Szombat előfizetés 2017

A rokon

Írta: Magyar László András - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Magyar László András

A rokon

 

A redőny résein utcazaj, forróság és porszag szivárgott a hűvös lakásba.

  • Fölteszek valami zenét – fordult hátra Tamás.
  • Odabenn, a leeresztett rolók csí­kozta sötétben Éva, karját összefonva, szótlanul álldogált. Tamás letérdelt, és reszkető kézzel matatott a lemezek kö­zött, kapcsolgatta a lemezjátszót, az­után, hogy a zene megszólalt, leült a fo­telbe, és hagyta, hogy a vágy és a boldogság elborítsa testét.
  • Miért nem ülsz le? – kérdezte.
  • Kösz, majd leülök. – Éva hátradob­va hosszú, szőke haját, körülnézett a szobában. – Mennyi könyvetek van!
  • Hát igen.
  • És te mennyit olvastál belőle?
  • Nem tudom. – Tamás fölállt, és a lányhoz lépett. – Ezt például olvastam. Meg ezt is. Meg azt is és azt is meg…
  • Jó, jó, nem kell végigmondani.
  • Te kérdezted – nyögte Tamás, és felemelte a kezét.

Szíve nagy lüktetéssel vert. Nem tud­ta, hogyan kezdjen hozzá, ám ekkor megérezte Éva csodálatos, nyári illatát, és elveszítette gátlásait. Hátulról erő­szakosan átkarolta a lányt és a nyakába harapott, aztán felemelte a haját, és új­ra megharapta, most a tarkóján. Éva furcsán viselkedett, meg sem mozdult, szeme közönyösen csillogott a sötét­ben, mégis, valamiképp a pórusaival és lélegzésével, jelezte, hogy ami történik, a kedvére való.

Tamás boldogan tuszkolta szerelmét az ágy felé. Ekkor szólalt meg a csengő. Először egyszer, aztán idegesítően rö­vid időn belül még kétszer, erősen, kel­lemetlenül.

  • Ki az isten az? – lihegett Tamás. – Nem nyitom ki.
  • De nyisd csak ki. Ha közben állan­dóan csöngetnek, nekem úgysem megy
  • mondta Éva kissé megkönnyebbülve.
  • Nyisd csak ki.

Tamás várt egy kicsit, hogy lépni tud­jon, azután kiment a vaksötét előszo­bába, és kinyitotta az ajtót.

Géza bácsi állt odakint, és azt mondta:

  • Szervusz Tomikám, édesanyád?

Géza bácsi anyaági rokon volt, telje­sen kopasz, nyolcvanéves. Alacsony, energikus ember, óriás füllel. Borzal­mas protézisei csak úgy villogtak a sö­tétben.

  • Csókolom. Anyuék sajnos nincse­nek itthon. Lementek a telekre – sajnál­kozott Tamás.
  • Ó jaj! – csapta össze színpadiasán a kezét Géza bácsi, majd elgondolkod­va beljebb lépett. – Most mi legyen?
  • Hát, nem tudom – sóhajtott Tamás.
  • Pedig feltétlenül beszélnem kellett volna vele. A Friedmann Elzáék vannak itt és… Tudod, ki a Friedmann Elza?
  • Nem.
  • Azt tudod-e, ki volt a Lajos bácsi?
  • A nagypapa testvére?
  • A mostohaöccse. És Friedmann El­za a Lajos bácsinak a sógornője. Aki­nek a lánya a Betti, aki San Fransiscóban él.
  • Ja.

Tomikám édes, bemehetnék egy ki­csit – szőtte tovább a szót Géza bácsi, miközben egyre beljebb nyomult a la­kásba. Tudta jól a járást, nem kellett vezetni. – Nem kell felgyújtani a villanyt, úgy látok a sötétben, mint a macska. Jaj, Tomikám, én már öreg ember vagyok, nem bírom ezt a mele­get, szusszannom kell egy kicsit. – Egyenesen abba a szobába ment, ahol Éva várakozott. Meglátta a lányt, de nem lepődött meg, hanem elmosolyo­dott. – Látom, vendéged van. No, nem fogok zavarni. Leülök, pihenek, és már itt sem vagyok. – Letelepedett Évával szemben a fotelbe és pihent. Éva az ágy szélén kucorgott, és a blúzát gombolgatta ki-be.

  • A Tomika osztálytársának tetszik lenni? – hajolt most előre Géza bácsi.
  • Nem, ő másodikos, eggyel alám jár – felelt Tamás.
  • Akkor hogyan ismerkedtetek meg?
  • Összeismerkedtünk.
  • Vagy úgy!

Tamás ekkor döbbent rá, hogy Géza bácsi nemsokára Tomiknak fogja ne­vezni. Ettől elkeseredett. De Géza bácsi egyelőre csak Évát mustrálgatta, össze­húzott szemmel.

  • Hány éves tetszik lenni? – kérdezte végül mézesmázosan.
  • Tizenhat.
  • Ó, az már komoly kor lányoknál. Az én időmben már eladósorban volt a lány tizenhat évesen. Hogy is mondja Heine? „Mit deinen sechszehn Jahren blümenvoll…”
  • Tényleg? – csodálkozott Éva udvari­asan.
  • De még mennyire! Persze a mai lá­nyok jobban tudnak magukra vigyázni. Nem sietnek férjet fogni, ugye?
  • Én csak tíz év múlva akarok férjhez menni – jelentette ki Éva.
  • Nagyon helyes. Ne tessék elfelejte­ni, hogy Tomik még csak tizenhét éves. Még csak gyerek. Erről semmi körül­mény közt ne tessék elfeledkezni!
  • Persze – vörösödött el Éva.
  • Hát limonádét tud-e csinálni?
  • Tudok. Miért tetszik kérdezni?
  • Nagyon megköszönném, ha készí­tenél nekem egy limonádét. Borzasztó­an kiszáradt a szám. Biztos tudod már, mi hol van, ugye?

Éva Tamásra nézett, és kiment a konyhába.

Géza bácsi várt egy darabig, majd szigorú tekintetet vetett Tamásra.

  • Tomikám, ugye ez a kislány nem zsidó?
  • Nem. Azt hiszem nem – tette hozzá Tamás, pedig tudta, hogy nem az.
  • És mik a szülei?
  • Az anyjával él. Az anyja gyárban dolgozik.
  • Gyárban, gyárban… de milyen gyár­ban? Azokból is van többféle.
  • Szövőgyárban, azt hiszem.

Géza bácsi hallgatott egy darabig és szájcsücsörítve maga elé meredt. Újból Tamásra nézett.

  • És anyukádék mit szólnak ehhez?
  • Hogyhogy?
  • Hát, gondolom, nem örülnek.

Nem szólnak semmit.

  • Nem?
  • Nem.
  • Tudják egyáltalán?
  • Tudják.
  • És védekeztek legalább?
  • Ügyelj, hogy rendesen szedje a tablettákat. Bár én azt ajánlom, hogy inkább te használj óvszert, az a leg­biztosabb. Meg higiénikus is. nagyon óvatosnak kell lenni ezekkel a kis sikszékkel. – Itt hirtelen elhallgatott, mert Éva visszatért a limonádéval. Tá­nyéron hozta, ezért Tamás igen hálás volt neki.

Csókolom – mondta Géza bácsi, és lassú, nagy kortyokkal kihörpölte az italt. Utána visszahelyezte a poha­rat a tányérra, óriás, tarka zsebkendőt vett elő, megtörölte a száját, és hátra­dőlt a fotelban. – No, ez jólesett – je­lentette ki, majd hozzátette: – Kelle­mes itt, kellemes ez a hűvös sötét. – Rövid ü-vel mondta. Tamás haja alól izzadságpatak indult meg, egy cseppje a szeme sarkába jutott, és erősen csípte.

– Na, megyek – csapott a fotel karfá­jára Géza bácsi, de csak egy perccel később állt föl. – Nem akarlak zavarni titeket. Én is voltam fiatal.

  • Kezicsókolom – búcsúzott Éva tisz­telettudóan. Géza bácsi meg is csip­kedte az arcát.
  • Csinoska lány vagy – szólt elismerő­en. – Na és szereted a Tomilit?
  • Hát…

Hát csak szeresd. Derék gyerek.

Persze téged nem ez érdekel, ugye? Éva zavartan vonogatta a vállát. Amikor elpirult, akkor volt a legszebb.

  • Züsz – bólintott Géza bácsi. – No, ég áldjon, gyermekeim. Tomili, mondd meg anyukádnak, hogy hívjon föl, ha visszajöttek.
  • Megmondom – ígérte meg Tamás.

Az előszobában Géza bácsi még egy­szer visszafordult, és nagy mutatóujját felemelve figyelmeztette Tamást.

  • Védekezni!

A szobában csend volt, a lemez rég lejárt, csak a gép zümmögött szomorú­an. Éva az ablaknál állt, és az utcát kémlelte.

  • Milyen kedves bácsi volt. Rokonod?

– Nem. Csak egy hülye snorrer – felel­te Tamás, és elzárta a lemezjátszót.

 

 

*A Magyar Zsidó Kulturális Egyesület rövidpróza-pályázatán a Szombat különdíját el­nyert elbeszélés. A pályázatot a Nemzeti Kul­turális Örökség Minisztériuma Kisebbségi Fő­osztálya és a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége támogatta.

Címkék:2000-05

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Magánzsoltárok

Halász Tamás MAGÁNZSOLTÁROK   Magánzsoltár I. I. emlékének   Elválni a Földtől, a földtől messze el. Rettegve lebegni fenn, a...

Kardos G. György emlékezete

Szerkesztőségünk az alábbi írással emlékezik Kardos G. György íróra, egykori szerkesztőbizottsági tagunkra, barátunkra, aki idén májusban lenne 75 éves. Spiró...

Close