Szombat előfizetés 2017

Magyar zsidó história

Írta: Benda Kálmán - Rovat: Archívum, Történelem

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

A magyarországi zsidóság múltját, történelmünkben elfoglalt helyét a magyar társadalom nagy többsége alig, vagy sehogy sem ismeri. Pedig a múlt ismerete nélkül a jelent sem érthetjük meg.

A zsidók története Magyarországon az államalapítás koráig nyúlik vissza. A magyar királyság kezdettől fogva befogadó ország volt, amely szívesen látta, sőt hívta az idegeneket. István király, fiához intézett Intelmeibe belevette, hogy bánjon jól az idegenekkel, mert „gyönge és törékeny az egynyelvű és egy erkölcsű ország ”. Ez vezette az Árpád-házi királyokat, amikor németeket hívtak az országba, egyes városokba olasznak nevezett francia-vallon telepeseket fogadtak, a Nagy-Alföldre letelepítették a tatárok elől menekülő kunokat és jászokat, s később befogadták a ruszinokat és a románokat, a délről beköltöző horvátokat és szerbeket.

Az első közösségek

Az első magyarországi zsidó közösségek a XI. században alakultak a városokban. Esztergomban, a királyi székhelyen 1050-ben már külön városrészük van. Kereskedéssel és pénzügyletekkel foglalkoznak, a földművelést és az ipart a törvények tiltják számukra. IV. Béla király 1251-ben a „zsidó aranybullában” biztosítja vallásszabadságukat, ezt a középkor folyamán többször visszavonják, majd ismételten megújítják. Időről-időre a városokban nálunk is zsidóüldözésre, pogromokra kerül sor, ezek hátterében a gazdasági konkurencia, vagy a keresztény antijudaizmus áll.

Ahogy Európában mindenütt, a zsidóság Magyarországon is saját vallási közösségeibe zárva, társadalmon kívül élt. Keresztények és zsidók érintkezését szigorú rendelkezések szabályozták, közöttük a házasságot tiltották. 1647-ben az országgyűlés törvényben mondta ki, hogy állami hivatalt nem vállalhatnak, mert „ az ország jogainak nem részesei. A középkorban a zsidók a királyi városokban éltek, befogadásuk is királyi jog volt. A mohácsi csata után a Habsburg-uralkodók alatt a városokból többnyire kiűzték őket, egyes főúri családok vették őket védelmükbe, persze gazdasági számításból. Ugyanakkor Erdélyben Bethlen Gábor fejedelem szabad beköltözést, kereskedési és vallásszabadságot biztosított számukra és engedélyezte, hogy magyar viseletben járjanak. Erdélyben az unitáriusok egyik ága a zsidó vallás tanait fogadta el. A szombatosoknak nevezett vallás követőit mindegyik keresztény felekezet üldözte, a Székelyföldön mégis több falu népe kitartott és megmaradt a zsidó vallásban. Az ő sorsuk azután a XX. században fordúlt tragédiába.

A zsidók nagyobb mérvű bevándorlása a török kiverése után, a XVII. század közepén indult meg német földről és Morvaországból, majd egyre nagyobb tömegben Galíciából. Hitelügyletekkel, a keletről jöttek házaló kereskedéssel foglalkoztak, de akadtak köztük kocsmárosok, zenészek és kisiparosok is.

Változatlanul közösségeikben, a társadalomból kirekesztve éltek.

A beilleszkedés első lehetőségét II. József Türelmi Rendelete nyitotta meg 1781-ben. Bár a teljes felszabadítás, az emancipáció még majd egy évszázadig váratott magára, a XIX. századi reformok során meginduló polgári fejlődés egymás után nyitotta meg a zsidóság előtt a gazdasági életben való részvételt és a társadalmi betagozódás lehetőségét. A számban és anyagiakban is megerősödött zsidó közösségek, főként az ország nyugati és középső részein két kézzel ragadták meg a polgárosodás lehetőségét. Ennek során zárt vallási közösségeik egyre nyitottabbá váltak, ellentétben a keleten élő, fejlődésükben is elmaradottabb, a vallásban gyökerező ősi törvényekhez szigorúan ragaszkodó, frissen bevándorolt galíciai zsidósággal. Ekkor indul meg a magyarországi zsidóság kettéválása, ami hamarosan szembenálláshoz vezet. Egyik oldalon a polgárosodás útján haladó, a vallási reformok elől sem elzárkózó neológ zsidóság, amelyik egyre jobban asszimilálódik a magyarsághoz, másikon a hagyományos elzárkózáshoz ragaszkodó, az újítást és asszimilációt elutasító ortodox közösségek.

Társadalmi beilleszkedés

A polgárosodó zsidóság megindult társadalmi beilleszkedését dokumentálta, hogy 1848 márciusában fiataljai tömegesen jelentkeztek a nemzetőrségbe, amit a forradalmi kormányzat 1849-ben a zsidókat egyenjogúsító törvénnyel méltányolt. A zsidók szabadságharcos részvételét nemcsak a magyarság vezetői ismerték el, élükön Kossuth Lajossal, hanem a bécsi kormány is, amikor külön hadisarc fizetésére kötelezte őket, és az egyenjogúsító törvényt is eltörölték. Ennek ellenére a zsidók polgárosodása és asszimilációja nem állt meg, sőt nagy léptékkel haladt előre. Kiépülnek egyházi szervezeteik és intézményeik, templomi liturgiájukban is mind általánosabbá válik a magyar nyelv.

Helyzetükben a teljes változást az 1867. évi osztrák-magyar kiegyezést követő emancipáció hozta, az izraelita vallás teljes egyenjogúsításával. A törvény állampolgári jogokat adott a zsidóságnak és megteremtette az államjogi és társadalmi kereteket ahhoz, hogy a magyar fejlődés részévé, sőt tevőleges alakítójává válhasson. Az elkövetkező évtizedek tőkés gazdaságában a zsidók részvétele döntő jelentőségű volt. Egyaránt jelen voltak a pénzügyi és az ipari életben, részt vettek az infrastruktúra modernizálásában, jórészt az ő nevükhöz fűződik a modem magyar nagyipar és könnyűipar megteremtése. Korábbi zárt életformájából kilépve a zsidó polgárság egyre erősebben bekapcsolódik a magyar társadalmi és közéletbe. Soraiból számosán magyar nemességet, egyesek főrangú címet szereznek, országos tisztségekbe emelkednek. Részvételük mind jelentősebb a tudományos, kulturális, irodalmi és művészeti életben. Valamennyien magyarnak vallják magukat, ellentétben a tőlünk keletre fekvő országokkal, ahol a zsidók nagy többsége megőrzi nyelvét és nemzetiségként jelentkezik.

Jogfosztás

Mindez elmélyíti az asszimilációt elutasító hazai ortodox zsidósággal való ellentéteket, másrészt a magyar társadalom egyes csoportjainál kiváltja az antiszemitizmust, a zsidóság térfoglalása elleni politikai és társadalmi törekvéseket. Immár nem vallási, antijudaista, hanem nacionalista alapon, a magyar nemzeti hagyományok védelmében, a frissen asszimiláltak ellenében. Mindez belül az ortodox és neológ zsidók egyre mélyülő elszakadását hozza, másrészt az antiszemita mozgalmak révén megkérdőjelezi az asszimiláció lehetőségét. Különösen az első világháború után, amikor is általánosítva egyes zsidó személyeknek a Tanácsköztársaság irányításában játszott vezető szerepét, a közvélemény a zsidóság egészét a vádlottak padjára ülteti. Az 1920. évi numerus clausus törvény, amely korlátozza az egyetemre fölvehető zsidó hallgatók számát, már annak be nem vallott kinyilvánítása, hogy az állampolgári jogegyenlőség a zsidók esetében nem érvényes. A harmincas évek zsidótörvényei, amelyek mögött egyaránt számba kell venni a német nyomást kívülről és a hazai jobboldal követelését belülről, mind nagyobb rést ütöttek a jogegyenlőség elvén, amikor egyre szűkebb határt szabtak a zsidóság lehetőségeinek. Ha mindez akkor még nem is jelentett közvetlen életveszélyt a zsidóságra, hallgatólagosan törvényesítette a zsidók jogfosztását és szabadon engedte a mind gyakoribb zsidóellenes atrocitásokat.

Az 1944-ben bekövetkező német megszállás azután megpecsételte a magyarországi zsidóság sorsát. A magyar társadalom, bár nagyobb része szánalommal és együttérzéssel kísérte sorsukat, szó nélkül szemlélte az Eichmann irányításával és a magyar csendőrök közreműködésével végrehajtott deportálást, a zsidók haláltáborokba szállítását. Politikai és egyházi háttér nélkül csak az életveszélyt is vállaló egyéni akciókra kerülhetett sor. Az egyházak pedig hallgattak, s amikor megszólaltak, már későn volt.

A második világháború után sem az életben maradottak sebeinek orvoslására, sem az előítéletek elosztására nem történt semmi. A testileg és lelkileg sérült megmaradt zsidóság nem tudott egészségesen beilleszkedni a háborúban elpusztult ország társadalmába. Az 1946. évi XXV. törvénycikk ugyan megbélyegezte a magyar zsidóságot ért üldözést, de a társadalom, az egyházak önvizsgálata elmaradt, s a sérelmek, kölcsönös vádak és előítéletek kibeszélését és tisztázását a kormányzat nem engedélyezte.

Ki a zsidó?

A dolgok kölcsönös tisztázása csak napjainkban indult meg, a kimondott vagy csak lappangó vádak megvitatására azonban még nem került sor. Még az sem egyértelmű, hogy a különböző felfogások kit tekintenek zsidónak. Csak azt, aki vallása előírásait és hagyományait híven megtartja, vagy azt is, aki egyházát elhagyta? Zsidó-e aki kikeresztelkedett, vagy talán már kereszténynek született, bár zsidó eredetű szülőktől? Minek számítanak a vallásukban zsidó székely szombatosok? Végső soron zsidónak lenni vállalt hitvallás, vagy levethetetlen sors-adottság?

Magyarok és zsidók évszázadok óta élünk együtt, s ez kötelezően írja elő, hogy egymást megismerjük, az elkövetett hibákat kölcsönösen elismerjük, a vádakat mindkét oldalról megvizsgáljuk és egymás közt tisztázzuk. Ehhez az első lépés a történelmi múlt számba vétele, a mához vezető út tárgyilagos megismerése.

Ezt a megismerést kívánja szolgálni ez a kiállítás, mely tudtunkkal első ízben ad a maga lehetőségei közt átfogó képet a magyarországi zsidóság hányatott történetéről. Lehet, hogy ez a kép minden erőfeszítés ellenére hiányos, lehet, hogy a különböző problémák nem azonos súllyal jelennek meg, azonban nem vitatható, hogy rendezői elfogultság nélkül nyúltak a kérdéshez és igyekeztek tárgyilagos és a valóságot tükröző dokumentációt bemutatni.

Köszönetét mondok a kiállítás megrendezéséért az „Együttélésért” Egyesületnek, a megvalósítást segítő tudományos és kulturális intézményeknek, állami, egyházi és társadalmi szerveknek, alapítványoknak és magánszemélyeknek. Név szerint is megköszönöm Deáky Zita etnográfus és Csorna Zsigmond muzeológus kezdeményező bátorságát, fáradhatatlan, lelkes és lelkiismeretes munkáját, amellyel a kiállítás anyagát egybegyűjtötték, a forgatókönyvet elkészítették és a kiállítást megrendezték.

Nagyon bízom benne, hogy ez a kiállítás megindítja a dolgokat kölcsönösen tisztázó, őszinte magyar-zsidó párbeszédet.

Szerkesztőségünk álláspontja szerint a professzor úr fenti előadása jó kiindulási alap lehet, egy a magyar középiskolai történelemtankönyvekbe iktatandó fejezethez. Az együttélés múltjának pontosabb ismerete hozzásegíthet nyugalmasabb jövőnkhöz.

Címkék:1993-02

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Babilon folyóvizeinél…

„Babiloni folyóvizeinél...” (Tehilin, 137, 1) s miért éppen ott? Úgy tűnik, a Mikrá kutatói eddigi megállapításai mellett, figyelemre méltó a...

Tu bisvát

„Svát hó elsején évkezdete van a gyümölcsfáknak, Sammaj iskolájának szava szerint. Hillél tanháza mondja: tizenötödikén van. ” (Misna, Ros Hasana...

Close