Magyarországon másként volt

Az Angliában élő szerző londoni egyetemen elfogadott disszertációjára épül az alábbi tanulmány. Bi­zonyára sok történész, politológus bírálatát váltja ki, mi mégis közöljük, mert számos adata először lát napvilágot, és egyéni megállapításai, közvetkeztetései olvasóink érdeklődésére tarthatnak számot.

POLGÁRI EMANCIPÁCIÓJUK ÓTA a zsidók jelentős szerepet játszottak a demokratikus és szocialista moz­galmakban; prominens helyet foglaltak el mind a bol­sevik forradalomban, mind a II. világháború után a kelet­-európai csatlós államok többségében. A magyarországi eset azonban példátlan volt a kommunista pártok között is, neve­zetesen az, hogy a legfőbb hatalmi pozíciókat a zsidóként született Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Farkas Mihály és Révai József foglalta el. Ez a négy ember irányította 1945-től a Magyar Kommunista Pártot, majd a hatalomátvétel után, 1948-tól az egész országot. (A teljességért a szerkesztő a következő kiegészítéseket teszi: az elnyomás legkegyetle­nebb éveiben, pl. 1951-ben a legfőbb hatalmi szervben, az MDP Politikai Bizottságában a 18 tag között 8 volt zsidó, az 1949-ben először alakult „tiszta” kommunista kormány 17 tagjából csak a „négyes”, és így maradt 1952-ben is, bár a miniszterek száma 22-re emelkedett.)

Elrejteni és elrejtőzni…

A kulcspozícióban lévő „négyes” zsidó származása két kér­dést vet fel: az egyik: előfordult-e, hogy zsidóságuk miatt ellentétbe kerültek a nemzetközi kommunista politikával? A másik: zsidó eredetük befolyásolta-e a Magyar Kommu­nista Párt politikáját?

Rákosi, Gerő, Farkas és Révai tudatában volt annak, hogy a társadalom zsidóként tartja őket számon. Hogy minima­lizálják ennek a hatását, el akarták rejteni zsidó voltukat. Mint egyének ezt nem tehették, mert a társadalom már zsidóként identifikálta őket, ezért – abszolút hatalmukban – zsidóságuk rejtésére feledtetni igyekeztek az egész zsidó közösség lé­tezését. Ennek az önvédelmi mechanizmusnak az alkalmazá­sa időnként olyan politikai vagy taktikai döntésre kény­szerítette Rákosit, amely nem volt teljesen összhangban a szovjet vonallal. Ezek – néhány példával majd rámutatok – mindig zsidósága elrejtése érdekében történtek. Az első kér­désre tehát az a válaszom, hogy valóban létezett egy konflik­tus zsidóságuk és kommunista vezető szerepük között. A második kérdésre is igent mondok, mert ha nem is alapvető ügyekben (a zsidó vallási életet ugyanúgy korlátozták, mint a keresztényt, a kisipar, kereskedelem felszámolásával nyo­morba döntötték a zsidók többségét), Rákosi zsidósága mégis befolyásolta az MKP, majd a Magyar Dolgozók Pártja poli­tikáját és taktikáját.

Zsidóságuk kollektív elrejtésének technikája szerint úgy tettek, mintha sem zsidókérdés, sem zsidó közösség, sőt, még zsidó egyének sem léteznének. A Szovjetunióval, Lengyelországgal és Romániával ellentétben a magyar pártnak nem volt zsidó szekciója. A háború utáni koalíciós időkben csa­ládi, baráti kapcsolatok révén két jelentős személyiség, mint Vas Zoltán és Szirmai István tartott valamilyen kapcsolatot a zsidó szervezetekkel, de a legfelsőbb vezetés és a zsidó közösség között hivatalos megbeszélésre csak kivételes eset­ben és a nyilvánosság teljes kizárásával került sor. Az 1947-es parlamenti választások előtt Farkas Mihály mint a párt helyettes főtitkára, magához hívta a cionista mozgalom veze­tőit és támogatásukat kérte. A marxista Hasomer Hacair csoporttal külön négyórás találkozón propagandaanyagok terjesztésére agitálta őket, köztük Andrej Gromiko szovjet külügyminiszter-helyettesnek egy zsidó állam felállítása ér­dekében elmondott ENSZ beszédére.

A legintenzívebb kapcsolatot a Kommunista Párt a Jointtal tartotta fenn. Noha a Joint-segély elvben kizárólag zsidó szervezetek támogatását szolgálta, erőteljes kommunista nyomásra 1946-ban beleegyezett abba, hogy a segély öt százaléka nem zsidó célokra is felhasználható legyen. Ennek az öt százaléknak a legnagyobb részét aztán a párt gyerek­otthonai, a budapesti Joint és politikai rendőrség kapta. A Magyarországnak nyújtott Joint-segély 1945 és 1953 között közel 50 millió dollárt tett ki.

Rákosi maga is dicsérte a nemzetközi intézményt, amikor 1948-ben fogadta annak újonnan kinevezett magyarországi igazgatóját – noha erre a találkozóra is csak zárt ajtók mögött került sor, és tényét csak a nyugati lapok közölték.

Csendes likvidálások

Néhány eklatáns példa arra, hogy miként használta Rákosi a zsidóságot elrejtő önvédelmi mechanizmust. Az egyik az úgynevezett „cionista per”, pontosabban annak a Tito-ellenes Rajk-perre való átalakítása.

Az ideológiai anticionizmusról a cionistaellenes üldözés­re és megtorlásra való átváltást a Szovjetunióban Ilja Ehrenburg 1948 szeptemberében a Pravdaban megjelent hírhedt cikke harangozta be, amelyet prominens zsidó személyek eltűnése és zsidó szervezetek bezárása követett. Ez az anticonista hadjárat intenzitásában messze túlhaladta a Tito-ellenes kampányt, amely néhány hónappal korábban, Jugo­szláviának a Kommunista Pártok Tájékoztatási Irodának, a Kominformból való kizárásával kezdődött.

A kelet-európai pártok ezt a moszkvai vonalváltoztatást utasításnak tekintették arra, hogy saját házi cionistaellenes hadjáratukat megindítsák. De Rákosi reakciója különbözött a többi kommunista vezetőétől, és megmaradt a célkitű­zésénél: elhallgatta a zsidók létezését, amíg például Ro­mániában a cionista szervezetek feloszlatása széles körű anticionista propagandával járt együtt, addig Magyarországon a hatalom látszatra távol tartotta magát a cionista mozgalom felszámolásától: a likvidálást a zsidó közösség intézményein belül bonyolították le, a beépített kommunista aktivisták segítségével – minden sajtóhír, kommentár nélkül.

A cionista csoportokat 1949 elején oszlatták fel, és május­ban megkezdődtek az előkészületei egy cionista politikai kirakatpernek. Május 12-től kezdődően letartóztattak minden cionista csoportból egy vezetőt és kihallgatásuk irányából sejteni lehetett, hogy Rákosi mire készül. Noha itt-ott fel­merültek kisebb gazdasági vétkek, a vallatok alapjában arra próbáltak bizonyítékot fabrikálni, hogy a cionisták Izraelnek kémkedtek. A vádlottakat arra kényszerítették, hogy komp­romittálják a Budapesten dolgozó izraeli diplomatákat. Hogy mennybe fontosnak tartotta a párt ezt a készülő pert, az is bizonyítja, hogy a vallatásokat azok a magas rangú ÁVH-tisztek vezették, akik később a Rajk-per vádlottainak kihall­gatásával lettek hírhedtek. A vád célkitűzései világosak vol­tak: egy kirakatperben bizonyítani akarták a zsidók hűtlen­ségét Magyarország bánt, és azt az erkölcstelen, szoros kapcsolatot, amely egy „idegen országhoz,” Izraelhez kö­tötte őket.

A vallatások kellős közepén hirtelen minden megválto­zott. Lehetőség nyílt arra, hogy a zsidók hűtlenségének ezt a nyilvános demonstrációját Rákosi valahogyan elkerülje. A Rajk-per első gyanúsítottját, Szőnyi Tibort május 17-én tartóztatták le, és néhány nappal később a cionista vádlottak kihallgatásának iránya drasztikusan megváltozott. Minden politikai implikációt elvetettek, és a vádak kizárólag gazda­sági természetűek, rendészetiek lettek: valutacsempészés, il­legális határátlépés stb. – a nagyszabásúnak induló politikai kirakatperből hirtelen egyszerű bűnügy lett. Amikor a vád­lottak 1949 júniusában bíróság elé kerültek, szó sem esett cionista tevékenységükről, de még a mozgalomról is hallgat­tak. Az enyhe ítéletek arányban voltak a jelentéktelen vádak­kal. A már teljesen kommunista irányítás alatt álló újságok az ítéletről három-négy sorban adtak hírt, a perbe fogás valódi okának közlése nélkül.

A vádlottak zsidó származására való utalásokat igye­keztek elkerülni magában a Rajk-perben is. A pert megelőző propagandakampány korai szakaszában a cionizmust még felsorolták mint egyikét azoknak az ellenséges ideoló­giáknak, amelyek a vádlottakra hatottak. Mire azonban a nemzetközi érdeklődés kereszttüzében a tárgyalásra került a sor, a cionizmus eltűnt a napirendről. Mindössze egy halvány célzás hangzott el: a bíró megkérdezte Szőnyi Tibortól, hogy tagja volt-e a cionista mozgalomnak, Szőnyi megnevezett két embert, akik a háború alatt svájci kommunista csoportjában cionisták voltak, és „szoros kapcsolatot tartottak fenn az amerikai titkosszolgálattal.” Szedni András, egy másik vádlott, valóban tagja volt a Hanaga Shemernek 1936-ig, de ezt a perben meg sem említették.

A kommunista párt magatartása mind a cionisták perével, mind a Rajk-üggyel kapcsolatban erősíti tehát azt a tételemet, hogy a zsidóság „elrejtésében” Rákosi annyira messzire ment, amennyire csak lehetett, anélkül, hogy Sztálint magára haragítsa.

Prágai per – budapesti interpretáció

A Rákosi-féle önvédelmi mechanizmus egy másik példája 1952-es magatartása a csehszlovákiai Slansky-perrel kapcsolatban. Kezdetben Rákosi segített a többi szocialista országnak a Rajk-per mintájára fabrikált Tito-ellenes kirakatper előkészítésében. Röviddel a Rajk-per után, 1949 szeptemberében megnevezett hatvan személyt, akik a magyar vádlottak szerint az amerikai imperializmus ügynökei voltak. Ezek közül többen, mint a három zsidó, a külügyminiszter Clementis, az írószövetség vezetője, Goldstücker és a diplomata London a prágai perek vádlottai lettek.

Amikor a prágai per előkészítése idején Sztálin hirtelen ellenséget „váltott” és gyűlöletét Titóról a cionistákra és a zsidókra helyezte át, Rákosi segítőkészsége elpárolgott. 1951-ben felismerte, hogy valójában kik ellen irányul a prá­gai per, s ekkor ahelyett, hogy követte volna a „moszkvai vonalat”, egy erőteljes Jugoszlávia-ellenes kampányra adott utasítást. A magyarok határsértésekkel kezdték vádolni Belgrádot. Budapesten jugoszláv diplomatáknak kellemetlen­kedtek, és nagy sajtónyilvánosságot adtak minden jugoszláv menekültnek, aki hajlandó volt elátkozni Titót. A kampány – érdemes az időzítésre figyelni – néhány nappal a prágai Slansky-per megkezdése előtt érte el csúcspontját, amikor az 1952-es év egyetlen magyar kirakat pere kezdődött meg Bu­dapesten. Hat fiatal munkást azzal vádoltak, hogy el akartak rabolni jugoszláv politikai menekülteket, hogy egy közpon­tot állítottak fel Budapesten Tito-ellenes emigránsok elimi­nálására, és meg akarták ölni Rákosit és a magyar párt más vezetőit.

Noha az „emberrablók” peréről és kivégzésükről adott hosszú rádió- és sajtóbeszámolókkal, „a szeretett vezetők” melletti demonstrációkkal a propagandagépezet mindent megtett, hogy elterelje a figyelmet Prágáról, Rákosinak mégis csak tudomásul kellett vennie, hogy nem hallgathatja el teljesen azt a másik pert, amelyben egy magas rangú zsidó kommunista elismeri a munkásmozgalomhoz való hűtlen­ségét és a cionizmushoz való ragaszkodását. Rákosinak és társainak kétségtelenül nagyon kellemetlen volt közölni a magyar közvéleménnyel, hogy a származás maga elég erős ok volt arra, hogy a Cseh Kommunista Párt főtitkárából, a kommunista veterán Slanskyból árulót csináljon. Még in­kább tartottak attól, hogy felmerült Moszkvában: ha Gottwald, meg a többi nem zsidó pártvezető ébersége ellenére a ravasz Slanskynak sikerült a csehszlovák párt legmagasabb soraiba „befurakodnia”, akkor mennyivel könnyebben kép­zelhető el ilyesfajta árulás Magyarországon, ahol a négy legfelső pártvezető maga is zsidó.

Rákosi produkálhatott volna prágai mintára egy magyar bűnbakot, de annak a párt hasonlóan magas szintjéről kellett volna kikerülnie, vagyis három legközelebbi munkatársa közül kellett volna valamelyiket feláldoznia. Ez önmagában még nem zavarta volna Rákosit, de az igen, hogy mind a háromnak szoros kapcsolata volt a moszkvai apparátussal, ami azt a veszélyt rejtette magában, hogy a vádlott végül inkriminálhatja magát Rákosit is. Ezért egy másik megoldást választott, hogy a nyilvánosság számára minimalizálja a Slansky-per kellemetlen jellegét. A többi szocialista ország sajtójánál a magyar szófukarabb volt, és mellőzte a per zsidóellenes élét, azt hang­súlyozták csupán, hogy a vádlottak amerikai ügynö­kök voltak. Mordechai Oren, a Slansky-per izraeli vádlottja „bevallotta”, hogy 1945 óta kémkedett kelet-európai országok­ban, többek között Ma­gyarországon is, és igye­kezett cionista ügynökö­ket beszervezni. Noha ezt a Szabad Nép röviden je­lentette, nem fűzött hozzá kommentárt, nem indult hajsza az „árulók” felderí­tésére.

A párt elméleti folyó­iratában, a Társadalmi Szemlében egy terjengős ideológiai elemzésben le­hetetlen volt elkerülni a cionizmust. A tanulmány­ban tehát volt egy rövid utalás arra, hogy a cionizmus belülről akarja szétzúzni a népi demokráciát, de aztán a szerző sokkal hosszasabban uta­sította vissza azokat a nyugati vádakat, mintha a Slansky-per antiszemita lett volna.

Auschwitz, ahol a magyar katonatiszteket „pusztították”

Rákosi, hogy a társadalmat semmilyen zsidó probléma se foglalkoztassa, hallgatást rendelt el az 1944-es szenvedések­ről, majd a csend érdekében enyhítette Magyarországon az 1950-es évek elején a többi szocialista országban és az európai kommunista pártokban kibontakozó heves Nyugat-Németország-ellenes propagandát.

A kommunista propaganda így épült fel: először em­lékeztetni kell a náci atrocitásokra, majd hangsúlyozni, hogy a bűnösök magas állásban vannak az újonnan alakult NSZK-ban, és ebből arra a következtetésre kell jutni, hogy a nyugat együttműködése az új tőkés Németországgal lényegében a nácikkal való együttműködést jelenti. Ebben a forgatókönyv­ben a zsidók meggyőző szerepet játszhattak volna, de Rákosi ezt a kiváló érvelést csak a külföld számára használta fel.

1951-ben rabbik és hitközségi vezetők egy angol nyelvű felhívást adtak ki, amely a fent említett érvelést tartalmazta. A felhívást Magyarországon nem hozták nyilvánosságra! Ellenkezőleg, a zsidókat távol tartották a német újrafelfegyverzés elleni tiltakozásoktól és olykor még a nácizmus zsidóellenes bűneiről is hallgattak. Erre a példa a Szabad Nép tudósítása egy Auschwitzban tartott német felfegyverzés elleni tilta­kozó gyűlésről. A lap szerint „az auschwitzi gázkamrákban magyar katonák és tisztek tömegét ölték meg…” Arról egy szót sem ejtett, hogy Auschwitz a zsidó történelem leg­nagyobb temetője.

Végül arról, hogyan reagált Rákosi Sztálin utolsó koncep­ciós perének előkészítésére. 1953 elején Moszkvában letar­tóztatták „elkövetett és tervezett” gyilkosságokért a Kreml vezető orvosait. A hivatalos nyilatkozat a zsidó orvosok összeesküvésében, a Joint és Izrael szerepét hangsúlyozta. Mivel szakemberek és nem politikai vezetők meghurcolásáról volt szó, Rákosiék számára nem jelentett veszélyt, kompromittálást, tehát szabadon engedték a Pravda és a többi moszkvai lap mocskolódását a magyar lapokba átfolyni. Mi több: a moszkvai per fő vonalai lehetőséget adtak Rákosinak arra, hogy csökkentse a zsidó politikusok problematikusán magas arányát. így először ugyan a Kútvölgyi úti káder­kórház orvosát tartóztatták le, de az ÁVH orvosainál, majd az ÁVH tisztjeinél folytatták.

Erre alapos ok volt: az ÁVH a politikai perek fabrikálásával nemcsak nagy befolyásra tett szert Magyarországon, hanem a KGB-vel való szoros és engedelmes együttműködés útján hasznos kapcsolatokat teremtett Moszkvában is. Az ÁVH ezért egy önálló hatalmi csoporttá kezdett alakulni és ez már-már veszélyeztethette Rákosi hegemóniáját. Ezért tehát, noha az 1953-as magyarországi kampány úgy tűnt, mint a moszkvai orvosperek másolata, valójában elsősorban az ÁVH ellen irányult. De mivel egyrészt sok ÁVH-tiszt zsidó volt, másrészt mivel sok ÁVH-tiszt más intézménybe, szervezetbe, minisztériumba beépítve dolgozott, ez az ÁVH- ellenes tendencia nem volt világos. Az is ködösítette a képet, hogy Rákosi egy csapásra megszabadult néhány olyan vete­rán zsidó kommunistától is, akik nem voltak az ÁVH-ban. (Vas Zoltán, Szántó Zoltán, Weil Emil és mások.) Az 1953-as zsidóellenes kampány sokkal több áldozatot követelhetett volna, ha Sztálin halála 1953 márciusában véget nem vet egy készülő új tragikus szakasznak.

A szerző Magyarországról elszármazott történész, az Angliában működő cionista szövetség volt elnöke.