Magyar többség, zsidó kisebbség

Írta: Rózsa T. Endre - Rovat: Archívum

Rózsa T. Endre

Magyar többség, zsidó kisebbség

Nemzetet alkot-e a zsidóság, vagy csupán vallásfelekezetet? A 90-es évek elején félelmektől és érdekektől túlfűtve keresték a választ e fogósnak érzett kérdésre a magyar zsidóság különböző berkeiben. Végül bármiféle katartikus eredmény nélkül lekókadt és elnapolódott a vita. Számtalan megoldatlan gond söprődött a szőnyeg alá, a végig­gondolás lehetősége radikálisan le­csökkent. A rohamosan közelgő leg­újabb népszámlálás vallási és nemzeti­ségi kérdései ma viszont újra felszínre hozták a szembenézésnek és a legelő­nyösebb álláspontok megkeresésének szükségletét, s a jövő érdekében már a fiatalabb korosztályok érdekeit kell el­sősorban szem előtt tartani.

Napjaink tapasztaltabb és politikailag érettebb légkörében mind a régi pánikre­akció, mind az égőszemű messianizmus komolytalanná vált. Elérkezett az idő, hogy arany középutat találjunk, a szélső­séges álláspontok között megleljük azt a minimális gondolati egységet, amiben a vitázó felek még egyet tudnak érteni egy­mással. Csupán a kellő jó szándék szükséges ehhez, mindkét részről.

Elvi igénnyel és több irányból közelí­tek elemzésemben a kérdés magvához, s végül a gyakorlati megoldás irá­nyulását is megkísérlem mérlegelni. Óvakodom viszont attól, hogy a félel­mek, a politikai görcsök, a tudatlanság és a nyers érdekviszonyok ravasz vagy ostoba csapdáiba belelépjek. S ha több korrekt álláspontot is megismer­hetünk, eljutunk oda, ahol már nem csupán a vitáról, de a vita okairól is számot tudunk adni.

Az identitás szabad megválasztása

A nyolcvanas évek végi helyzet alaku­lásában igen jelentős szerepet játszott az 1988 óta működő Magyar Zsidó Kul­turális Egyesület. A hitközség régi irá­nyítása és az új szervezet között hama­rosan ideológiai küzdelemnek álcázott hatalmi-befolyási harc robbant ki, ami­ben a Mazsike elnöksége, néhány téves indíttatású, politikai vonatkozásában rövidlátó döntése nyomán annak rend­je s módja szerint alulmaradt.

A nemzetiség és/vagy vallás kérdés­köre kapcsán két idevágó dokumentu­mot kell felidéznem. A Mazsike, testüle­ti döntés alapján, a szabad identitásvá­lasztás elvét vallotta, mellesleg igen he­lyesen. A zsidó identitás szabad megvá­lasztásának kérdésében az elnökség 1990. június 25-én nyilatkozatot tett köz­zé, aminek legfontosabb részét idézem:

„A Magyar Zsidó Kulturális Egyesület nem tartja feladatának, hogy akár a zsi­dóság, akár a maga nevében hivatalosan állást foglaljon abban, hogy a zsidóság Magyarországon etnikai kisebbség-e vagy sem. A zsidók vélhetőleg tekintélyes ré­sze nem tartja magát nemzeti-etnikai ki­sebbségnek. Ehhez joga van, nem vitat­ható el viszont az önmeghatározás joga és lehetősége azoktól sem, akik nemze­ti-etnikai kisebbségnek vallják magukat, és igényt tartanak a vele járó jogokra. De­mokratikus felfogásunkból és az egyén szuverenitásának tiszteletéből adódóan képviseljük azt az alapelvet, hogy min­denki számára a lelkiismereti szabadság kérdése, megvallja-e a maga zsidóságát, és ha igen, miképpen.”

A Mazsike nyilatkozatának előzmé­nyeit, majd a későbbi eseményeket tényszerűen foglalja össze a Magyar Tu­dományos Akadémia keretében műkö­dő Judaisztikai Kutatócsoport által kia­dott kétkötetes könyv, melynek címe: A zsidó Budapest. Különösen figyelem­re méltó, hogy elfogultság nélkül, tár­gyilagosan sorolja fel a tényeket a kuta­tócsoport könyve. Többnyire ugyanis hézagosak és tévesek az ismeretek. A nemzeti-etnikai státussal kapcsolatos információkat a 90-es évek elején kö­vetkezetesen elködösítették, elhallgat­ták, vagy hamis hírek kerültek forga­lomba. Ennek okai még ma sem telje­sen egyértelműek.

Az 1995-ben megjelent A zsidó Buda­pest című könyv ide vonatkozó össze­foglalását idézem fel (II. köt. 613. o.)

1988-89 telén vita robbant ki a ma­gyar zsidóság köreiben a zsidók nemze­tiségi státusának ügyében. A vita köz­vetlen oka a nemzeti és etnikai kisebb­ségek helyzetét szabályozó törvény elő­készítése volt. Az Országgyűlés elé ter­jesztett törvényjavaslat felsorolta a ma­gyarországi nemzetiségeket, nemzeti kisebbségeket, s bizonyos kollektív jo­gokat garantált számukra. Lehetőség lett volna arra, hogy a zsidóság is éljen e szabályozás előnyeivel.

A Magyar Zsidó Kulturális Egyesület tagjainak egy csoportja felhívást tett közzé, hogy az 1990 januárjában ese­dékes népszámlálás kérdőívén külön kérdés nélkül is vallja zsidó nemzetisé­gűnek magát mindenki, aki így tartja. Mintegy ötszázan voltak, akik ezt a fel­hívást követték, és az 1990. december 11-én, hanuka napján megalakult Ma­gyarországi Zsidók nemzeti Szövetsé­gébe körülbelül 900 fő lépett be.

A többi zsidó szervezet fenntartotta, legalább hallgatólagosan, az 1968/69. évi kongresszus álláspontját, ti. azt a felfogást, hogy a zsidóságnak Magyaror­szágon nincs nemzetiségi jellege. Az érintett rétegeket erősen befolyásolta a vészkorszak emléke, a származási kri­térium érvényesítése a zsidótörvények­ben és a deportálások során, s a féle­lem attól, hogy a nemzetiségi státus el­fogadása nyomán esetleg kétségbe vonható lesz a zsidóság beilleszkedése a magyar társadalomba.

A hitközség elhárítólag foglalt állást: nem kívánta megváltoztatni a zsidóság jelenleg fennálló közjogi státusát (1992. június 10.), de közleménye nem zárta ki a lehetőségét annak, hogy később álláspontja esetleg ebben az irányban mozduljon el. A végül elfoga­dott törvény (1993. LXXV11. tv.) nem tesz említést a zsidóságról mint nemze­tiségről, de megteremtette a jogi lehe­tőséget ahhoz, hogy legalább ezer sze­mélyből álló népcsoportok bármikor ezt a státust igényeljék.”

Az 1990. évi XVII. törvény

A Judaisztikai Kutatócsoport összefog­lalója egy igen lényeges ponton helyesbí­tésre szorul. A közvélekedéssel ellentétben nem az 1993-as kisebbségi törvény volt az első fecske. A parlament már há­rom évvel korábban a jogalkotás napi­rendjére vette a kérdést, és 1990. márci­us 1-jei ülésén a Magyar Köztársaságban élő nemzeti és etnikai kisebbségekre vo­natkozó törvényt fogadott el.

Az 1990. évi XVII. törvény nyolc ma­gyarországi kisebbséget sorol fel, köztük a zsidóságot is. Az új tendenciát jól tük­rözi, hogy bár még fennállt az egységes Jugoszlávia, a magyarországi dél-szlávokat már önálló horvát, szerb és szlovén nemzeti kisebbségként pontosította a jogalkotó. E törvény meghatározta a zsi­dóságon belül a törvényi jogalanyt, 1. szakasza alapján „a zsidó közösségnek az a része, amely önmagát a legteljesebb önkéntesség alapján nemzeti-etnikai ki­sebbségnek vallja”, részesül a kisebbsé­geket megillető kollektív jogokból.

Ettől kezdődően három és fél éven keresztül a magyar zsidóság közjogi ér­telemben egyike volt a magyarországi kisebbségeknek. Majd az 1993-as ki­sebbségi törvény tovább bővítette a be­vett nemzetiségek körét, s összesen 13 kisebbséget nevezett meg. A lengyelek­től a bolgárokig, a görögöktől az örmé­nyekig, a ruszinoktól az ukránokig több új kisebbség társadalmi színrelépését ismerte el a magyar törvényhozás.

A zsidóság azonban kimaradt a 13 ki­sebbség közül, így később sem orszá­gos önkormányzatot nem hozhatott lét­re, induló vagyonban sem részesült és nem illették meg a törvény által nyúj­tott kollektív jogok.

Nemzetek, törzsek, szövetségek

Ha eredete szerint közelítjük meg a nemzet fogalmát, akkor a történelmi idő során lezajlott kiformálódás útját követjük végig. Jól áttekinthető például a magyar nyelvben a nemzet főnév bel­ső logikája, mert a nemz igét közvetle­nül szemléljük benne, s a nemzés fo­galma világos, egyértelmű. Bármely nyelvet elemezzük, a nemzet fogalmát jelölő összes szóvariáns a vérségi köte­lékre, az azonos leszármazásra, a kö­zös eredetre utal. Másrészt eredetileg csupán egy szűkebb kört lefedő rokon­ságot, nemesi nagycsaládot neveztek meg e szavakkal. A döntő áttörést min­den valószínűség szerint a törzsi formá­ciók, a néptörzsek kialakulása jelenti egy nemzet megszületésének folyama­tában. A törzsi leszármazás közös tuda­ta ugyanis már lényegesen meghaladja a nagycsaládi rokonság szintjét. A meg­szilárdult törzsek ezt követőleg akár kölcsönös szerződésre léphetnek egy­mással (pl. a magyar honfoglalók miti­kus vérszerződése), és egy törzsi szö­vetség keretei között egyesíthetik erő­iket. A magyarság és a zsidóság törté­nelmének érdekes analógiája, bár ké­tezer év időkülönbséggel, de mindkét esetben törzsi szövetség hajtotta vég­re. A legendás hét ősmagyar vezér tör­zsei és a 12 zsidó törzs a hagyomá­nyok szerint törzsszövetségben, igen összehangoltan cselekedett. Sikerük­nek ez volt a záloga, hiszen egy jelen­tősen kiterjedt terület elfoglalása és tartós pacifikálása komoly katonai erőkoncentráció, tehát összeszövetkezés nélkül nem megoldható feladat. A tradíció erejét mutatja, hogy a 120 tagú Kneszet képviselői helyeinek száma ma is őrzi a 12 zsidó törzs emlékét

Érdekes, bár véletlen további párhu­zam, hogy mind a magyaroknál, mind a zsidóknál egy törzsi név kiterjesztése alakította ki a világszerte elterjedő nemzetnevet. A vezető szerephez jutott Juda törzse nevéből keletkezett a zsidó (Jew, Jude, Juif stb.) népnév, míg az onogur törzsi csoport lett névadója a magyarságnak és az országnak (hongrois-Hongrie; Hungarian-Hungary stb.) az indoeurópai nyelvekben.

Összetett történelmi folyamatok for­málják ki a nemzeteket, és eközben igen eltérő alakzatok is rögzülhetnek. A nemzettudat kialakulásának nagy kuta­tója, Szücs Jenő nem győzte hangsúlyozni például, hogy a középkori hungarus natio, a magyar nemzet régi fogal­ma egyáltalán nem a magyar etnikum­hoz, hanem a nemesi rendhez tartozást fejezte ki. A horvát Frangepán, a szlo­vén Dessewffy, a szlovák Mednyánszky vagy az olasz Pallavicini ilyen értelmezésben magyarok. Az etni­kai nemzet viszont leginkább a nyelvi nemzet körvonalaival azonos.

A történeti-politikai nemzet és az et­nikai-nyelvi nemzet egyesülése hozta létre többnyire a modem polgári nem­zetet, azonban még ez sem kötelező ér­vényű fejlődési szabályosság. Hová áll­janak a belgák? A többnyelvű és több­nemzetiségű Svájc, a flamand-vallon Belgium földrajzi nemzetei sikeresen működnek, míg a Szovjetunió, Jugo­szlávia vagy Csehszlovákia részei idő­közben önállósultak.

Mind közül a legsérülékenyebbnek a szociokulturális nemzet bizonyult.

Azok a nemzetnél alacsonyabb státusú, szervezetlenebb, s ezért általában nemzetiségnek nevezett csoportok, akiket főként a közös eredettudat, a ha­gyományok, az erkölcsi-életviteli szo­kásrendek és/vagy a vallási azonosság egyre gyengülő kötelékei fűznek össze. Az állam nélkül széttagolódott baszkok vagy kurdok, az anyaországuktól távo­labbra sodródott magyarországi szerbek, palócok, ruszinok, örmények vagy az amerikai katolikus írek, az erdélyi re­formátus magyarok vallásszigetei a szo­ciokulturális nemzettestek kisebb-nagyobb töredékeit képviselik.

A názáreti ács fia

A zsidóság-nemzet-vallás háromszög harmadik viszonyítási pontjára, a vallás­ra nincs okunk túl sok szót vesztegetni. Aki csak egy kevéssé is járatos a judaiz­musban, pontosan tudja, hogy a zsidó vallás és a keresztény vallás egy döntő ponton lényegi módon különbözik egy­mástól. Credo Quia absurdum – mondta tömören Tertullianus, az egyik legelső keresztény vallásfilozófus. Hiszem, mert képtelenség, mert abszurdum. Szűztől született Jézus, és halálából feltámadt. Erősebb az életnél és halálnál, termé­szete szerint nem ember. Csak látszólag egy názáreti ács fia, valójában Isten egy­szülött fia, maga a természetfeletti transzcendencia. S a kereszténység kré­dóját, a sine qua non hitvallását a hívők kötelessége kimondani. A judaizmus más. Korántsem egy transzcendens sze­mélyhez fűződő hit megvallása a kulcsa, hanem az előírások szerinti életvitel. Oly triviális, hogy többnyire még amhórecek is tudják: 613 előírást, utasítást kell kö­vetniük a jámboroknak. A „vallásos” hé­ber megnevezése: dati, de e kifejezés egyáltalán nem fedi a „vallás” fogalmát. Az alapul szolgáló dat szógyök előírást, utasítást jelent, s nem a hit vallására, ha­nem a tradicionális zsidó életvitel szabá­lyaira, szokásrendjére utal.

Minden teória gyenge lábakon áll, amely a keresztény értelmezésű vallá­sossággal hozza összefüggésbe a zsidó­ságot. Hogy a magyar közegben általá­ban mégis átsiklunk e lapszus felett, annak nem csak a szellemi restség az oka. Legalább egy évszázadon át pró­bált a keresztény környezetéhez asszi­milálódni a zsidóság, és számtalan for­mai elem átvételével igyekezett belesi­mulni a környező tájba. A szociálantropológia az ilyen típusú jelenségeket találóan akkulturációnak nevezte el.

A zsidó vallás igazi mélysége egy nép történeti emlékezetéről tanúskodik. A Pészah, Tisa beav és Hanuka mellé így simult oda a naptárban a Jom haSo vehaGrura és a Jom haAcmaut napja.

Többség és kisebbség

Beszéljünk végre nyíltan, öntsünk tisz­ta vizet a pohárba. Ha egy bizonytalan körvonalú és állapotú csoportot csupán vallásfelekezetként, vagy ellenkezőleg, csak nemzeti kisebbségként ismernek el egy adott országban, vagy esetleg egy­általán nem fogadják be őket az állam­testbe, mindez nem tudományos, ha­nem társadalompolitikai kérdés. Ha csu­pán a tudományosság felől közelítünk a vita alapkérdéséhez, a válasz ugyan összetett lesz, de mégsem bonyolult. A zsidóság több mint háromezer éve, az egyiptomi kivonulás során vált törzsi szintű nemzetté, amit a Tóra kötelékei és néhány karizmatikus vezető fogtak la­zán össze. A letelepült zsidó nép a peleset (filiszteus) fenyegetés hatására ké­sőbb nemzeti királyságban egyesült, Jeruzsálem székvárossal. Mivel a zsidó val­lás lett a nemzeti gondolat letéteménye­se, s a Tóra egyebek mellett a nemzetté válás hű krónikája, a jeruzsálemi Szent­ély a népet is összefogta.

A szétszóratottság két évezrede alatt nem sokat változott a zsidó vallás szere­pe. Lesana habaa birjusaim. A száműze­tés felhőinek utasai – e gyönyörű képpel írta le a reneszánsz egyik legnagyobb gondolkodója, Maharal, vagy ismertebb nevén Lőw prágai rabbi a szétszóródottakat – soha nem szűntek meg a Cion-hegy felé fordítani hűséges arcukat.

A zsidó polgári nemzettudat erre az alapzatra épült fel. Az első modem világi cionista, Moses Hess német-zsidó filozó­fus 1862-ben elsőként vetette fel Róma és Jeruzsálem című könyvében a zsidó politikai állam visszaállításának szüksé­gességét mint a megoldatlan zsidó nem­zetiségi kérdés nemzeti megoldását.

A magyar zsidóság csak az utolsó évti­zed során vehette igazán tudomásul a si­keres és erős Izrael állam létezését Az új felismerések igen pozitívan hatottak, és hitelesebb lett a zsidó világról alkotott kép Magyarországon, napjainkra így idő­szerűvé és reálissá vált, hogy tapasztala­taink és tudásunk alapján a társadalompolitika mérlegére tegyük, milyen előnyö­ket és milyen hátrányokat vonna maga után a mai Magyar Köztársaságban, ha a zsidóság valamekkora része megszerzi magának a nemzetiségi státust.

A hátrányos következmény az lenne, ha eluralkodna a zsidókkal szemben a kirekesztés gyakorlata. A közvélemény és a politikai akarat ilyen irányú meg­változása azonban teljesen valószínűt­len. Már hét év óta hatályos a nemzeti­ségi törvény, 13 nemzetiség építette ki időben az önkormányzatát, a tapaszta­latok mégis rendkívül kedvezőek. A zsi­dók ellen induló hullám veszélyét így nem tarthatom realitásnak.

Ami az előnyöket illeti, igen sokféle pénzügyi támogatást és gyakorlati több­letjogot képes nyújtani a nemzetiségi jo­gállás az iskoláztatás megkönnyítésétől a lapkiadásig, a hagyományőrzéstől a klezmer-zenélésig, a könyvkiadástól a sok csatornán át támogatott nemzetközi és izraeli kapcsolattartásig. Mégsem per­döntő mindez, hiszen az említett gon­dok, ha ugyan nagy zökkenőkkel, de már ma is megoldódnak valahogyan. Az országos léptékű zsidó önkormányzatis­ág kiépülése ellenben két szempontból is jelentős. A többcentrumúvá fejlődő zsidó élet harmonikusabban, előítéletmentesebben képes betagolódni a min­dennapok gyakorlatias tennivalójú köre­ibe. Másrészt a fiatalabbak új nemzedé­kének társadalmi szerepvállalását, köz­életi felkészítését is radikálisan meg­könnyítik az önkormányzatok sajátos le­hetőségei, s a hét év óta felgyűlt tapasz­talatok azt mutatják, hogy az önkor­mányzatok az egyre bővülő körű saját értelmiség társadalmi műhelyei lettek.

Végezetül még egy utolsó szempon­tot vélek megfontolásra érdemesnek, jóllehet az nem a zsidó, hanem a ma­gyar nemzet történelmének egy igen negatív fordulópontjával kapcsolatos.

A magyar történelem menetét sok­szor terhelték meg nehéz külső körül­mények, de Trianon mindnél súlyo­sabbnak bizonyult. A trianoni békeszer­ződés sokkja rendkívül súlyos és maradandó sebet ejtett az amúgy sem túl harmonikusan kiegyensúlyozott ma­gyar nemzettudaton. A sértett tudatok bűnbakokat keresnek maguknak, s va­lóban, már 1919 őszén megkezdődtek a spontán, a szervezett és az intézmé­nyi támadások az internacionalizmus­sal és bolsevizmussal megvádolt ma­gyar zsidóság ellen. Sem ennek, sem a Soá borzalmas idejének terhe nem múlhatott el nyomtalanul.

Sok tekintetben új helyzet keletkezik azonban akkor, ha a zsidóságot mint a saját nemzeti eszme hordozóját ismer­heti meg az ország. A magyar nemzettu­dat leginkább frusztrált részeinek zsidóellenes arroganciája így valószínűleg so­kat enyhül, az új szempontú közérzület csökkenti a magyar zsidóságra nehezedő sok évtizedes lélektani nyomást, s a po­litikai szélsőjobb antiszemitizmusának bázisát is szűkebbre szorítja össze.

Címkék:2000-06

[popup][/popup]