Szombat előfizetés 2017

„Ma nincs fasiszta párt a parlamentben”

Írta: Novák Attila - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Ma nincs fasiszta párt a parlamentben”

Bence Györggyel beszélget Novák Attila

1941-ben született Budapesten. 1966-ban az ELTE BTK-n diplomázott filo­zófiából. Az MTA Filozófiai Intézetének tudományos segédmunkatársa, majd politikai okból eltávolítják. Lukács György és Márkus György doktorandusza. 1972-ben foglalkoztatási és publikációs tilalom alá helyezik, disszertációját csak 1989-ben védheti meg. 17 évig szabadfoglalkozású for­dító és szerkesztő. 1983 után megszakításokkal több éven át kutat és ad elő amerikai egyetemeken. Bence az 1985-ös alternatív kulturális fórum idejé­re, a Nemzetközi Helsinki Emberi Jogi Szövetség felkérésére önálló dolgo­zatot írt Cenzúrázott és alternatív közlési lehetőségek a magyar kultúrában címmel. Docens, majd egyetemi tanár az ELTE Filozófiai Intézetében. Tudo­mányos és tanári munkája mellett politikai konzultáns és kommentátor is. 1994-ig a Fidesz tanácsadója. Politikai elemzőként is tevékenykedik.

Kezdjük azzal, hogy milyen csa­ládból származik?

– Édesapám, Feledi Sándor jogi doktorátust szerzett, de a zsidótörvé­nyek miatt már nem vették föl a kama­rába. A Don-kanyarban pusztult el munkaszolgálatosként. Anyai ágon kispolgári család a miénk. A nagypa­pa csilláros és bronzműves volt, ipar- rajz-iskolai végzettséggel. A nagyma­mával együtt túlélte a nyilas időket. A zsidó társadalmat kezdetben az ő sze­mükkel láttam. Lenéztük a Dob utcai­akat, a „pólisiakat”. Proccnak tartot­tuk az új lipótvárosiakat, a „lipóciaiakat”. A Rózsadombig el sem láttunk a Dessewffy (helyi kiejtés szerint „dezsefi”) utcából, ahol nagyszüleim lak­tak. Édesanyámat a zsidó gimnáziumba járatták egy ideig, de nem végezte el. A nagypapa üzletében dolgozott. Őt deportálták, szerencsére Ausztriá­ba. A háború után férjhez ment egy szintén kispolgári hátterű emberhez, Bence Pálhoz, aki a Kereskedelmi Akadémián érettségizett. Tehát, ahogy eufemisztikusan szokták mondani: „első generációs értelmiségi” vagyok.

Mekkora szerepe volt a zsidó­ságnak a szocializációjában?

Nevelőapám a munkaszolgálatból hazatérve buzgó kommunista lett, az édesanyám nem. Emlékszem, milyen nagyot veszekedtek, amikor egy távo­li rokonunkat, aki szegény zsidó fiú létére a Dreher sörgyár vezérigazgatói székébe küzdötte föl magát, 1950-ben kitelepítették. A veszekedésre az adott okot, hogy anyám némi hasonlóságot fedezett föl a deportálás és a kitelepí­tés között. A mi közegünkben soha nem volt kérdés, hogy zsidók vagyunk. Ennek eltagadása csak szín­tiszta kommunista környezetben for­dulhatott elő, és ott is csak az ötvenes években született gyerekek esetében. Viszont, legalábbis a család megma­radt, általam ismert részében, senki sem volt vallásos, pláne nem kóser.

Voltak zsidó iskolatársai? Hová járt gimnáziumba?

A József Attila Gimnáziumba jár­tam. Az osztályban volt egy pár zsidó gyerek, de nem sokat foglalkoztunk ezzel, én biztosan nem. Amikor 1956-ban bevezették az iskolai hitoktatást, az osztályfőnök így kérdezte: Ki nem akar hittanra járni? (Magától ér­tetődött, hogy keresztényre.) Ketten álltunk fel, a másik a padszomszédom volt. Akkor jöttem rá, hogy talán nem véletlenül ülünk egy padban.

Hogyan találkozott a filozófiával?

– Egy könyvesboltban a kezembe került Lukács György A különösség című műve. Láttam, hogy irodalom­ról, művészetről szól, de ezen túl egy kukkot sem értettem belőle. Ezt kihívásnak éreztem, kezdtem utánajárni a dolognak, s ezzel megpecsételődött a sorsom. Már a gimnáziumban luká­csista lettem, s amikor az érettségi után egy évvel, nagy nehezen felvet­tek az egyetemre, pár diáktársammal hamarosan meg is látogattam az akkor már nyugdíjas, pontosabban kényszer­nyugdíjazott professzort.

Milyen volt Lukács személyisé­ge, hogyan tanított?

Az egyetemen, mint mondtam, nem lehetett tanárom. De Lukács ajtaja min­denki előtt nyitva állt, bár igazából nem volt könnyen megközelíthető ember. Érdekes szokása volt, hogy délelőtt fo­gadta a vendégeit, és délután írt. Mindig úgy fordította a szót, hogy kipróbálhas­sa a látogatón, amiről épp írni készült. Persze az idősebb tanítványokkal szem­élyesebb volt a kapcsolata.

Akkor már kialakult a Lukács-­óvodának nevezett társaság?

Igen, de az összetétele még sokat változott.

Mennyire volt jelen a zsidó szempont ebben a társaságban?

Nem volt tabu, jelen volt. Csehsz­lovákiában és Lengyelországban a kommunisták 1968-tól fogva az anti­szemitizmust is bevetették a reform- mozgalmakkal szemben. Sokat vitat­koztunk azon, hogy történhet-e hason­ló Magyarországon is. Én azt mond­tam, hogy igen. De nem került sor anticionistának nevezett, valójában anti­szemita kampányra. Hogy ebből kima­radtunk, véleményem szerint máig ha­tással van a magyar zsidóság politikai beállítottságára.

Most olvastam Kenedi János visszaemlékezésében, hogy 1976-ban, amikor a Profil című népfron­tos ellenzéki kiadványt készítették, Kunszabó Ferenc azt mondta, hogy „Csak az a baj… ami a magyar radi­kalizmus többi rákfenéje. A zsidók kirukkolnak, mint 1918-ban is, egy csomó jobbnál jobb ötlettel, s aztán a magyart viszik a jégre érte.”1 Majd Kenedi így folytatta: „Nem is kell komolyan venni – nyugtatott meg aztán Csoóri a Rózsadomb ká­véház teraszán -, csak hát, bár mi is lehetnénk annyian, mint ti.”2 Tisztá­ban voltak ezzel a hozzáállással?

– Már a lukácsista időkben tisztában voltam vele, hogy a népiek nem szív­lelnek bennünket. Nem szívtam mell­re, részben politikai megfontolásból, de talán azért sem, mert még mindig élt bennem valami a régi marxista op­timizmusból, hogy ezek a feszültsé­gek úgyis maguktól feloldódnak. Mi­ben is? Marxista koromban azt hittem, hogy „az ember nembeli lényegében”, később azt, hogy a demokráciában.

A demokratikus ellenzék sajá­tos szubkultúrát alkotott. Közös házibulik, összejárások, egymás közötti partnerkapcsolatok voltak jellemzőek. Az 1968-as lázadás, a szexuális forradalom „begyűrűzé­se” volt ez? Vagy éppenséggel a Kádár-rendszer hatásának volt kö­szönhető, hogy visszavonultak a magánszférába?

Sok minden begyűrűzött, de legin­kább csak fiatalok voltunk. Erről a korszakról, különösen a személyes dolgokról, nem szoktam írni vagy nyi­latkozni. Számomra még nem jött el ennek az ideje.

Mikor változott át marxistából demokratává?

Akkor is demokratának gondoltuk magunkat, de mindegy. Egyébként ezt megírtam már régen, Kis Jánossal együtt.3 Legyen elég annyi, hogy ami­kor néhányad magammal, a hetvenes évek második felében, cseh és lengyel mintára megindítottuk a szamizdatozást, már nem voltam marxista.

Amikor kiszorították a munka­erőpiacról, mit csinált? Hogyan le­hetett megélni?

A vicc az, hogy még mindig vagy öt-hat évvel hosszabb ideig voltam munkanélküli, mint rendes állásban lévő, komoly férfiú. Közel húsz évig fordításból, fordítások szerkesztéséből éltem. Közben 1982-ben egy amerikai emberi jogi szervezet erőfeszítéseinek köszönhetően végre megkaptam éle­tem első „nyugati útlevelét”. Féléves, egyéves szakaszokban hosszú időt töl­töttem Amerikában.

Hogyan szerzett fordításokat?

Nem kellett különösebben szerez­ni, el voltunk látva munkával. Mindig voltak olyan szerkesztők, akik szíve­sen adtak. Ezek a megbízók érdekes módon többnyire a régi komcsik közül kerültek ki, mert a reformerek, liberá­lisok úgy érezték, nekik a haladás ér­dekében jobban kell vigyázniuk.

Emigrálni nem akart?

Sajnos nem igazán. Pedig ha ide­jében megteszem, most kaliforniai professzor lennék, s öreg baloldali­ként azon keseregnék a beachen, hogy hová jutott a világ.

– Az 1980-as évek elején eltávo­lodott a szamizdatos ellenzéktől, Kis Jánostól. Miért?

Akkor még senkinek nem jutott eszébe, különösen a zsaruknak nem, hogy ne volnék ellenzéki.

Tudom, hiszen részt vett az 1985. júniusi monori találkozón és a Duray-bizottságban. De van egy olyan kép önről, hogy 1981-től kezdve nem tartozik a demokrati­kus ellenzékhez.

Ezzel nem foglalkozom.

Normálisnak tartotta-e az Antall-kormány idején a kormányzati oldalról fellépő antiszemitizmust?

Arra gondol, hogy örvendetesnek tartottam-e? Nem. Lehetőségeimhez mérten fel is léptem ellene. De ha arra gondol, hogy természetesnek tartottam-e, akkor igennel kell válaszol­nom. Most, hogy kiadták a jegyzőkönyvet, belenéztem a monori találkozón elmondott szövegeimbe.4 Elégtétellel fedeztem fel, hogy már akkor is azt mondtam: a szabadság­nak, ha lesz egyáltalán, kellemetlen következményei is lesznek.

A monori találkozón érezhető volt a népiek antiszemitizmusa?

Ami Csurka ottani beszédét illeti, hisz elsősorban nyilván ez merül föl, nos, nem volt benne semmi olyan, amiért ma izgatási pert lehetne a nya­kába akasztani. De úgy emlékszem, hogy már akkor eszembe jutott Knut Hamsun esete. Hamsunból a végén náci lett, de a Frankfurti Iskola egy ki­váló kritikusa, Leo Löwenthal pusztán a stílusa alapján már jóval korábban megállapította, hogy az ilyen embe­rekből lesznek a fasiszták.

Az Antall-kormány idején kez­dett a Fidesz felé orientálódni?

1990-től Kovács András és Such György barátaimmal együtt (ő kabi­netfőnök is volt) Orbán Viktor taná­csadói voltunk.

Mit javasoltak Orbán Viktornak?

Ilyesmiről rendes tanácsadó nem beszél, még tíz év elteltével sem.

Ön az 1990-es évek elején nyílt levelet intézett az SZDSZ ve­zetőihez, s azt kérte tőlük, hogy méltóan reagáljanak a Magyar De­mokrata Fórumból kiinduló s az SZDSZ-t zsidó pártnak tekintő anti­szemitizmusra. Kapott-e választ er­re a levélre?

– Megint egy kényes kérdés, bár nem annyira, mint az előző. Annyit el­mondhatok, hogy miben láttam, látom ma is a „méltó reakciót”. A zsidó sza­bad demokraták így vághattak volna vissza: „Igen, zsidók vagyunk. Van valami kifogásotok?” A levélre nem kaptam választ.

Pünkösti Árpád egyik írása sze­rint5 1993-ban, egy tanulmányuk kapcsán megromlott a viszonya a Fidesz vezetésével, Orbán Viktorral.

No comment. De tudja, mi az ér­dekes? Fideszes működésemről sok mindent összeirkáltak már, de a legrit­kább esetben fordult elő, hogy meg­kérdeztek volna, pedig bizonyos kér­dések elől nem térhettem volna ki.

Akkor egy ilyen kérdés – remél­hetőleg: Miért szűnt meg a taná­csadói szerepe 1994-ben?

Igen, ez ilyen. 1994-ben elszállt az utolsó lehetőség, hogy középről győz­zék le az utódpártot. Ha a Fidesz győzni akart, le kellett vonnia ebből a következtetést. Meg is tette. Ezt én nem helytelenítettem, ma sem gondo­lom, hogy helytelen lett volna. De ab­ban a táborban, amelyet a Fidesz 1994 után alakított ki, nekem nem volt he­lyem. Mindenekelőtt azért, mert zsidó vagyok. Mások ennél sokkal messzebb mentek el, örökre leírták a Fideszt, ve­lejéig antiszemita pártnak tartják. Én nem. A vita reménytelen, az álláspon­tok megkövültek. Aki mégis hajlandó mérlegelni a dolgot, annak figyelmébe ajánlom, hogy a Fidesz 1994-es irányválasztásának köszönhető, hogy ma nincs fasiszta párt a parlamentben.

Ennek megvan a maga ára.

Mindennek megvan az ára. Sze­rintem ez elég jó ár.

Nem látja-e problémának azt, hogy bár a szélsőjobboldal kiszo­rult a parlamentből, de bekerült a Fideszbe? Hogy fideszes politiku­sok rendszeresen részt vesznek a szélsőjobb politikai rendezvényein, adnak interjút a Demokratának, szóval jelenlétükkel legitimálnak radikális jobboldali álláspontokat? Ráadásul minden egyes választási kampány során verseny lesz radi­kális jobboldali szavazatokért. Mi­ért nem lehet, nyugat-európai min­tára, szigorú határvonalat húzni a középjobb és a szélsőjobb közé?

– Ezek tények. Nekem is „problé­mát” okoznak. Sőt én, ha kell, még erősebben fogalmazok, a nyilasokat nyilasnak nevezem. De ezen túl mit tehetnék? Ábrándokat kerget, aki azt hiszi, hogy „nyugat-európai mintára” tisztán lehet tartani a nagy politikai erőket a szélsőjobboldaltól. Ez a min­ta ma már Nyugat-Európában sem lé­tezik. Gondoljon csak arra, hogy mi­lyen hangokat hallat Müntefering, a német szocdem pártelnök. „Sás­katőke!” És akkor a szocdemek balol­dali kihívóiról még nem beszéltem. Sarkozy, aki Chirac székére pályázik nagy eséllyel, most éppen Le Penék felé nyújtogatja csápjait. Nincs többé „szigorú határvonal”. Ami nem jelenti azt, hogy ne kellene mindent megten­ni a szélsőjobb ellen.

Részt vett a Hír Tv előkészülete­iben, majd otthagyta. Miért?

Én nem ennek a Hír Tv-nek az előkészületeiben vettem részt, s még a csatorna megalapítása előtt kiszáll­tam. Azok a barátaim, akik a vállalko­zást elkezdték, egy olyan hírcsatornát akartak csinálni, amely jóhiszeműen viszonyul a Fideszhez, de nem pártté­vé. Amikor őket kiszorították, én is si­etve távoztam.

Az utóbbi évek nagy politikai felbuzdulásaiban, aláírásaiban nem vett részt.

Amikor megkeresnek, azzal utasí­tom el a dolgot, hogy én már ki-aláírtam magam. Az aláírásos akciók fölött eljárt az idő. Hacsak nem részei egy nagyobb léptékű, szervezett politizá­lásnak, mint például a Charta volt. De az már elkerülhetetlenül pártpolitika is. Minthogy azonban úgy alakult, hogy nem tartozom egyik párthoz sem, inkább más módon élem ki a po­litikai szenvedélyemet. Ha behívnak valamelyik tévébe vagy rádióba, álta­lában elfogadom a felkérést, és mon­dom a magamét. Ráadásul ott van az új internetes szamizdatunk, amelyet Pogonyi Szabolccsal csinálunk. Az is politikai orgánum.

A 2005. júliusi londoni terrortá­madásokat egy sorozat részének tartja, vagy elszigetelt akcióknak? Az iraki háborúhoz mennyire van köze?

Nyilvánvalóan nem elszigeteltek, és az iraki háborúhoz is van közük. Oszama bin Laden egy nyilatkozatá­ban ezt a szónoki kérdést tette fel: „Miért nem támadjuk meg Svédorszá­got?” De ne feledkezzünk meg arról, hogy 2001. szeptember 11-én az Egyesült Államok még nem akarta megtámadni Irakot, bár fontos kor­mányzati tényezők forgattak ilyesmi a fejükben.

Izraelnek mi a szerepe a terrorhullámban?

Naivitás, vagy annál is rosszabb azt gondolni, hogy a palesztin-izraeli viszony mindkét fél számára elfogad­ható rendezésén múlik a dolog. Most remény van arra, hogy ez bekövetkezik. Bár úgy lenne, de ettől nem fog abbamaradni a robbantgatás.

Volt Izraelben?

Igen, egyszer magánúton, egyszer egy konferencián. Jó lenne egyszer hosszabb időt eltölteni Izraelben, hogy megismerjem az országot.

Ön korábban, legalábbis a zsi­dóság tekintetében, minek tartotta magát?

Korábban, amikor még azt gon­doltam, hogy mindent elvágólag kell meghatározni, azt mondtam, hogy ma­gyar zsidó vagyok. De amerikai ta­pasztalataim rávezettek, hogy lazább is lehet az ember. Ott rengeteg zsidó barátom, ismerősön, kollégám volt. Mindegyik másképp volt zsidó, de mind magától értetődően az volt.

Még az 1980-as években írt egy monográfiát a magyar zsidóság tör­ténetéről, ami – tudtommal – nem jelent meg. Hogyan, milyen körül­mények között született a mű, és mire jutott benne?

A nyolcvanas évek vége felé egy tudományos intézet azzal a feltétellel kapott külföldi támogatást egy ilyen tárgyú kutatásra, hogy nekem is adnak megbízatást. A magyarországi zsidó történelem 1895-ig, a recepcióig tartó szakaszát tanulmányoztam. El is ké­szült a kézirat, de a rezsimváltás és sok minden más, amire itt nem akarok kitérni, elsodorta az egészet. Pedig ma is úgy érzem, érdemes lenne megje­lentetni a kis könyvet.

Van-e új antiszemitizmus Euró­pában és Magyarországon?

– Régi? Új? Az antiszemitizmus már nem teljesen szalonképtelen Eu­rópában, mint a nyolcvanas évekig volt. Más kombinációkban is megjele­nik, mint régen. A rasszisták, idegen­ gyűlölők haladnak a korral, a jóléti ál­lam ellen fordulnak, egyre kevésbé etatisták. Amerikában viszont a jobb­oldal legéleterősebb, Európára is nagy hatást gyakorló irányzata, a neokonzervativizmus Izrael-párti és filosze­mita. A magyar jobboldal nehezen dolgozza föl ezt a sok újdonságot. Itt még mindig a régimódi antiszemitiz­mus dívik. De a nemeztarisznyás és nejlonszatyros miépesek mellett előbb-utóbb nálunk is megjelennek majd a kisportolt, de nem kigyúrt, me­nedzser kinézetű és menedzserszelle­mű, vagyis piacpárti rasszisták.

Nagy előadást tartott még 2002-ben az igazságtételről, illetve idén nyáron, a Mindentudás Egye­temén elmondott előadásában is említette a dél-afrikai Igazságtételi Bizottságot.6 Ha jól értem, a tel­jes bűnbánatot a nyilvános feloldozásnak kell követnie. Mik ennek az esélyei Magyarországon?

Zéró. Ez komolyan fel sem me­rült, mint ahogy maga a büntetőjogi felelősségre vonás sem. De annak ide­jén talán létre lehetett volna hozni egy olyan testületet, amely bizonyos nagy ügyekben, például az ’56 utáni meg­torlás ügyében, tanúként hallgatja ki a felelősöket, de csak a vallomás megta­gadása, vagy az igazmondási köteles­ség megszegése miatt kezdeményez­heti büntető szankció kiszabását.

A Sólyom-bizottság tagjaként mi volt az álláspontja?

A bizottság megpróbálta figye­lembe venni mind a hajdan megfigyel­tek jogos érdekeit, mind a spicliséggel gyanúsítható személyek jogait. Ez volt a többségi álláspont, a többi rész­letkérdés.

Hogyan látja az ügynöktörvényt ma?

– Leginkább az az érzéketlenség foglalkoztat, amivel az akták teljes nyilvánosságra hozatalának hívei a megfigyeltek magánéletének titkait kezelik. Nem az a baj, hogy esetleg ki­derül valakiről, hogy viszonya volt Mancikával. Ennek többé-kevésbé elejét lehet venni. De ha mindenki szabadon turkálhat az aktámban, ak­kor elkerülhetetlenül kiderül, hogy milyen kellemetlen megjegyzéseket tettem ellenségeimről és barátaimról, meg egyáltalán milyen hülyeségeket beszéltem. Nem volt valami kellemes tudat, hogy az ávósok hallgatódznak, a spiclik jelentenek, de attól nem kel­lett tartani, hogy mindenki beleütheti az orrát a magánéletembe.

Mi a véleménye arról, hogy töb­ben – főleg a Fideszből – a politikai életből való kizárással akarják büntetni az elmúlt rezsim bizonyos embereit?

– Én ezt tizenöt évvel ezelőtt sem tartottam helyesnek. De bármi lett vol­na is a helyes megoldás 1990-ben, az­óta rengeteg titkos ügynök és más kompromittált alak került magas köz­tisztségekbe. A választások és kineve­zések utólagos megkérdőjelezése az egész rezsimváltás legitimitását vonja kétségbe. Ez számomra elfogadhatat­lan. Hasonlóképpen nem lehet meg­kérdőjelezni azt a folyamatot – kivé­ve, ha el nem évült bűncselekmények­re derül fény -, amely azt eredmé­nyezte, hogy a régi rezsim prominens képviselői nagytőkéssé reciklálták magukat, mert ez meg a tulajdonvi­szonyokat forgatná fel.

Mi a véleménye az ún. gyűlöletbeszéd-törvény tervezett, MSZP ál­tal kezdeményezett szigorításáról? Hol húzódnak a gyűlölet jogi hatá­rai, és mennyit kell tolerálnia egy szólásszabadságot alapértéknek tekintő társadalomnak?

Azok szerint, akik állandóan a „gyűlöletbeszédről” beszélnek, min­denki a szólásszabadság ellensége, aki megengedhetőnek tartja bizonyos tar­talmú megnyilvánulásoknak, mondjuk a holokauszttagadásnak vagy a terro­risták mártírként való dicsőítésének a betiltását. A vita arról folyik, hogy tartható-e az az álláspont, amely sze­rint soha, semmilyen körülmények között nem szabad betiltani olyan megnyilvánulásokat, amelyek nem je­lentik a közrend megzavarásának köz­vetlen veszélyét. Szerintem nem tart­ható. Erről aligha lehet ugyan meg­győzni azokat, akik a másik álláspont hívei, mégis azt hiszem, hogy kényte­lenek lesznek visszavonulni. Ennek alátámasztására hadd hivatkozzam egy aktuális fejleményre, amellyel rendszeresen foglalkozunk a Metazinon, a brit izgatási törvény szigorítá­sának vitájára. Az Egyesült Királyság­ban jelenleg ott tartanak a dolgok, hogy a parlament valószínűleg hama­rosan elfogad két olyan módosítást, amely sokkal szigorúbb, mint ami­lyenre eddig bárki gondolni mert Ma­gyarországon.

Öntől sokan várták azt, hogy nagy összefoglalásokat, műveket fog alkotni. Ezzel szemben inkább az oktatásban, kommentárok köz­lésében, tanácsadóként fejti ki erőit. Miért nem ír többet? Miért nem születtek az ön tollából na­gyobb lélegzetű munkák?

– Megtisztelő várakozás. Azt remé­lem, hogy talán bizonyos mértékig ké­pes leszek még eleget tenni neki. Hogy miért nem tettem eleget eddig? Sokféle mentséget hozhatnék fel, de igazából csak magamat okolhatom. Nem elég erős bennem a specializáló­dás hajlama, amire a monográfiaírás­hoz szükség van. Magyarán: túlságo­san sok minden érdekel.

A Metazin?

Úgy kezdődött, hogy egyre többet olvastunk az interneten. Elkezdtük küldözgetni barátainknak a talált érde­kességeket. Aztán rájöttünk, hogy ebből akár rendszert is lehet csinálni. Január első napjaiban Pogonyi Sza­bolccsal vízre, pardon, netre bocsátot­tuk szemléző metamagazinunkat. Szemléink messzemenően kihasznál­ják a médium lehetőségeit, tele van­nak tűzdelve hipertext-hivatkozásokkal, a szemlézett tartalmakra vezető linkekkel.

Végez-e még politikai tanácsa­dó tevékenységet?

Ha felkérnek, s olyanok kérnek fel, akiktől korrektségre számíthatok, igen. De ez ritkán fordul elő. Inkább a média érdeklődik a véleményem iránt.

Bence György fontosabb önálló és szerkesztett kötetei, tanulmányai:

Kis Jánossal [Marc Rakovski álnéven]: Le marxisme face aux pays de l’Est, Pá­rizs: Savelli, 1977, angolul: Towards an East European Marxism, New York, St. Martin’s Press, 1977; Kis Jánossal: A szovjet típusú társadalom marxista szemmel, Magyar Füzetek Könyvei, Pá­rizs, 1986; Kelemen Jánossal (szerk.): Visszamenő politikai igazságszolgálta­tás új rezsimekben, ELTE BTK Társada­lomfilozófia és Etika Tanszék, Budapest, 1990; Kritikai előtanulmányok egy mar­xista tudományfilozófiához, MTA Filozó­fiai Intézet, Budapest, 1991; (szerk. és bev.): Láttuk-e, hogy jön? T-Twins, Buda­pest, 1991; Political Justice in Post-Communist Societies: The Case of Hungary, The Woodrow Wilson International Center fór Scholar, Washington DC, 1991; Kis Já­nossal és Márkus Györggyel: Hogyan lehetséges kritikai gazdaságtan?, T-Twins, Budapest, 1993; Moses Hess a filozófia- történetben, Magyar Filozófiai Szemle, 1967; Marcuse és az újbaloldali diák- mozgalom, Új írás, 1968; Kis Jánossal [Marc Rakovski álnéven]: L’union du Capi­tal et de la Science, Les Temps Modernes, 1976; Kis Jánossal: The Two Systems in Action, Comparative Studies in Society and History, 1978: 236-258.; Kis Jánossal [Marc Rakovski álnéven]: La Hongrie est­eile réellement si différente?, Esprit, 1978; Kis Jánossal: On Being a Marxist: A Hungárián View, The Socialist Register 1980, 1980; Kis Jánossal: Határolt forra­dalom, megszorított többpártrendszer, feltételes szuverenitás, in: Bibó-emlék- könyv, 1980; Az értelmiség útja a Tervhi­vatalig, BUKSZ Budapesti Könyvszemle, Budapest, 1990; Politische Justiz in postkommunistischen Gesellschaften: Der Fall Ungarn, Europaeische Rundschau, 1990; Átmenet és átmentés a humán tu­dományban, BUKSZ Budapesti Könyv­szemle, 1992; A modern állam vallási semlegessége, in: Keresztények és a sza­badság, 34. Pax Romana kongresszus, szerk. Békés G. és Boór J., Katolikus Szemle, Róma, 1992; S.M. Lipsettel : Anticipations of the Failure of Communism, Theory and Society, 1994; Politikai filozó­fia a rezsimfordulón, in: Nyíri K. (szerk.), Filozófia az ezredfordulón, Áron Kiadó, Bu­dapest, 2000; Ügynökügyek magyar módra, in: Halmai G. (szerk.), Ügynökök és akták. Nemzetközi konferencia az átvilágí­tásról és az állambiztonsági iratok sorsáról, Soros Alapítvány, Budapest, 2003.

Jegyzetek

1 Csizmadia Ervin: A magyar demokratikus ellenzék (1968-1988). T-Twins kiadó. Budapest, 1995. 3. kötet (Interjúk). „Interjú Ke­nedi Jánossal” (186-238.), 213.

2 Uo., 214.

3 Bence, Gy., Kis, J.: On Being a Marxist: A Hungarian View, The Socialist Register 1980, 1980. Magyarul: „Marxistának lenni.” In: Marc Rakovski: A szovjet típusú társa­dalom marxista szemmel. Párizsi Magyar Füzetek. Párizs, 1983. (201-246.)

4 A „másik Magyarország” Monoron, 1985-ben. Szerkesztette, a bevezető tanulmányt írta: Rainer M. János, Budapest, 2005, 1956-os Közalapítvány.

5 „A másik kiegészítés 1993-as történet. Fodor Gábor kilépése után a párt tanácsa­dói – Bence György, Fellegi Tamás, Ko­vács András és Such György – helyzete­lemzést készítettek. Ebben megállapítot­ták, hogy „a Fidesz vezetői láthatólag nem akarják tudomásul venni, milyen nagy baj van”. Megjósolták, ha nem lesz politikai irányvonalváltás, akkor az 1994-es válasz­tásokon tíz százalékot kaphat a párt, amely öt hónapja még harmincszázalékos nép­szerűséget élvezett. Bírálták az érzelmi po­litizálás terjedését, a pragmatikus szemlélet eltűnését. A lényeg: O. V. állítólag nyom­ban „fodorista irománynak” minősítette a szöveget. Annyira megingott a bizalma a szerzőkben, hogy többé nem hívták össze a politikai tanácsadó testületet: tovább már nem volt szükség politikai tanácsokra. „Az 1994-es választási kudarc után kiderült, hogy a pártelnökség tagjai sem ismerték a novemberi memorandumot, eltitkolták elő­lük is az elemzést.” In: Népszabadság, 2002. március 2. („Késsel, villával.”)

6 Nemzetközi konferencia az átvilágításról és az állambiztonsági iratok sorsáról (Soros Alapítvány szervezésében). 2002. szep­tember 6-7. A Mindentudás Egyetemén 2005. május 30-án hangzott el „A politikum sajátossága” című előadás.

Címkék:2005-10

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Spielberg-film, mindenáron

Spielberg-film, mindenáron Néhány hónappal ezelőtt egy holly­woodi díszlettervező érkezett Buda­pestre, hogy Párizsra emlékeztető helyszíneket keressen. A város ki­szemelt pontjain lecövekelt,...

Elment egy igaz ember

Elment egy igaz ember Kilencvenhat éves korában meghalt Simon Wiesenthal, a II. világháborús ná­ci háborús bűnösök leghíresebb üldözője - jelentette...

Close