Szombat előfizetés 2017

Ajvé

Írta: Lugosi Viktória - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Lugosi Viktória

Ajvé*

Csikorgott a függöny, nyílt a kopott fehér ajtó és megszólalt az orgona. Ott zúgott a gyomromban legbelül. Később is jó, amikor hosszan szól, de amikor hirtelen felzeng a csöndből, ahhoz nincs fogható.

Poros és korhadt szag, lakkcipős, bársony hangulat. A fal piszkossárga, a padló rohad. A csillár poros, az ima- könyvlapok mállanak. A papír pereg-pereg a levegőben. A nénik sírnak. A bá­csiknak kalapjuk van. A gyerekek nem szaladgálhatnak. Én sem kaptam regge­lit. Jankiperkor nem lehet. Ilyenkor ír be az Isten az élet könyvébe. Akit meg nem ír be, az meg fog halni. Lehet, hogy még él néhány hónapot, de a kö­vetkező Jankiperig biztos meghal. Mint Mici néni. Elvitte a rák – mondta nagy­mama. Ilyeneket szokott mondani. Hogy tönkretette a jó szíve, meg el­hagyta az esze, meg megőrjítette a nad­rág. Ezt leginkább Mara nénire, anya barátnőjére szokta mondani, aki min­dig csak a nadrág után megy. Nagyma­ma szerint ez azt jelenti, hogy ha meg­lát egy férfit, elborul az agya.

Szól az orgona, kitárni az ajtó, és mö­götte olyan, mint a csillagos ég, csak még annál is szebb. Minden kék és arany. És akkor kiveszik a tórát, gyö­nyörű aranyszínű oroszlánok vannak rajta, és apa segít letenni. Apának nagy fekete süvege van, legszebb rajta a bojt. Vékony selyemszálakból van, de nem szabad hozzájuk nyúlni. Én mégis tudom, hogy puha és simogató. A feke­te ruhája a földig ér, de ha letérdelek, látom a nadrágját. Csak kicsit lóg ki, más biztos nem is veszi észre. Apa egész nap fönt áll a tóraszekrény előtt, énekel. Mindenki őt nézi. Kár, hogy ezt nem szabad elmondanom az iskolában.

„A gyereknek gyomorrontása volt.” Ezt írja majd anya az ellenőrzőmbe. Ne­ki is ezt írta be nagymama, amikor isko­lába járt. Ilyenkor a zsidók nem men­nek dolgozni, és főleg nem esznek. Egész nap csak imádkoznak. Nagyma­ma azt mondja, hogy ez komoly. Ő AZOKBAN az időkben sem evett egy fa­latot sem. Dolgozni bement, mert azt muszáj volt, de enni nem evett. Ő is mindig azt mondta, hogy hányingere van. Az 1/b-ből három gyereknek lehet ma hányingere. Nekem, a Fehérnek és a Váradinak. Mert anya megmondta, hogy ők is zsidók. De azt is mondta, hogy ne törődjek vele. Mert azok nem OLYAN zsidók. Hogy milyenek? Olyanok, akik nem tartják. Nem félnek, hogy nem írják be őket az élet könyvé­be. Én félek.

Nagymamával napok óta mondogat­juk, hogy milyen bűnöket követtünk el, és hogy ezekért mind bocsánatot kérünk. Csapkodjuk a mellünket, ököl­lel. Bár én nem emlékszem, hogy örvendtem felebarátom baján, és hogy hamisan esküdtem volna. De az igaz, hogy mások vagyonát irigyeltem. A Ke­lemen rózsaszín babáit meg a lakóko­csit, amiket Amerikából kapott, azokat tényleg. Nagyon. És az is igaz, hogy hajthatatlan vagyok néha a rosszban. De nagymama szerint ez nem olyan nagy baj, és biztos lehetek benne, hogy azért beírnak az élet könyvébe. Ő már nem olyan biztos benne. Nem mintha olyan sok rosszat tett volna, ha­nem mert az ő korában sosem lehet tudni. És akkor anya ott fog sírni, ahol senki sem látja. Szerinte anya vissza­sírja még őt, aki az életét áldozta fel érte, de akkor már késő lesz. A lelkiismeretével meg majd neki kell elszá­molnia. Én kérem az Istent, hogy min­denkit írjon be a könyvébe, az én édes anyukámat, az én édes apukámat, az én édes nagymamámat, az én édes Dodókámat. Ő most nincs itt. Dodó az én másik papám. Őt úgy kell hívni, hogy nevelőapa, de ez vacak egy szó. Én ne­veztem el Dodónak, de már anya és nagymama is csak így hívják.

Szépek a csillárok. Kár, hogy olyan piszkosak. A szekrények is a padokban. Sohase mossák ki őket. Pedig a temp­lom olyan, mint az otthon. Apa azt mondja, azért van, hogy a katolikusok­nál néma csönd van, nálunk meg, a zsi­nagógában mindenki beszél, mert mi a templomba hazamegyünk. Jó, de akkor miért nem takarítanak? Na, ezt mondja meg valaki! Anya pisszeg. Nekem nem lehet beszélni, csak sugdolózni. Elég unalmas. Még soha nem láttam ennyi kövér nőt. Hatalmas a mellük. Nagy a fejük, a többit nem látom. Zongoraláb! – mondaná apa, és legyintene. Még jó, hogy anya nem ilyen kövér, és nincs zongoralába. És kendője van hál’ Isten­nek, és nem olyan hatalmas kalapja, mint a Mimi néninek. Mimi néni akkora, mint egy hegy. Neki van a templomban a legnagyobb kalapja. Idén lila. És a leg­kisebb férje. De a férje nem jön el, mert másik templomba jár. Nem olyan zsidó, mint mi. De nem is olyan, mint a Fehér meg a Váradi. Ő olyan templomba jár, ahol nincs orgona.

  • Anya! Miért jó, ha nincs orgona?

Anya pisszeg, majd otthon elmeséli.

De legalább odaadja a táskáját. Máskor sohase szabad turkálni benne. Pedig imádom a szemceruzáját. Olyan, mint a festékes dobozomban a rendőrautó: kék. Icike-picike. Rajzolni nem lehet vele, de nézegetni meg lehúzogatni a tetejét, azt igen. Van benne rúzs is, ki­csit büdös, de csak ilyet árulnak a len­gyelek a piacon. Nagymama szerint avas az egész. Az ő lány korában más il­lata volt egy rúzsnak. De hogy milyen, azt nem mondta meg. Lehet, hogy olyan, mint a kölnijéé. Tiszta és friss, amilyet úrinők használnak, és nem olyan édeskés, csábítás mint a Mara nénié. Az nem illendő.

Jale, jaaaale, jaaaaaaaalde, jaaaa- aaaale. – Mindenki énekel. Én is. En­nek nagyon szép a dallama. Apa látja, hogy őt nézem. Hív, menjek fel hozzá. Anya mosolyog és lök, hogy menjek. Nem merek. De aztán lejön értem egy bácsi és felvisz. Apa mutogat. Nem szól, mert énekel. A bácsi leültet az orgonához, Era mellé. Era nagyon ügyes. Mozog keze, lába, és az orgona énekel. Mint a Muzsikus Péterben. Tényleg igaz, hogy az orgona a hang­szerek királynője. Kis kék gombok vannak rajta, és Era mindig kihúz meg betol egyet. Arany széle van a gom­boknak. Bárcsak lenne egyszer egy ilyen gombom! Betenném az ezüst öt­forintosaim közé, amiket Mimi nénitől kapok a születésnapomra. Vagy nem. Inkább betenném abba a szép piros pénztárcába, amit sohase viszek ma­gammal, nehogy elvesszen. Mert olyan szép. Era azt mondja, hogy ha int a fe­jével, kihúzhatok egy gombot. Máris int, én kihúzom, és ettől egész más­képp szól az óriási orgona. És megint int, és én visszanyomom a gombot. Én, az 1/b-ből orgonálok! Ha ezt a töb­biek látnák! De nem látják, és el sem mondhatom nekik, mert nekem most gyomorrontásom van. Az van a tízpa­rancsolatban, hogy nem szabad ha­zudni. És én meg is fogadtam, hogy soha nem hazudok. És ha mégis, azért bűnbocsánatot kell kérni. Jankiper előtt. De ha valaki Jankiper napján ha­zudik, azért mikor kell bocsánatot kér­ni? Most vagy jövő Jankiperkor? Ha az ember hatéves, az ilyen kérdésekre még nem tudja a választ. De jó lenne, ha már nagy lehetnék! Piros körmeim lennének, és festeném a szemem. Mint farsangkor. Gabi tündér akart len­ni, Anett oroszlán, én meg nő. Anya ki­ festett, és volt ridikülöm, igazi. Sőt! Könyékig érő kesztyűm és még műszempillát is ragasztott nekem. De nem látta senki, mert az óvodásokat végighajtották libasorban a művelődé­si ház színpadán, de olyan gyorsan, hogy még a fénykép sem sikerült.

Pisilni kell. Era integet. Kalapos bácsi jön. Meleg keze van, de olyan a szaga, mintha róla se törülték volna le a port. Odakísér anyához. Anya elvisz pisilni. Hideg és büdös a folyosó – Doh – mondja anya.

Anya haja koromfekete, a ruhája pi­ros, a nyakán egy kis arany macska. Anyánál mindig van összehajtogatott WC-papír, amit le lehet tenni az ülőké­re, de azért így sem szabad ráülni. Persze gusztusom sem volna. Hideg van, kosz. – Gyere, drágám, hazaviszlek ebédelni. – mondja anya. Maradni sze­retnék, de anya hajthatatlan. – Egy fejlődő szervezetnek enni kell! Egyébként is mazkir lesz. – Az azt jelenti, hogy a felnőttek a halott szüléikért imádkoznak, akkor pedig a gyerekek­nek, ha nem árvák, ki kell menniük. – Gyere, majd délután visszajövünk a Nílére – mondja és megborzolja a hajam.

Addigra már a felnőttek is jobbkedvűek lesznek, mert nemsokára ehetnek. Ak­kor már nincs sok hátra a vacsoráig. Es­te otthon nagymama kakaós kaláccsal vár bennünket. Az nem olyan, mint a kuglóf, nem is olyan, mint a születésna­pi kalács, nagymama tejesnek hívja, és egy konyharuhával tekeri fel. A hosszú, keskeny kalácsok szétterülnek a sütőben, a tetejük megrepedezik, nagymama minden évben elégedetlen, hogy idén nem állt úgy össze, mint tavaly. Pedig még sosem volt olyan ta­valy, amikor összeállt volna. De nem számít. A jankiperi kalács már csak ilyen. A csoki, mint a csiga, folyik min­den szeletében. A kakaóra habot is ka­punk, mintha zsúr lenne. – Egész napi koplalás után nem szabad mással meg­terhelni a gyomrot – mondja nagyma­ma. Az ő mamája is mindig tejeskalá­csot sütött. A férje családjában – szóval a nagypapáméknál, akit nem ismertem – kakaós csiga volt az ünnep kimenete­lére. De nagymama nem adta be a de­rekát. Felőle az anyósa – aki mellesleg csodálatos asszony volt – divatozhatott a kakaós csigájával, ő ugyan abból nem evett.

*Részlet az Ünnepi Könyvhétre a Noran Kiadónál megjelenő regényből

Címkék:2001-06

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

„Egymás elfogadásának stratégiájára kell helyezkedni, másként nem lehet”

„Egymás elfogadásának stratégiájára kell helyezkedni, másként nem lehet” Prieger Zsolttal, az Anima Sound System vezetőjével beszélget Dési János A Prieger...

2001. májusi szám

Summary Dr Rashwan Mohamed: Megdöbbenésemnek hangot adva Kovács György: Meg kellene szólalni Ungár Lajos: Biztonság és nyugalom Szántó T. Gábor:...

Close