Magyar többség, zsidó kisebbség
Rózsa T. Endre
Magyar többség, zsidó kisebbség
Nemzetet alkot-e a zsidóság, vagy csupán vallásfelekezetet? A 90-es évek elején félelmektől és érdekektől túlfűtve keresték a választ e fogósnak érzett kérdésre a magyar zsidóság különböző berkeiben. Végül bármiféle katartikus eredmény nélkül lekókadt és elnapolódott a vita. Számtalan megoldatlan gond söprődött a szőnyeg alá, a végiggondolás lehetősége radikálisan lecsökkent. A rohamosan közelgő legújabb népszámlálás vallási és nemzetiségi kérdései ma viszont újra felszínre hozták a szembenézésnek és a legelőnyösebb álláspontok megkeresésének szükségletét, s a jövő érdekében már a fiatalabb korosztályok érdekeit kell elsősorban szem előtt tartani.
Napjaink tapasztaltabb és politikailag érettebb légkörében mind a régi pánikreakció, mind az égőszemű messianizmus komolytalanná vált. Elérkezett az idő, hogy arany középutat találjunk, a szélsőséges álláspontok között megleljük azt a minimális gondolati egységet, amiben a vitázó felek még egyet tudnak érteni egymással. Csupán a kellő jó szándék szükséges ehhez, mindkét részről.
Elvi igénnyel és több irányból közelítek elemzésemben a kérdés magvához, s végül a gyakorlati megoldás irányulását is megkísérlem mérlegelni. Óvakodom viszont attól, hogy a félelmek, a politikai görcsök, a tudatlanság és a nyers érdekviszonyok ravasz vagy ostoba csapdáiba belelépjek. S ha több korrekt álláspontot is megismerhetünk, eljutunk oda, ahol már nem csupán a vitáról, de a vita okairól is számot tudunk adni.
Az identitás szabad megválasztása
A nyolcvanas évek végi helyzet alakulásában igen jelentős szerepet játszott az 1988 óta működő Magyar Zsidó Kulturális Egyesület. A hitközség régi irányítása és az új szervezet között hamarosan ideológiai küzdelemnek álcázott hatalmi-befolyási harc robbant ki, amiben a Mazsike elnöksége, néhány téves indíttatású, politikai vonatkozásában rövidlátó döntése nyomán annak rendje s módja szerint alulmaradt.
A nemzetiség és/vagy vallás kérdésköre kapcsán két idevágó dokumentumot kell felidéznem. A Mazsike, testületi döntés alapján, a szabad identitásválasztás elvét vallotta, mellesleg igen helyesen. A zsidó identitás szabad megválasztásának kérdésében az elnökség 1990. június 25-én nyilatkozatot tett közzé, aminek legfontosabb részét idézem:
„A Magyar Zsidó Kulturális Egyesület nem tartja feladatának, hogy akár a zsidóság, akár a maga nevében hivatalosan állást foglaljon abban, hogy a zsidóság Magyarországon etnikai kisebbség-e vagy sem. A zsidók vélhetőleg tekintélyes része nem tartja magát nemzeti-etnikai kisebbségnek. Ehhez joga van, nem vitatható el viszont az önmeghatározás joga és lehetősége azoktól sem, akik nemzeti-etnikai kisebbségnek vallják magukat, és igényt tartanak a vele járó jogokra. Demokratikus felfogásunkból és az egyén szuverenitásának tiszteletéből adódóan képviseljük azt az alapelvet, hogy mindenki számára a lelkiismereti szabadság kérdése, megvallja-e a maga zsidóságát, és ha igen, miképpen.”
A Mazsike nyilatkozatának előzményeit, majd a későbbi eseményeket tényszerűen foglalja össze a Magyar Tudományos Akadémia keretében működő Judaisztikai Kutatócsoport által kiadott kétkötetes könyv, melynek címe: A zsidó Budapest. Különösen figyelemre méltó, hogy elfogultság nélkül, tárgyilagosan sorolja fel a tényeket a kutatócsoport könyve. Többnyire ugyanis hézagosak és tévesek az ismeretek. A nemzeti-etnikai státussal kapcsolatos információkat a 90-es évek elején következetesen elködösítették, elhallgatták, vagy hamis hírek kerültek forgalomba. Ennek okai még ma sem teljesen egyértelműek.
Az 1995-ben megjelent A zsidó Budapest című könyv ide vonatkozó összefoglalását idézem fel (II. köt. 613. o.)
1988-89 telén vita robbant ki a magyar zsidóság köreiben a zsidók nemzetiségi státusának ügyében. A vita közvetlen oka a nemzeti és etnikai kisebbségek helyzetét szabályozó törvény előkészítése volt. Az Országgyűlés elé terjesztett törvényjavaslat felsorolta a magyarországi nemzetiségeket, nemzeti kisebbségeket, s bizonyos kollektív jogokat garantált számukra. Lehetőség lett volna arra, hogy a zsidóság is éljen e szabályozás előnyeivel.
A Magyar Zsidó Kulturális Egyesület tagjainak egy csoportja felhívást tett közzé, hogy az 1990 januárjában esedékes népszámlálás kérdőívén külön kérdés nélkül is vallja zsidó nemzetiségűnek magát mindenki, aki így tartja. Mintegy ötszázan voltak, akik ezt a felhívást követték, és az 1990. december 11-én, hanuka napján megalakult Magyarországi Zsidók nemzeti Szövetségébe körülbelül 900 fő lépett be.
A többi zsidó szervezet fenntartotta, legalább hallgatólagosan, az 1968/69. évi kongresszus álláspontját, ti. azt a felfogást, hogy a zsidóságnak Magyarországon nincs nemzetiségi jellege. Az érintett rétegeket erősen befolyásolta a vészkorszak emléke, a származási kritérium érvényesítése a zsidótörvényekben és a deportálások során, s a félelem attól, hogy a nemzetiségi státus elfogadása nyomán esetleg kétségbe vonható lesz a zsidóság beilleszkedése a magyar társadalomba.
A hitközség elhárítólag foglalt állást: nem kívánta megváltoztatni a zsidóság jelenleg fennálló közjogi státusát (1992. június 10.), de közleménye nem zárta ki a lehetőségét annak, hogy később álláspontja esetleg ebben az irányban mozduljon el. A végül elfogadott törvény (1993. LXXV11. tv.) nem tesz említést a zsidóságról mint nemzetiségről, de megteremtette a jogi lehetőséget ahhoz, hogy legalább ezer személyből álló népcsoportok bármikor ezt a státust igényeljék.”
Az 1990. évi XVII. törvény
A Judaisztikai Kutatócsoport összefoglalója egy igen lényeges ponton helyesbítésre szorul. A közvélekedéssel ellentétben nem az 1993-as kisebbségi törvény volt az első fecske. A parlament már három évvel korábban a jogalkotás napirendjére vette a kérdést, és 1990. március 1-jei ülésén a Magyar Köztársaságban élő nemzeti és etnikai kisebbségekre vonatkozó törvényt fogadott el.
Az 1990. évi XVII. törvény nyolc magyarországi kisebbséget sorol fel, köztük a zsidóságot is. Az új tendenciát jól tükrözi, hogy bár még fennállt az egységes Jugoszlávia, a magyarországi dél-szlávokat már önálló horvát, szerb és szlovén nemzeti kisebbségként pontosította a jogalkotó. E törvény meghatározta a zsidóságon belül a törvényi jogalanyt, 1. szakasza alapján „a zsidó közösségnek az a része, amely önmagát a legteljesebb önkéntesség alapján nemzeti-etnikai kisebbségnek vallja”, részesül a kisebbségeket megillető kollektív jogokból.
Ettől kezdődően három és fél éven keresztül a magyar zsidóság közjogi értelemben egyike volt a magyarországi kisebbségeknek. Majd az 1993-as kisebbségi törvény tovább bővítette a bevett nemzetiségek körét, s összesen 13 kisebbséget nevezett meg. A lengyelektől a bolgárokig, a görögöktől az örményekig, a ruszinoktól az ukránokig több új kisebbség társadalmi színrelépését ismerte el a magyar törvényhozás.
A zsidóság azonban kimaradt a 13 kisebbség közül, így később sem országos önkormányzatot nem hozhatott létre, induló vagyonban sem részesült és nem illették meg a törvény által nyújtott kollektív jogok.
Nemzetek, törzsek, szövetségek
Ha eredete szerint közelítjük meg a nemzet fogalmát, akkor a történelmi idő során lezajlott kiformálódás útját követjük végig. Jól áttekinthető például a magyar nyelvben a nemzet főnév belső logikája, mert a nemz igét közvetlenül szemléljük benne, s a nemzés fogalma világos, egyértelmű. Bármely nyelvet elemezzük, a nemzet fogalmát jelölő összes szóvariáns a vérségi kötelékre, az azonos leszármazásra, a közös eredetre utal. Másrészt eredetileg csupán egy szűkebb kört lefedő rokonságot, nemesi nagycsaládot neveztek meg e szavakkal. A döntő áttörést minden valószínűség szerint a törzsi formációk, a néptörzsek kialakulása jelenti egy nemzet megszületésének folyamatában. A törzsi leszármazás közös tudata ugyanis már lényegesen meghaladja a nagycsaládi rokonság szintjét. A megszilárdult törzsek ezt követőleg akár kölcsönös szerződésre léphetnek egymással (pl. a magyar honfoglalók mitikus vérszerződése), és egy törzsi szövetség keretei között egyesíthetik erőiket. A magyarság és a zsidóság történelmének érdekes analógiája, bár kétezer év időkülönbséggel, de mindkét esetben törzsi szövetség hajtotta végre. A legendás hét ősmagyar vezér törzsei és a 12 zsidó törzs a hagyományok szerint törzsszövetségben, igen összehangoltan cselekedett. Sikerüknek ez volt a záloga, hiszen egy jelentősen kiterjedt terület elfoglalása és tartós pacifikálása komoly katonai erőkoncentráció, tehát összeszövetkezés nélkül nem megoldható feladat. A tradíció erejét mutatja, hogy a 120 tagú Kneszet képviselői helyeinek száma ma is őrzi a 12 zsidó törzs emlékét
Érdekes, bár véletlen további párhuzam, hogy mind a magyaroknál, mind a zsidóknál egy törzsi név kiterjesztése alakította ki a világszerte elterjedő nemzetnevet. A vezető szerephez jutott Juda törzse nevéből keletkezett a zsidó (Jew, Jude, Juif stb.) népnév, míg az onogur törzsi csoport lett névadója a magyarságnak és az országnak (hongrois-Hongrie; Hungarian-Hungary stb.) az indoeurópai nyelvekben.
Összetett történelmi folyamatok formálják ki a nemzeteket, és eközben igen eltérő alakzatok is rögzülhetnek. A nemzettudat kialakulásának nagy kutatója, Szücs Jenő nem győzte hangsúlyozni például, hogy a középkori hungarus natio, a magyar nemzet régi fogalma egyáltalán nem a magyar etnikumhoz, hanem a nemesi rendhez tartozást fejezte ki. A horvát Frangepán, a szlovén Dessewffy, a szlovák Mednyánszky vagy az olasz Pallavicini ilyen értelmezésben magyarok. Az etnikai nemzet viszont leginkább a nyelvi nemzet körvonalaival azonos.
A történeti-politikai nemzet és az etnikai-nyelvi nemzet egyesülése hozta létre többnyire a modem polgári nemzetet, azonban még ez sem kötelező érvényű fejlődési szabályosság. Hová álljanak a belgák? A többnyelvű és többnemzetiségű Svájc, a flamand-vallon Belgium földrajzi nemzetei sikeresen működnek, míg a Szovjetunió, Jugoszlávia vagy Csehszlovákia részei időközben önállósultak.
Mind közül a legsérülékenyebbnek a szociokulturális nemzet bizonyult.
Azok a nemzetnél alacsonyabb státusú, szervezetlenebb, s ezért általában nemzetiségnek nevezett csoportok, akiket főként a közös eredettudat, a hagyományok, az erkölcsi-életviteli szokásrendek és/vagy a vallási azonosság egyre gyengülő kötelékei fűznek össze. Az állam nélkül széttagolódott baszkok vagy kurdok, az anyaországuktól távolabbra sodródott magyarországi szerbek, palócok, ruszinok, örmények vagy az amerikai katolikus írek, az erdélyi református magyarok vallásszigetei a szociokulturális nemzettestek kisebb-nagyobb töredékeit képviselik.
A názáreti ács fia
A zsidóság-nemzet-vallás háromszög harmadik viszonyítási pontjára, a vallásra nincs okunk túl sok szót vesztegetni. Aki csak egy kevéssé is járatos a judaizmusban, pontosan tudja, hogy a zsidó vallás és a keresztény vallás egy döntő ponton lényegi módon különbözik egymástól. Credo Quia absurdum – mondta tömören Tertullianus, az egyik legelső keresztény vallásfilozófus. Hiszem, mert képtelenség, mert abszurdum. Szűztől született Jézus, és halálából feltámadt. Erősebb az életnél és halálnál, természete szerint nem ember. Csak látszólag egy názáreti ács fia, valójában Isten egyszülött fia, maga a természetfeletti transzcendencia. S a kereszténység krédóját, a sine qua non hitvallását a hívők kötelessége kimondani. A judaizmus más. Korántsem egy transzcendens személyhez fűződő hit megvallása a kulcsa, hanem az előírások szerinti életvitel. Oly triviális, hogy többnyire még amhórecek is tudják: 613 előírást, utasítást kell követniük a jámboroknak. A „vallásos” héber megnevezése: dati, de e kifejezés egyáltalán nem fedi a „vallás” fogalmát. Az alapul szolgáló dat szógyök előírást, utasítást jelent, s nem a hit vallására, hanem a tradicionális zsidó életvitel szabályaira, szokásrendjére utal.
Minden teória gyenge lábakon áll, amely a keresztény értelmezésű vallásossággal hozza összefüggésbe a zsidóságot. Hogy a magyar közegben általában mégis átsiklunk e lapszus felett, annak nem csak a szellemi restség az oka. Legalább egy évszázadon át próbált a keresztény környezetéhez asszimilálódni a zsidóság, és számtalan formai elem átvételével igyekezett belesimulni a környező tájba. A szociálantropológia az ilyen típusú jelenségeket találóan akkulturációnak nevezte el.
A zsidó vallás igazi mélysége egy nép történeti emlékezetéről tanúskodik. A Pészah, Tisa beav és Hanuka mellé így simult oda a naptárban a Jom haSo vehaGrura és a Jom haAcmaut napja.
Többség és kisebbség
Beszéljünk végre nyíltan, öntsünk tiszta vizet a pohárba. Ha egy bizonytalan körvonalú és állapotú csoportot csupán vallásfelekezetként, vagy ellenkezőleg, csak nemzeti kisebbségként ismernek el egy adott országban, vagy esetleg egyáltalán nem fogadják be őket az államtestbe, mindez nem tudományos, hanem társadalompolitikai kérdés. Ha csupán a tudományosság felől közelítünk a vita alapkérdéséhez, a válasz ugyan összetett lesz, de mégsem bonyolult. A zsidóság több mint háromezer éve, az egyiptomi kivonulás során vált törzsi szintű nemzetté, amit a Tóra kötelékei és néhány karizmatikus vezető fogtak lazán össze. A letelepült zsidó nép a peleset (filiszteus) fenyegetés hatására később nemzeti királyságban egyesült, Jeruzsálem székvárossal. Mivel a zsidó vallás lett a nemzeti gondolat letéteményese, s a Tóra egyebek mellett a nemzetté válás hű krónikája, a jeruzsálemi Szentély a népet is összefogta.
A szétszóratottság két évezrede alatt nem sokat változott a zsidó vallás szerepe. Lesana habaa birjusaim. A száműzetés felhőinek utasai – e gyönyörű képpel írta le a reneszánsz egyik legnagyobb gondolkodója, Maharal, vagy ismertebb nevén Lőw prágai rabbi a szétszóródottakat – soha nem szűntek meg a Cion-hegy felé fordítani hűséges arcukat.
A zsidó polgári nemzettudat erre az alapzatra épült fel. Az első modem világi cionista, Moses Hess német-zsidó filozófus 1862-ben elsőként vetette fel Róma és Jeruzsálem című könyvében a zsidó politikai állam visszaállításának szükségességét mint a megoldatlan zsidó nemzetiségi kérdés nemzeti megoldását.
A magyar zsidóság csak az utolsó évtized során vehette igazán tudomásul a sikeres és erős Izrael állam létezését Az új felismerések igen pozitívan hatottak, és hitelesebb lett a zsidó világról alkotott kép Magyarországon, napjainkra így időszerűvé és reálissá vált, hogy tapasztalataink és tudásunk alapján a társadalompolitika mérlegére tegyük, milyen előnyöket és milyen hátrányokat vonna maga után a mai Magyar Köztársaságban, ha a zsidóság valamekkora része megszerzi magának a nemzetiségi státust.
A hátrányos következmény az lenne, ha eluralkodna a zsidókkal szemben a kirekesztés gyakorlata. A közvélemény és a politikai akarat ilyen irányú megváltozása azonban teljesen valószínűtlen. Már hét év óta hatályos a nemzetiségi törvény, 13 nemzetiség építette ki időben az önkormányzatát, a tapasztalatok mégis rendkívül kedvezőek. A zsidók ellen induló hullám veszélyét így nem tarthatom realitásnak.
Ami az előnyöket illeti, igen sokféle pénzügyi támogatást és gyakorlati többletjogot képes nyújtani a nemzetiségi jogállás az iskoláztatás megkönnyítésétől a lapkiadásig, a hagyományőrzéstől a klezmer-zenélésig, a könyvkiadástól a sok csatornán át támogatott nemzetközi és izraeli kapcsolattartásig. Mégsem perdöntő mindez, hiszen az említett gondok, ha ugyan nagy zökkenőkkel, de már ma is megoldódnak valahogyan. Az országos léptékű zsidó önkormányzatiság kiépülése ellenben két szempontból is jelentős. A többcentrumúvá fejlődő zsidó élet harmonikusabban, előítéletmentesebben képes betagolódni a mindennapok gyakorlatias tennivalójú köreibe. Másrészt a fiatalabbak új nemzedékének társadalmi szerepvállalását, közéleti felkészítését is radikálisan megkönnyítik az önkormányzatok sajátos lehetőségei, s a hét év óta felgyűlt tapasztalatok azt mutatják, hogy az önkormányzatok az egyre bővülő körű saját értelmiség társadalmi műhelyei lettek.
Végezetül még egy utolsó szempontot vélek megfontolásra érdemesnek, jóllehet az nem a zsidó, hanem a magyar nemzet történelmének egy igen negatív fordulópontjával kapcsolatos.
A magyar történelem menetét sokszor terhelték meg nehéz külső körülmények, de Trianon mindnél súlyosabbnak bizonyult. A trianoni békeszerződés sokkja rendkívül súlyos és maradandó sebet ejtett az amúgy sem túl harmonikusan kiegyensúlyozott magyar nemzettudaton. A sértett tudatok bűnbakokat keresnek maguknak, s valóban, már 1919 őszén megkezdődtek a spontán, a szervezett és az intézményi támadások az internacionalizmussal és bolsevizmussal megvádolt magyar zsidóság ellen. Sem ennek, sem a Soá borzalmas idejének terhe nem múlhatott el nyomtalanul.
Sok tekintetben új helyzet keletkezik azonban akkor, ha a zsidóságot mint a saját nemzeti eszme hordozóját ismerheti meg az ország. A magyar nemzettudat leginkább frusztrált részeinek zsidóellenes arroganciája így valószínűleg sokat enyhül, az új szempontú közérzület csökkenti a magyar zsidóságra nehezedő sok évtizedes lélektani nyomást, s a politikai szélsőjobb antiszemitizmusának bázisát is szűkebbre szorítja össze.
Címkék:2000-06