Szombat előfizetés 2017

Mario Vargas Llosa: Jeruzsálem mennyei ege alatt

Írta: Szombat - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Mario Vargas Llosa

Jeruzsálem mennyei ege alatt

A Jeruzsálem-díj átvételekor mondott beszéd*

Némileg előrelátható módon, a legnyilvánvalóbbal kell kezdenem: nagy megtiszteltetés számomra egy olyan díj átvétele, amely nem csupán irodalmi kitüntetés, hanem egyúttal tisztelgés azon értelmiségiek előtt, akik az egyén szabadságáért küzdenek. Különösen nagy öröm számomra, hogy ez a kitüntetés a Jeruzsálem

-díj nevet viseli és hogy ebben a városban és ebben a pillanatban adják át.

Bármilyen sok nehézséggel is kell megküzdeni, számomra nem kétséges: aligha van sürgetőbb feladat, mint a szabadságért való küzdelem. Néhány évvel ezelőtt, 1989-ben, amikor a berlini fal örömteli robajjal leomlott, mindannyiunkat megsuhintott annak az op

timizmusnak a szele, amely végigsöpört a világon. Úgy tűnt, a szabadságért vívott harc döntő szakaszába lépett és rövidesen új nemzetközi rend bontakozik ki, amely igazságos törvényeken, az emberi jogok tiszteletben tartásán, valamint az egymással békében élő társadalmak és az egyének kölcsönös toleranciáján nyugszik. Élt a remény, hogy végre valóra válhat a megbékült emberiség álma: egy olyan emberiségé, amely békében él, melyet a gondolatok, hitek és szokások sokszínűsége jellemez, és amely egyetértésben törekszik a haladásra és jólétre.

Alig hat évvel később ezt a reményt felváltotta a hátborzongató pesszimizmus. A korábbi démonok, közöttük a nacionalizmus, a vallási fundamentalizmus, a határviták, az etnikai és faji konfliktusok, valamint az egyre kifinomultabb és általánosabbá váló terrorista cselekmények, melyekről azt hittük, régen eltemettük vagy legalábbis megfékeztük őket, ismét felütötték rút fejüket. Ennek eredményeképp számos régiót tűz emészt, nemzetek bomlanak fel és ártatlan áldozatok holttestei hevernek az utcákon és szerte a mezőkön. Sokan elvesztették reményüket és azt kérdik, van-e értelme folytatni a harcot egy olyan világ megváltoztatásáért, amely részeg kábulatban botladozik, egy olyan világét, amely, Shakespeare szavaival szólva, “zengő tombolás, de semmi értelme n

incs”,** és amely egy látszólag elvetemült kis isten teremtménye.

Amikor az antropológiai mazochizmus efféle jeleit látom, vagy a történelmi nihilizmus veszedelmes élvezetének csábítását érzem, lehunyom szemem és felidézem első, 1977-ben tett izraeli látogatásom emlékeit. Ez felüdíti lelkem, miképp másokét egy elrebegett ima vagy egy korty whisky. Először tizenhét évvel ezelőtt jártam itt, színleg azért, hogy előadásokat tartsak a Héber Egyetemen. Valójában azzal a céllal jöttem, hogy kiderítsem mi a valóság és mi a mítosz, már ami ezt az ellentmondásos országot illeti: hogy halljak, olvassak és mindent megérintsek. Olyan élmény volt ez, melyben ugyan néhány hétig volt csupán részem, de számos tanulságot kínált. A jeruzsálemi óvárost övező falnál találkozt

am egy aranyszőke hajú lánnyal, kinek szürke köpenyét cibálta a szél, aki minden területen forradalmat akart és ellenzett minden törvényt, külön-külön és együtt, kezdve miként a költő – a tömegvonzás általános törvényével. – Magát megvásárolták az én honfitársaim – mondta nekem. – Cionistává vált!

Én ekkortájt már elvégeztem intellektuális és politikai nézeteim átstrukturálását, és már lemondtam a kollektivizmus és állami felügyelet utópiájáról, amiért fiatalabb koromban lelkesedtem. Azokban a folytonos polémiákban, melyekbe a politikai korrektség bármely formája iránti velem született alkalmatlanság sodort, előbbiekkel szemben egy valósabb és emberibb alternatívát pártoltam: a demokratikus pragmatizmust, amely az általam bizalmatlanul szemlélt liberalizmushoz közelített. De még mindig vágyódtam arra, aminek túlsúlya a forradalmakat és szinte teljes hiánya a demokráciákat jellemzi: a cselekvés izgalma, elszántság, aszkétizmus, elkötelezettség, nagylelkűség, kockázat – egyszóval mindaz, ami a fiatalokat fellelkesíti, az öregeket pedig untatja. Izrael születésének történetében és a megmaradásért folytatott mindennapi küzdelmében megtalálni véltem mindezt, mégpedig olymértékben, amely jócskán csillapítja annak a romantikus politikai szentamentalizmusnak az étvágyát, melyet magammal hoztam és amelytől sohasem sikerült teljesen elszakadnom. Itt végre sikerült meggyőződnöm arról, hogy ahhoz, hogy az életet kalandként éljük meg, tökéletesítsük a társadalmat és megváltoztassuk a történelem menetét, nincs szükség a szabadságjogok megnyirbálására, a jog lábbal tiprására, egy elnyomó rendszer létrehozására, a kritikus hangok elnémítására és az ellenfelek börtönbe vetésére vagy meggyilkolására. Azóta gyakran hangoztatom, hogy a legnagyobb meglepetés, ami izraeli utazásom alatt ért, annak felfedezése, hogy – ellentétben azzal, amit ellenfeleim, néhány barátom, sőt jómagam is gondoltam, miután szakítottunk az autoriter messianizmussal nem váltam azzá az élő őskövületté, melyet a “reakciós” névvel illetnek. Épp ellenkezőleg: továbbra is a lázadás és a reformok szószólójának tekintettek, melyet pedig általában (és roppant igaztalanul) a baloldal kizárólagos örökségének tartanak.

Ne higgyék, hogy a kölcsönös jócselekedetek és a hála jegyében tömjénezni jöttem Izraelt cserébe a Jeruzsálem Díjért. Szó sincs erről. Mind 1977-es látogatásom előtt, mind utána megesett, hogy nem értettem egyet az izraeli kormányok politikájával. Kritik

ával illettem például azt a makacs elutasítást, mellyel ellenezték a palesztin nép jogát az önállóságra, az emberi jogok megsértését a megszállt területeken, melyeket a terrorizmus elfojtásával indokoltak. Ám ugyanakkor hangsúlyozni szeretnék egy roppant fontos elemet: ugyanez a kritika számtalan izraeli állampolgár szájából is elhangzott, gyakran sziporkázó gúnnyal, és mindig a teljes szabadság jegyében.

Izrael történelmének eme vonása, hogy vitára és a kritikára nyitott társadalom maradjon, hogy vezetőit mindig választásokon újítsa meg még a legkritikusabb időkben is, még a háború kataklizmái közepette is, amikor hajszálon függött léte, a legmaradandóbb tanulság, melyet Izrael felmutatott a világ népeinek. Ez különösen igaz az ún. Harmadik Világot illetően, ahol a belső és külső problémák

gyakran az emberi szabadságjogok megnyirbálásának és annak az elnyomásnak ürügyéül szolgálnak, amely ezen országok némelyikét továbbra is a barbarizmus és az elmaradottság állapotában tartja. Melyik ország küszködött több nehézséggel és gonddal, mint Izrael kicsi országa? Azáltal, hogy mindig magasra emelte a szabadság fáklyáját, nem gyengébb vagy szegényebb, hanem inkább méltóságteljesebb lett, és ügyét a világ nemzetei elé tárta. Ez volt emlékezetes látogatásom egyik tanulsága. Olyan tanulság, amely segített tisztáznom számtalan gondolatomat, és állandóan arra késztetett, hogy ezzel az élő bizonyítékkal példálózzak: egy nemzet fejlődésének és fennmaradásának legjobb biztosítéka, bármilyenek legyenek is körülményei, vagy a fejlődés bármely fokán is álljon, ha magáévá teszi a szabadság kultúráját.

Lévén regényíró, aki nappalait és éjszakáit a valamelyest hihető valótlanságok kiagyalásának kellemes feladatának szenteli, a másik, számomra különösen kedves tanulság annak igazolása, hogy fikció és történelem nem zárják ki egymást, hanem bizonyos esetekben egymásra találnak, mint az ágyban összebújó szeretők. Hiszen ne feledjük: mielőtt történelemmé vált volna, Izrael a képzelet szülötte volt, amely a Borges elbeszélésben* szereplő lényhez hasonlóan az emberi képzelőerő kitapinthatatlan ködéből a való világba költözött. Az irodalmat, természetesen, hasonló varázslatos és bűvös tárgyak és lények népesítik be, de legjobb tudomásom szerint Izrael az egyetlen ország a világtörténelemben, amely azzal dicsekedhet, hogy Edgar Allan Poe, Stevenson, vagy az Ezeregyéjszaka valamely hőséhez hasonlóan ennyire nyilvánvalóan transzcendens származással büszkélkedhet. Története kezdetben nem más, mint vágyálom, elgondolás, puszta fikció, melyet abból a leheletfinom szubjektív anyagból gyúrtak, melyből az irodalmi és művészi ábrándképeket mintázzák, és melyet később, hihetetlen elszántsággal és akarattal, átcsempésztek a való világba.

Hogy ez lehetségesnek bizonyult, roppant bíztató egy regényírónak és általában azoknak, akiknek élete a képzelőerő körül forog: annak bizonyítéka, hogy mesterségük nem annyira haszontalan, mint sokan gondolják, hanem valóban közszükségletet elégít ki, lévén afféle oltás a társadalmi szendergés és köszvény ellen. Ám amellett, hogy az elefántcsonttorony lakóinak lelkét erősíti, néhány olyan következtetést is kínál, amelyek tanulságosak azoknak a népeknek, melyek arra áhítoznak, hogy megváltozassák körülményeiket és kiemelkedjenek nyomorúságukból, tudatlanságukból vagy kizsákmányoltatásukból, s amelyek, sajnos, a világ népeinek többségét teszik ki. Igenis lehetséges. A vágyak és álmok igenis valóra válthatók. Ez természetesen nem könnyű. Vasakaratra van szükség, valamint azoknak az számkivetetteknek az áldozatkészségére és idealizmusára, amely ebben az ellenséges országban vizet fakasztott és termőfölddé varázsolta azt a kopár tájat, ahol korábban csak kövek voltak, kunyhókat épített a sivatagban, melyekből falvak és, később, önálló városok nőttek ki. A történelem nem írott szó és nincsenek egy hajthatatlan istenség vagy a despotikus természet által diktált titkos törvényei. A történelmet az e világban élő nők és férfiak álmaiknak, törekvéseiknek és akaraterejüknek megfelelően folyamatosan újra- és átírják. Ez persze hatalmas felelősséget jelent számunkra és nem teszi lehetővé, hogy kudarcainkra mentséget találjunk. Ugyanakkor, hatalmas ösztönző erő azoknak a népeknek, melyek sebzettnek vagy kifosztottnak érzik magukat. Azt bizonyítja, hogy semminek sem kell feltétlenül olyannak lennie, amilyen, hogy a történelmet lehet olyanná formálni, amilyennek lennie kell, olyanná, amilyennek szeretnénk, és ez csakis rajtunk múlik.

Hálával tartozom Izraelnek ezért a értékes felismerésért, melynek sokat köszönhetek íróként, és mindezideig politikai nézeteim legjobb biztosítéka volt. Épp ezért, ha figyelmesebben végiggondolom, volt némi igaza jeruzsálemi barátnőmnek, aki nem volt hajlandó elfogadni a nehézségi törvényt, és, ha emlékezetem nem csal, hét színben pompázó harisnyákkal kelt versenyre a napfény ellen, melyek csodásabban ragyogtak, mint a jeruzsálemi nap utolsó sugarai mielőtt alábuktak. Valóban szenvedélyes vonzódás alakult ki bennem a cionizmus iránt, vagy legalábbis azon része iránt, amely a megvalósítható utópia, a testet öltött történelemmé formált fikció vakmerősége, és amely több millió ember életét jobbra fordította.

A cionista utópia egyik tézisével azonban nem tudok megbékélni. Ez pedig az a tézis, amely legitimizálja a nacionalizmust és az országhatárokat, a nemzetállam katasztrófálisan idejétmúlt fogalmát, amely legalább annyi vérontást okozott, mint a vallásháborúk. Bármennyire is szeretem Perut, azt az országot, melyben születtem és amely olyan emlékekkel és nosztalgiával telítette életemet, amelyekről mindmáig írok, bármennyire is szeretem Spanyolországot, amely második állampolgársággal ajándékozott meg és ezáltal gazdagította mindazt, amit magaménak mondhattam, sürgősen ki kell jelentenem, Fernando Savater egyik esszéjének címét kölcsönözve, hogy ellenzem a fatornyos hazákat és ezirányú elképzeléseimet Pablo Neruda fejezte ki legjobban egyik fiatalkori versében: “Haza / szomorú szó / mint a lázmérő vagy a felvonó.” Az én politikai álmom egy olyan világ, melyben az útlevelek egerek martalékává válnak, melyben a vámtisztviselők a fáraókkal és alkimistákkal együtt azon relikviák sorát gazdagítják, melyekkel az archeológusok és történészek bíbelődnek. Tudom, hogy ez az eszménykép igen távolinak tűnik ebben a korban, az új himnuszok, zászlók és a nacionalista agresszió kíméletlen burjánzása idején. De amikor azt tapasztalom, hogy vágyálmomat, a szabadság jegyében egyesült világ képét kétségbe vonják s egy regényíró minden értelmet nélkülöző agyszüleményének tekintik, mindig kéznél van a frappáns válasz: “No és a bécsi újságíró, Herzl Tivadar őrült elgondolása? No és a cionista vágyálom?”

Az évezred végéhez közeledve egyre inkább úgy tűnik, mintha az emberi történelem, megirigyelve a latin-amerikai irodalom sokszínűségét és varázsos realizmusát, hirtelen olyan csodákkal áll elő, amelyek még a legélénkebb képzelőerővel megáldott írókat is elkápráztatja. A képzelet és a valóság között húzódó még oly makacs határok is hirtelen eltűntek olyan előre nem látható események hatására, mint a Szovjetunió felbomlása, Németország újraegyesítése, szinte valamennyi dél-amerikai diktatúra eltűnése, a békés átmenet az elnyomó rasszista rezsimből a pluralista demokráciába Dél-Afrikában, és számtalan más esemény következtében, amelyek napról-napra megráznak bennünket. Miért is ne bízhatnánk bolygónk fokozatos integrálásában, amely nagyobb részt már meg is történt a piacok és távközlés nemzetközivé válásával és a vállalkozások globalizációja révén és amely elvileg továbbterjedhet az adminisztratív és politikai szférára? Ez esetben az egyedül fennálló határok ember és ember között – azok, melyek természetesen keletkeznek és szabadon húzódnak – a nyelv és a kultúra termékeny és rugalmas határai maradnának. E cél elérése bizony hatalmas kihívást jelent, de korántsem elérhetetlen: sok munkát igénylő, de gyümölcsöző vállalkozás, és egyetlen módja annak a már-már megszokottá vált öldöklés megszüntetésének, amely vészterhes felhőként lebeg az emberi események felett az ágyékkötő és bunkósbot korától napjaink számítástechnikai forradalmáig.

A nemrég megkötött békemegállapodás Izrael és a PFSZ között egyike azon rendkívüli eseményeknek, melyek elkápráztattak és lenyűgöztek bennünket: egy olyan esemény, amely nem túl rég még a képzelet és a fikció birodalmába tartozott. Ez a megegyezés szinte lehetetlen tűnt annyi ellenségeskedés és vérontás, ilymértékű gyűlölködés után. Ennek ellenére az egyezményt aláírták, és úgy tűnik, túléli a tébolyult fanatikusok próbálkozásait, hogy megsemmisítsék. Elismeréssel kell adóznunk azok bátorságának és merészségének, akik elszánták magukat a tárgyalásra és békekötésre, akik szélesre tárták a a jövőbeni együttműködés kapuját két olyan nép között, melynek konfliktusa már túlontúl sok szenvedést okozott. Mindent el kell követnünk, és oly módon kell támogatnunk ezt a törekvést, hogy a megállapodás által beindított civilizációs erő legyőzze a gyanakvó bizalmatlanságot, elnyerje a pesszimisták támogatását, a vonakodókat pedig lelkesedéssel töltse el, megsemmisíthetetlenné téve ezáltal a szerződést. Ily módon a megértés és harmónia erői darabokra törik az Apokalipszis szerelmeseinek kísérleteit, melyek a történelmet pokollá változtatnák.

Ekkor valóra válhat az illúzió második része: az, amely a világ négy sarkából idevonzotta a cionista pionírokat, erre a terméketlen földre, a Oszmán-Török Birodalom egyik eldugott zugába. Ne feledjük: azok a pionírok nem csupán egy országot akartak felépíteni, nem csupán egy szabad és biztonságos társadalmat az üldözötteknek, hanem arról álmodoztak, hogy vállvetve munkálkodnak majd arab szomszédaikkal a szegénység leküzdéséért, az igazságért és moralitásért folytatott harcukban, együtt küzdenek majd annak a térségnek népeivel, amely az emberi civilizáció történetében a legtöbb istent, vallást és a legnagyobb spirituális gazdagságot mondhatja magáénak.

A cionista álom eme része semmivé foszlott a konfrontáció és erőszakosság viharfelhői alatt azon a gyötrelmekkel teli küzdőtéren, melyen Izrael függetlenségének első pillanat óta él. Ám most, a béke felvirradtával, ez a nemes célkitűzés ismét feltűnt az

Edom-hegység mögötti kristálytiszta égbolton, amely lenyűgözi a látogatót, aki első ízben keresi fel Jeruzsálemet és abban a fényözönben, amely üdvözli. Abban az áttetsző áramlásban, amely láthatatlan szárnycsapásokkal ereszkedik le a magasból, birtokba vesz a furcsa érzés, amely csak az igazán jó versek olvastán, hallatán áraszt el bennünket. Illendő tehát, hogy el-elkalandozó beszédemet a Jeruzsálem egén csillogó reményteljes aura felidézésével zárjam.

Seleanu Magdaléna fordítása


Engedje meg magának a hagyományos újságolvasás kényelmét!

Fizessen elő a Szombat folyóiratra 2017-ben is!

Előfizetőink közt értékes ajándékokat sorsolunk ki:

szombat_20c.indd

Digitálisan is olvashatod a Szombatot vagy előfizethetsz 10 lapszámára itt.

 

Banki adatok:
Név: Magyar Zsidó Kulturális Egyesület Szombat
belföldi utalás esetén: OTP 11709002-20066703
külföldről történő utalás esetén:
IBAN: HU45 1170 9002 2006 6703 0000 0000 BIC(SWIFT) OTPVHUHB



Címkék:1998-01

1997. decemberi szám

Pécsi Katalin Röhrig Géza: Zsidó gyerekek a Fóti Gyermekvárosban Nagy Józsefné: Ötezer forintnál kevesebb ne legyen... Gyuri elment... Milyen gyertyát...

Lapozgatás az Interneten

www.ivba.virtual.co.il: Ha így ránézel, sohasem jössz rá, hogy ez az ISREAL YEARBOOK & ALMAMACH 1997 könyv címe a neten. Ez...

Close