Szombat előfizetés 2017

Magyarságtudatom „zavarairól”

Írta: Márkus László - Rovat: Archívum, Tárca

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

ELEMÉR MONDTA egyszer: Laci­kám, írjál szépirodalmat. Csillogott a szeme, teljesen átszellemült. Hidd el, csak szépirodalmat érdemes írni.

Akkor megkapott ez a mondása. Elemér jó fiú volt és nagyon gyen­ge író. Igazában véve nem is volt író, se történész, aminek egy időben kénytelen volt kiadni magát. Ti. hadtörténésznek. Nagy darab, be­vert orrú – boxolt régen -, igen szelíd ember volt. Ha csak a negye­de igaz, amit könyvében megírt, az is elég, még egy bivalynak is. Em­lékszem, egyszer Oprisovcén beszél­gettünk, és amikor kiderült, hogy udvarolt – nem nagyon – Sch. Áginak és ismerte nővéremet is, egy életre valami bensőséges kap­csolat jött létre köztünk. Sohasem voltunk barátok, csak véletlenül ta­lálkoztunk, rendszerint a lehetetlen „bajtársi találkozókon”. Mindig megölelt – kissé színpadiasan, de azért igaz szeretettel. Ha volt ott még valaki, rám mutatott és azt mondta: én mentettem meg az éle­tét. Először – az első produkciónál – én is várakozó kíváncsisággal néztem rá. Hát még a harmadik, aki leste az izgalmas történetet. Akkor Elemér így folytatta: én vol­tam a komisszárja és soha nem je­lentettem, hogy miket mond. Utol­só találkozásunk 1982-ben volt – azt hiszem – egy ilyen bajtársi ta­lálkozón. Előadta a szokásos sztorit, de nekem feltűnt, hogy erősen megöregedett. Kb. 70 éves volt és nem a régi délceg Elemér. Hogy vagy? – kérdeztem, nem a szokvá­nyos igénnyel. Szerettem őt, a jó embert. Volt némi aggódás is a hangomban. Lehet, hogy észrevette. „Már nem vagyok a régi – mondta -, már kettőt kell üssek.”

Egy év múlva el akartam menni a találkozóra, de eltévesztettem a na­pot. Vele akartam találkozni, hogy ráolvassam tv-szereplését a Don-kanyar műsorban. Ott úgy nyilatko­zott, hogy ő nacionalista volt fiatal­ember korában, erdélyi származású, de nem engedték fegyverrel harcol­ni, mert zsidó volt. Feldühösített nagyon ez a nyilatkozata.

Másnap tudtam meg, hogy Elemér meghalt, már a korábbi találkozón sem jelenhetett meg. Így az utolsó beszélgetésünk elmaradt. Saját el­beszélése szerint – 1944-ben így ad­ta nekem elő – azért került bün­tetőszázadba, mert Népszava-előfizető volt. Hogy ez hogy fért össze nacionalizmusával, örökké érthetet­len marad számomra.

EGYKORI BARÁTOM zaklatott éle­tű íróember, aki saját bevallása szerint öt évtizede szeretné megta­lálni identitását, ezért állandó belső konfliktushelyzetben kínlódik. Arról van ugyanis szó, hogy származását tekintve igen szerencsétlennek tud­ja magát. Anyja magyar-sváb, pa­raszti, kulák-kupec- (az ő meghatá­rozása) sarj, apja dzsentri-értelmi­ségi zsidó volt, mindketten korán meghaltak, utóbbi nem természetes halállal; 1944-ben, a zöldövezetben, Kispesten likvidálták.

Sz. – hadd nevezzem így igen te­hetséges írónkat – erős nacionalis­ta érzelmeket táplált gyermekkora óta, írásai is állandóan kerülgették a nemzeti sors – általam mindig misztikusnak tartott – paraboláját (inkább mindig paradoxonnak vél­tem, igaz diderot-i indíttatásból), írónk azonban mind a mai napig nem tudott dönteni a zsidó és a ma­gyar nacionalizmus között, így iden­titása is Scylla és Charybdis örvé­nyében hánykódott, hiszen azono­sult volna mindkettővel, de mind­hiába igyekezett, egyébként is siker­telen életének egyik legnagyobb ku­darcaként könyvelte el identitásá­nak zsákutcáját. Kétségtelenül izzó nacionalizmusa ugyanis két sínen futott — látszólag párhuzamosan, tehát egyrészt a találkozás reménye nélkül, másrészt a találkozás igen­csak karambolos perspektívájával. Sz. az elmúlt években, az etnikai tudat elsöprő hazai reneszánsza ide­jén ismét nekilendült, és úgy érez­te – nem kevéssé kultúrpolitikánk­nak a szocialista hazafiság elmélyí­tésében kifejtett buzgalmától hevít­ve

-, hogy leteszi identitási hova­tartozásának kézjegyét a nyilvános­ság kérdőívére. Cikket írt tehát az egyik újság számára. Mint szokás, viszontagságos életéből idézett em­lékképeket, természetesen elsősor­ban a személyi kultusz éveiből. Így került sor személyemre is. Sz. akko­riban udvart sepregetett egy gyár­ban, anyai származására való tekin­tettel, amit apai vérségi hovatarto­zása sem tudott ellensúlyozni. Cik­kében megírta – mellőzzük a rész­leteket -, hogy az egyik könyvki­adónál segítettem rajta, munkához juttattam, jóllehet ottani barátai előre figyelmeztették, hogy mint szovjetunióbeli volt partizántól, nem sok jót várhat. Sz.-t akkor ismer­tem meg.

A lap szerkesztője – nevezzük Kékinek (eredeti neve Buzgó volt, de magyarosított) – elolvasván cikkét, közölte, hogy elfogadja, de a rám vonatkozó passzust ki kell hagyni. Indoklása így hangzott: „Nem értelek, Te, aki mint e cikk mutatja, igazi nemzeti érzésű em­ber vagy, hogy írhatsz egy nemzetietlen elemről ilyen pozitívan.” Sz., miután végre megtalálni vélte iden­titásának hivatalos elismerését, kö­vetkezetesnek bizonyult – kihagyta az incriminált bekezdést. A cikk megjelent. Amikor nekem – kissé szomorúan – elmesélte, emlékezte­tett: „Mindig figyelmeztettelek, hogy nem vezet jóra a doktrinerség internacionalizmusod tárgykörében.” Bizony az én nemzeti identitásom újabb pofont kapott.

NEVES, sőt egyre nevesebb tudó­sunk, magyarságtudatunk, nemzeti érzésünk felismerésének, sőt ébre­désének beható elemzője másfél év­tizeddel ezelőtt szűk körben megle­hetősen elmarasztalt egyoldalúsá­gom, doktrinerségem, némileg ahogy mondta, önfejűségem miatt – e té­makörben. Egy beszélgetés során ugyanis kijelentettem, hogy engem nem érdekel az emberek, csoportok stb. véleménye, magyarnak tartom magam, a magam módján. Nem félsz? – kérdezte. Ugyanez van, ha félek, mintha nem – válaszoltam (Tucholskyt plagizáltam átfogal­mazva) – és akkor inkább nem fé­lek. Mindig ragaszkodtam ehhez – bármilyen paradoxon is ez itt a Du­nánál.

Mások ezt ma sem fogadják el – magyarázta – és az, hogy nem félsz, lehetetlen. Mi (ti. zsidók) itt soha nem érezhetjük igazán itthon magunkat.”

A társaságban ott volt nővérem is, aki 1938-ban távozott e honból (férjhez ment külföldre) és évtize­dek óta Dél-Amerikában él. Politi­kával soha nem foglalkozott, nekem elnézte nagy szeretettel rögeszmé­met és a mérhetetlen szubjektív testvéri elfogultság mindig minden­ben mellém állította. És ekkor meg­lepő dolog történt. Jeles tudósunk megjegyzésére csak ennyit mondott: „Érdekes, én azt hittem, hogy ma­ga kommunista.” Közlését néma csend fogadta. Szokásától eltérően igen tapintatlan volt. Többet tudó­sunkkal azóta sem találkozott. Né­ha, ha olvassa nyilatkozatait vagy hallgatja a tv-ben, szomorúan rám néz és legyint.

Furcsa hazaáruló vagy Te – mondta egyszer – és furcsa hazafi ez a kiváló tudós.”

Nem érti, mert nem ismeri hazai értelmiségünk többségének menta­litását. Azt, amit tanítómesterem, Agárdi Ferenc így fogalmazott: „A többség ellenlutherekből áll, akik így fogalmaznak: Hier stehe ich, und ich kann auch anders”.

BRÉMÁBA utaztam – 1980-ban – szolgálati jellegű magánútlevéllel – az ottani egyetem meghívására. Autóval mentem – immár többször tettem meg ezt az utat – és útközben megszálltam Kasselben. Egy éj­szakára. Másnap délelőtt sétáltam kicsit a belvárosban, majd betértem egy kis kocsmába, enni valamit. Az egyik asztalhoz ültem le, a pultnál munkások ültek és sört ittak, vala­hol a szomszédban dolgozhattak és ebédidő volt. Miután fizettem, le­mentem a lépcsőn a mellékhelyiség­be. Amikor éppen kezet mostam már, lesántikált egy olyan énkorom­beli munkásember. Úgy láttam, hogy egy kicsit kapatos. Hadarva szólt hozzám, valamit kérdezett. Azt válaszoltam, hogy sajnos nem értem a hesseni dialektust. Megütközve közölte, hogy ő nem hesseni dialek­tusban beszél. „Nem vagyok német” – mentegetőztem, ő ezt nem hiszi el – válaszolta -, hiszen tökélete­sen beszélek németül. De – tette hozzá ravaszul – akkor hova tarto­zom? Büszkeség és szégyenkezés nélkül közöltem nemzetiségemet.

– Ön magyar – mondta -, ugyan, nem hiszem el. Ez a szöveg ismerősnek tűnt. Eleget hallottam már életemben, a régi és az új rend­szerben egyaránt. Vállat vontam ez­úttal is, miután addig sem sikerült bennem ilyesmivel felkelteni a ki­sebbrendűségi érzést, e derék hesse­ni kételkedése sem okozott konflik­tust. Igaz, kicsit csodálkoztam. Ő viszont nem szállt le rólam és ha­miskásan megkérdezett: szóval ma­gyar? Akkor ismeri a magyar fut­ballistákat?

Most befuccsoltam – gondoltam öniróniával -, íme a próbatétel, aminek nem tudok megfelelni.

Nem ismerem – válaszoltam az igazat, mert a futball sem érdekelt soha, akárcsak bármilyen más versenysport, illetve sportoló.

Akkor maga nem is magyar – mondta -, akiről én beszélek, azt minden magyar ismeri. Egyik kollégámat ugyanígy hívják. Világhírű név.

Ezt megkaptam – mondtam ma­gamnak -, újabb kudarc. Erősen koncentráltam, és hirtelen eszembe jutott, hogy pár nappal előtte a te­levízióban valaki ezt a nevet mond­ta, valami futball témában, amit vé­letlenül hallottam: Puskás. Meg olyasmit, hogy világmárka.

Elszántan kivágtam: Puskás.

A hangulat a WC-ben egy pilla­nat alatt megváltozott. Beszélgetőtársam átölelt és ujjongva mondta: Most már elhiszem, hogy magyar vagy (tegezett), mert ezt a nevet így kimondani csak egy magyar tudja. Ti. az „á” hangra célzott, ismételte is. Feledhetetlen pillanatot éltem át. Végre fenntartás nélkül elhitték, hogy magyar vagyok.

BIZONYÁRA lesznek, akik ezek után megértik: igen nehéz dolog ki­igazodni a nemzeti identitás útvesz­tőiben – itt, a Dunánál, a közked­velt rádióműsor címszavával topografizált helyszínen.

Egyébként igen primitíven tudom csak összegezni „identitásomat”. Büszkeség és szégyenkezés nélkül magyarnak tartom magam, soha­sem érdekelt erről más véleménye.

Amire büszke vagyok: baloldali, szocialista, humanista és demokrata világnézetem, ragaszkodásom a lel­kiismereti szabadsághoz és emberi méltósághoz – a magam irracioná­lis és romantikus módján, raciona­lista alapon.

A „zsidókérdés” és „asszimiláció” elismert szaktekintélye fellebbentett ugyan egy lehetőséget: „Lesznek azonban olyanok is – írta -, akik a teljes beolvadás tudatos vállalása mellett s nem ellenére meg akarnak őrizni valamit az évezredes szelle­mi poggyászból, akár a vallási ha­gyományból, akár a hajdani közös­ség kulturális értékeiből. Őrizni va­lamit a másik örökségből, legalább a népek, nemzetek között elvegyí­tett szórvány összekapcsoló-megbékéltető humanizmusát, vagy a ra­cionális prófécia – racionális kétke­dés emberi készségét és képességét.” (Zsidókérdés, asszimiláció, antisze­mitizmus. Bp. 1984. Gondolat K. 375. 1.)

E sorokat olvasva önvizsgálóan merengtem el. Mégis igaza volt Hit­lernek – ha ellenkező értékelésű előjellel is -, hogy ti. a humaniz­mus, a racionalizmus és a minden­kori hatalmak előtt igencsak „des­truktív” kételkedés valóban zsidó hagyomány, illetve örökség? G. Bruno, Montaigne, Erasmus, Spinoza, Diderot, Voltaire, Marx, Engels, Pe­tőfi, Arany, Thomas Mann, Shaw, Kassák, Nagy Lajos, József Attila és Bálint György, Zsolt Béla valóban zsidók vagy a zsidó hagyomány örökösei voltak? Tévedtem volna, amikor úgy láttam őket egy életen át, mint ahogy József Attila nevez­te: „fehérek közt egy európait”?

Bevallom, sem felsorolt élménye­im, sem az elismert tudós nem győztek meg. Maradok elsősorban embernek (a fenti értelemben) és emellett természetesen magyarnak. Esetleges többségi vélemény ellené­re is. Vállalva „a legnehezebbet – ahogy Bálint György hagyta ránk -, az egyoldalú szolidaritást”. Igazi „doktrinerként”!

Címkék:1990-05

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Magyar zsidó eseménytörténet

Ez történt… 200 ÉVE: II. Lipót 1790. évi decrétumának 38. cikkelyéből: A zsidók­ról „... a karok és rendek ő szent...

Az újjászületés három forrása

Amint legutóbbi számunkban már beszámoltunk róla, 1990. április 1-jén a budapesti Goldmark-teremben újjáalakult a Magyarországi Cionista Szövetség, mely a hozzá...

Close