Szombat előfizetés 2017

Magyar tüzérek a Közel-Keleten

Írta: Róbert Péter - Rovat: Archívum, Történelem

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Olvasóink közül legtöbben, ha a közel-keleti harcokról van szó, az utóbbi évtizedek konfliktusaira gondolnak, s mivel ezekben Magyarország nem vett részt, nem is értik a címet. Pedig háromnegyed évszázaddal ezelőtt, az I. világháború palesztinai és szuezi frontjain jelentős osztrák-magyar erők segítették az angolok ellen harcoló török szövetségest. Különösen 1915-től, amikor Szerbia elfoglalásával az összeköttetés szabaddá vált, indult meg a rosszul felszerelt, korszerűtlen fegyverzetű török hadsereg megsegítése.

1915 őszén a monarchia is küldött főleg tüzérségi kiképző különítményeket. Összesen mintegy 50 üteg került a palesztinai frontra. Az ütegek levonulása a Szentföldre igen nagy nehézségekbe ütközött, s azon kívül, hogy az egész úton ötször kellett átrakodni, nehéz sivatagi menetben kellett az ütegállásokba való vonulást végrehajtani. A másik legnagyobb nehézséget a rossz szállítási és utánpótlási viszonyok okozták. Minden technikai anyagot Bécsből, minden élelmet Magyarországról kellett szállítani Jeruzsálem alá.

Az erők elosztása, leindítása mind Damaszkuszból történt. Innen a drúzok lakta sivatagon keresztül jutottak el a Názáreti-tó partján fekvő Samahba. Názáretben a Hotel Germániában volt a török főparancsnokság. Názáretből gyalog kellett menni Galileán, Szamárián keresztül Judea fővárosába: Jeruzsálembe. A damaszkuszi kapun át vonultak be a magyar tüzérek a szent városba.

Innen kerültek az ütegek a sivatagba, részben Gázába, El-Arisba és Birsebába (ma Beér-Seva). A törökök két támadást is intéztek a Szuezi csatorna ellen sok magyar részvételével. Jellemző a nehézségekre, hogy az első expedícióban tízezer, a másodikban tizenötezer teve cipelte a csapatok ivóvizét. Annak ellenére, hogy az első hadjáratban, 1915. március 2-án a sivatagi terepen, a süppedő homokban rendkívül nehéz volt az előrejutás.

Minden egyes ágyút három darabba szétszedve, egyenként tizenhat igavonó állat vontatott. A kerekek alá 20 cm széles kapaszkodó vasabroncsok voltak erősítve. Sokszor erős padlódeszkákat kellett az ágyúk elé lefektetni a homokba. így egy óra alatt egy kilométert tett meg a csapat.

1917-ben a magyar tüzérek közül a kassai és budapesti ütegek tüntették ki magukat. Amikor az ágyúk ideiglenesen az ellenség hindu lovasság kezébe kerültek, tüzéreik nagy része a kaktuszokba rejtőzött el, magukkal cipelve az ágyúk závárzatait is. De harcoltak a nagy Jordán-parti csatákban is.

Különösen gyötrelmes volt Törökország 1918 őszi veresége után a Magyarországra való visszajutás.

Az éjszaka csendjét hiénák és sakálok vészes üvöltése s a lemaradók segélykiáltása törte szét. Negyedórás pihenőket tartottak, mely idő alatt az állatokat állandóan rángatni, rugdosni kellett, mert ha lefekszenek, felkelteni őket többé aligha lehetett volna. Arab gerillák vadásztak a lemaradókra. Ha kútra bukkantak, mohón estek neki a mocskos víznek, amelyet sajkáikon át szűrtek meg. Amikor négy nap után végre elérték Damaszkuszt, az angolok már bent voltak a városban… A legközelebbi cél a 160 km-re fekvő Homs elérése volt. A vízhiány még súlyosabbá vált, ugyanis az előttük visszavonuló török szpáhi lovasság az arab ciszternákat mind tönkretette, mert azt hitte, hogy ő a legutolsó csapata a visszavonuló török hadseregnek.

Tizenöt nap alatt légvonalban 420 km utat tettek meg a sivatagban. Homsból már vonaton lehetett Aleppóba jutni, ahol a felszerelést a magyarok átadták a szerveződő Kemal pasa-féle török függetlenségi haderőnek. Ez a magyar üteg volt az egyetlen ép ütege az új török tüzérségnek, akik összeölelgették érte a magyar parancsnokot. Végül a fegyverszünet után a központi hatalmak török fronton harcolt katonái a maguk erejéből vergődtek haza. Nagy nehezen pénzt kentettek, és egy marhaszállító fehérhajón jutottak az Adriára.

A háború vihara így vetette a később is sok harcot és szenvedést látott Erec Jiszráel-i földekre Magyarország katonáit. Sokan itt lelték halálukat. A Cionhegy délnyugati lejtőjén lévő területen az osztrák-magyar hadsereg több egykori katonája nyugszik. „Kanonier” azaz „tüzér” jelzi az egykori felirat. Bizonyára voltak közöttük zsidók is. Talán sejtették, remélték, hogy egyszer ez a föld lesz a zsidó állam!

Éppen háromnegyed évszázados a katonatemető Cion hegyén. Teddy Kollek jeruzsálemi polgármester arab munkásai ápolják a sírokat. Bauer Géza szakaszvezető (megh. 1917.IV.26.) és társai nyugodjanak békében…

Róbert Péter

Címkék:1992-04

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Izrael Állam és a soá

„Zákhór - ál tiskáh” - „Emlékezz - ne felejts” - az Egyiptomból csak éppen kiszabadult zsidó népet megtámadta Amálék, orvul,...

A törvény szigora

Teste tüzelt, gennyes sebeit lángoló dárdák hegyei nyaldosták, mintha több ezer tűn feküdne. A határtalan fájdalomtól meggörnyedt, s ez rettenetesebb...

Close