Bocsánatot kérek

Lugosi Viktória

Azt mondja a gyerek, a nyári tollba­mondás mai penzumát diktáljam neki a Milosevicsről, mert mégis csak nagy do­log, hogy egy ilyen népirtó a nemzetkö­zi bíróság elé kerül. Legyen, mondom, és leteszem a kezemben lévő Janikovszky könyvet, de aztán ne felejtsd el nagy betűvel írni a nevét. Merthogy ez a gyengéje.

Olvasom a művet, mély elhatározás­sal, hogy nem szólok a nyakló betű­kért, a maszatos radír nyomért, de lá­tom ám, hogy Milosevics nevét mégis csak kicsivel írta.

De hiszen direkt szóltam, Dani! – és érzem, hogy a hangom néhány decibel­lel hangosabb a kelleténél. A gyerek te­nyerébe temeti az arcát.

Jaj de hülye vagyok – mormogja. Aztán felcsillanó szemekkel rám néz és ujját is figyelmeztetően mutatja:

De mama! Egy ilyen rohadt népirtó nem is érdemli meg, hogy naggyal írjuk a nevét, neeem? – kérdi, diadalittasan.

Vessenek meg! Én már nem is harag­szom. Az ember tudjon megbocsátani. Meg bocsánatot kérni, ha kell. Így az­után nem is értem, hogy van ez. Hogy egy lengyel falu zsidó lakosságát 60 év­vel ezelőtt kiirtotta ugyanannak a falu­nak a katolikus népe, amiért ma a len­gyel államfő bocsánatot kér, de ezzel a lengyelek fele nem ért egyet. Álnaívan mondhatnám, hogy ezt sem értem, de erről szó sincs. Azért értetlenkedem, mert összeültek a magyar sajtó neves jobboldali újságírói, úgymint Bayer Zsolt, meg Járai Judit, Tőkéczki László és Bencsik András, és azt ma­gyarázzák az ATV-ben, hogy ez így telje­sen rendben is van, mert hiszen a zsi­dók akkoriban kollaboráltak az oro­szokkal, gyakran jelentettek fel lengye­leket és a lengyelek csak bosszút áll­tak. Úgyhogy előbb kérjenek bocsána­tot a zsidók, aztán majd beszélhetnek a többiről.

A gyerek az egészből csak annyit ért, hogy embereket öltek meg és a bocsá­natkérés miatt minden második lengyel haragszik. Mondom hát neki, hogy a bocsánatkérés nem szégyen. És mon­dok is néhány példát.

Én például elnézést kérek a kitelepí­tésekért, pedig nem én találtam ki.

Elnézést a koncepciós perekért, pe­dig nem én ítélkeztem.

Én szégyellem magam akkor is, ha a cigányok külföldön menedékjogot kér­nek, még ha tudom is, amit tudok, mert azért tudom, amit tudok…

Én spéciéi szégyellem, ha két minisz­ter a híradóban kiröhögi a melegeket, pedig nem én röhögtem.

De tovább megyek:

Ha úgy alakul, én hajlandó vagyok el­nézést kérni a koszovói tömegsírokért, pedig isten látja lelkemet, nem vagyok szerb.

Elnézést kérhetek az aknára lépett, fél lábú hutu gyerekekért, pedig hát tuszi se vagyok.

Elnézést a lekaszabolt indiai katoná­kért, pedig nem is kasmírinak szület­tem.

Elnézést kérek a lelőtt palesztin kis­fiútól, sőt az apjától is pedig izraelinek sem mondhat senki, komolyan.

De visszamehetek az időben is:

Elnézést kérek a kulturális forradalo­mért, pedig nem csak maoista nem vol­tam, de aki ismer, tudja, sárga sem.

Elnézést az inkvizíció áldozataiért, pedig katolikus sem voltam, mint ahogy amerikai telepes sem, mégis ké­szen állok elnézést kérni a halálra gyö­tört rabszolgákért, és ha arról van szó, én elnézést kérek a kiirtott mayáktól is, pedig spanyol sem voltam.

Csak mert ember vagyok és szégyel­lem mindet, de iszonyúan.

És a gyerek ezt érti. Pedig még csak nyolc és fél éves.