyákkal, pincsikkel, tacskókkal. A pianínó tetejére dobott fésűk rájuk ta­padt vöröses hajszálakkal. Az író előtt világos volt, hogy a lány számára ezek a nagy kutyák mintha őt, az apát pótol­nák. Ahogy valami kísértet vaskarmok­kal beléakaszkodva hurcolta Maxot ide-oda az éjszakai világban, a lámpaer­nyők fényében arca kővé dermedt, megközelíthetetlenné vált. Mire volt ő képes? Ráordítani a lányára, hogy nem jár az órákra. Kiabálni, hogy egyen. Dur­ván vagy gúnyosan kijavítani a beszé­dét, amikor sértették a fülét azok a kife­jezések, amelyeket egymás között hasz­náltak: lapátra tették, kádercsemete, belevaló csóró. Igaz, a lánya egyik tele­fonbeszélgetésétől egészen libabőrös lett: „A bárból vitték el azt a lányt. Állj le, oda többet nem megyek! Megszívat­ták, aztán reggel elengedték.” Micsoda brutális kamaszbeszéd – mint a motor lecsupaszított hengerei. Leültette a lá­nyát a „stúdiójában” és kikérdezte. Min­dent tudni akart a barátairól. A Szellem és Jolka. A Cigány és Dávid. Széthullott családok, összetört életek. A szülők ká­romkodnak, lopnak, isznak. Különös, hogyan őriznek meg egyáltalán ezek a gyerekek bármiféle érzelmet irántuk? A gyengédségnek, ennek az isteni elvnek a tragikussága ez. Max megvonta a vál­lát: csodálni való, hogy mondjuk az apa­gyilkosság Litvániában még mindig rit­kaság. A közeljövőben számítani kelle­ne az összes gyerek lázadására az összes szülő ellen. Kipillantott az abla­kon a ferde fénysugártól kettéhasított városra. A végeláthatatlan soklakásos lakótömböket a gyűlölet, a fanatizmus, az erőszak, a kegyetlen zsargon szelei dermesztik. Az egyetlen, amire képe­sek, mindent lerombolni.

A bőrheverőn ült. Annyi könyvet gondolt ki már rajta, többnyire befejezetleneket, s ezen a heverőn – Uramisten, hisz ez itt az egész élet -, ezen a heverőn fogant Véjúné is. A felesége természetes és vonzó nő. Most egy másik, egy hívő ember gyere­keit neveli egy másik tengernél.

Mint mikor egy hatéves gyerek gyufá­val játszik, a függönyön fel-felvillant a napfény. Véjúné a könyvespolcon álló fényképről egyenesen a szemébe nézett.

„Idehallgass, azok a szavak, amiket használsz, iszonyúan vulgárisak. Mocs­kos világ kutyák világa, amit ezekből a szavakból létrehozol abban a zavarodott fejedben.”

A lány megrázta fürtjeit: „De nekem így is jó. Hisz mindenki így beszél. Mi vagyok én – fehér holló?”

„Ki az a mindenki? Figyelj, Véjúné, te mégiscsak az én lányom vagy. Az apád vé­gül is nem olyan szörnyű ember, mint ahogy az anyád a fejedbe verte. És az őse­ink se voltak se bűnözők, se gyilkosok.”

Max igyekezett, hogy a szavai ne úgy hangozzanak, mint a tankönyvi elbeszé­lések, hogy őszinték, szívből jövők, hite­lesek legyenek. Úgy beszélt, ahogy írt. Csakhogy az ő tehetsége többet ért egy kitalált világ hőseinek, mint a körülötte élő embereknek.

Véjúné a hajnali napfényben félrefor­dította az arcát. „Nézd meg mennyi könyved lesz. Mindent neked hagyok. Azok, akik ezeket a könyveket írták, tud­nak egyet s mást az életről. Az biztos, hogy többet, mint az a te Jolkád. Vagy a Szellem.”

„És akkor mi van? Ezek mind halottak. Jolka és Szellem viszont a kortársaim.”

„A kor! – mondta ő. – Csupa szemét! Egy szemétdomb lakói vagytok.” És pilla­natnyi hallgatás után hozzátette: „Akár­csak én.”

Könnyebb lenne egyszerűen kiordítani magát, nem adni neki enni, nem venni neki ruhákat. De hát először is meg kel­lett értenie, miért van körülötte minden romokban. Közben félt is, nehogy a lá­nyára zúdítsa a más dolgok miatt felgyü­lemlett bosszúságát is. Mit is mondjon – egyetlen gyermekének! Akit tulajdonkép­pen elhagyott az anyja, pedig azt ígérte, hogy majd egyszer elhívja magához abba a képeslap-Izraelbe, a pálmák szegélyez­ te lagúnákba. Talán Eszternek ennyire megzavarta a fejét az emigráció, a gazdag réteg elvárásai? Mikor a lányát az életre tanította, Max kerülte a triviális példákat. Azokat a verseny győzteseket, akik csak úgy hemzsegnek körülöttük, a díjnyertes matematikusokat. Ki tudja, mi rejtőzik ezekben a rendes családokban a ku­lisszák mögött? Mindenkinek saját magá­nak kellene megtalálnia az útját – de ah­hoz keresni kell. Ő maga, Max, negyvené­ves apa létére sokáig nehezen kereste, de nem találta azt az utat, s miután ráta­lált, most mégis folyton elhagyja. Kicso­da, miféle állam nyújt biztosítást nekünk erre az életveszélyes életre? Itt van ez az egyszerű leány jó zenei hallással és re­mek emlékezőtehetséggel. „Emberek, mit csináljak vele!?” – üvöltötte Max a szoba néma falainak. Az anyjától örökölt szemei – a későnyári meggy színének ár­nyalatával -, még festőivé is tették a lányt; hosszú nyaka, persze ha a könyvek fényétől megnemesített arcot tartana, va­lódi antik kámeává változtatná Véjúnét. De hát mi ez a kámea, a hagyomány az értékek nélkül? Miután Közép-Európában mindenféle rend összeomlott, a drágakö­vek gyakran kerülnek kerítők karmai kö­zé, bordélyházakba. Egyébként is, a szép külső a lányokat, ha senki nem tanította őket, mindig is egyenesen a nyilvánoshá­zakba taszította, morogta az orra alá.

Max elfordult a lánya portréjától. Unalmasnak találta saját magát. „Véjú­né, én nemcsak egy idegesítő vén pa­sas vagyok!” – dörmögte az író, akit le­taglózott életének ez a hirtelen fordula­ta. De nem tudta megállítani gondolata­it: a lánya fejében csak ruhák jártak, iri­gyelte a haverjaitól a könnyen szerzett pénzt. Az ellenőrzőjében pedig a hár­masok mindig is nehezen küzdötték be magukat a kettesek közé.

Tíz óra harminckor Maxnak el kel­lett hoznia a lányát a rendőrség­ről. Megegyezett a ragyásképű nyomozónővel, hogy elengedi a lányt, ha ő kezességet vállal érte. Az agyonrugdosási ügyben – Uramisten! – őrá csak mint tanúra volt szükség. Amikor ezt megtudta, nem tudta, hogyan adjon hálát az ég­nek. A magányos apa rövid dzsekiben az üres előszobában várakozott egyetlen gyermekére. A szobát telezsúfolták egy csődbe ment moziból származó össze­csukható székekkel. Száműzöttek voltak ezek a székek, kiűzettek a nézőtérről, hogy az élet fekete-fehér filmjét nézzék. Most a rendőrkapitányság volt itt. A katona-zöldre festett fal mögött egy részeg üvöltött. Minotaurusz hangja volt ez: va­lami a düh és a zokogás között. Néha pe­dig mintha egy kántornak cikornyásan az égbe emelkedő hangjára emlékeztetett volna, olyan volt, mint egy recsegő temp­lomi zenés lemez.

Véjúné kijött a nyomozó szobájából. Kócosán és dermedten. Az iskolai kö­penye volt rajta. De a szemöldöke feke­tére festve. Világosan látszott, hogy szüksége lenne az ördög tudja hová elrepült anyja sugalmazó megjegyzései­re, hogy hogyan illene bánni egy ka­maszlánynak bontakozó nőiességével. A hátizsáknak Véjúné csak az egyik pántját vetette át a vállán, nyilván órá­ról hívták be a rendőrségre.

Nem beszéltek. Némán mentek le a büfébe. Max német sört rendelt és pa­radicsomlét: „ez nekem, az pedig a kis­asszonynak. Hot dogot, omlettet, min­dent.” A lány azon nyomban mohón fal­ni kezdett.

Max lopva pillantott a lányára: oda nem figyelve pusztította el a reggelijét, ahogy az utca gyermekei teszik, az elhagyottak, mikor éppen az ölükbe hull valami enni­való. Hát most sem tanult Véjúné sem­mit? Csak nem gondolja, hogy apja, az író egész életében védelmezni fogja?

Max szívében végtelen sok szó gyűlt össze, amiket el akart mondani neki. Akárcsak annak a fölényes tisztviselőnő­nek. Nem akarta megtartani őket a nyomdapapírnak. Volt köztük szemrehányás is, vigasz is, kíméletlen kérdések saját magá­nak, amiket a lány gyermeki arcába nézve kell feltennie. És szavak a semmirekellő poéta sorsáról. A bűnözők világáról.

Hirtelen rátört a vágy, hogy Véjúnét vi­rágok között lássa. Boldognak. Szegény prédikátor! Látod őt, Véjúnét az ígéret földjén? A kávéscsésze gőzében szemei előtt virágos rét úszott el, a szívet rabul ejtő, mint valami híres emigráns mély hangon elhegedült melódiája.

– Elutazunk Izraelbe – mondta a lá­nyának, miután felhajtotta a sörét és szélesen elmosolyodott. – Mit szólsz hozzá?! Akár befejezed az iskolát, akár nem, vagy elmész dolgozni, pulóvere­ket kötni, árulni azokat a te rágóidat a kioszkban, vagy tovább tanulsz. Mi ketten elutazunk Izraelbe!

De a lány nem nevetett fel hangosan, fejét hátravetve, mint az anyja. Az any­ja, mikor nevetett, néha úgy hajtotta hátra a fejét, mint egy galamb, amint égi mannát szemezget! Véjúné parázsló meggyszín szemei felragyogtak, akár az ég alja. Nem csapta össze a kezét, mint gyermekkorában, mikor meseországról hallott. Hirtelen előhúzott egy zsebken­dőt, amit addig a tankönyvei között tar­tott. Kifújta az orrát.

– Mindjárt jövök, apa.

És elcsattogott.

Elég sokáig várt rá. A hot dog kihűlt. Max felállt, és kiment az előtérbe. Így kora délelőtt a bárban még nem volt ott az a borotvált fejű, rikító tollakban járó kö­zönség, amely rendszerint estefelé kez­dett el itt nyüzsögni. A női mosdó ajtaja nyitva volt. Hangos zokogást hallott. Max dobogó szívvel belökte az ajtót. Véjúné a tükör előtt állt és sírt. „Apa, hogy össze­verték. A fejét rúgták össze. A nyomozó azt mondta, Dávid nem marad életben.”

Az író megdermedve, zavartan figyel­te, ahogy a lánya, mintha a válla megtört volna, a csap fölött zokogott, szipogott, tenyerével locsolta a vizet az arcába.

Külsőre felnőtt nő volt, keblei feszítet­ték a fekete ruhát. És közben az ő lánya volt, akit az élet kilökött ebbe a rettene­tes világba. Az ügyetlenül felkent festék úgy csordogált le mindkét orcáján, mint a tinta. Ráncos, a sírástól kivörösödött ar­cával most Perot-ra hasonlított, aki a bábszínházban, bár semmi bűne, mindig pofonokat kap. Egyszerre Maxnak is megeredtek a könnyei, nem tudta vissza­tartani őket. Tudta, hogy nem szép, ahogy sír, vinnyog, mint egy tacskó, akit a gazdája kinn hagyott a bolt előtt. „Ide hallgass, veszünk egy új lakást, – görget­te nyelvével a szavakat, mint aki most nyeri vissza beszélőképességét. – Nem kell majd neked az a sok kutyás kép a fa­lon. Hiszen a te apád szeret téged! Ezt ne felejtsd el! Ezt soha ne felejtsd el!”

A lány mohón itta a szavait, mintha valami jobbat, sokkal jobbat ígérnének neki a forró hot dognál, Izraelnél, egy farkaskutyánál, jobbat még egy vőle­génynél is, olyannál, mint a cigaretta­reklámon. Amíg rájuk nem szóltak, hogy jöjjenek ki a női mosdóból.

Fordította Laczházi Aranka

A novella a European Association for Jewish Culture támogatásával jelent meg.

A szerző Litvániában élő kortárs zsidó író.

Címkék:2002-12

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Viva Eszterek! – A mexikói zsidó nők helyzete

Viva Eszterek! A mexikói zsidó nők helyzete Ülök Mexikó City belvárosában két zsi­dó női aktivistával, két háztömbre attól a kocsmától,...

Emlékezés az örmény holocaustra

Emlékezés az örmény holocaustra Jereván, Örményország időrendben ti­zenkettedik fővárosa felé repülve elhatá­roztam, hogy megnézem, hogyan emlé­keznek a mai Örményország lakói...

Close