Levél Istenhez

Varsó, 1943. április 28.

Én, a tarnopoli Josszel Rakover, geri hászid, a nevezetes Rakover és Meisel családhoz tartozó szent és jámbor ősök leszármazottja, akkor írom ezeket a sorokat, amikor a varsói gettó már lángban áll. A ház, amelyben vagyok, egyike az utolsóknak, amelyeket a tűz még nem nyelt el. A tüzérség már több órája lő minket és a házak körülöttem kártyavárként omlanak össze. Nemsokára ez a ház is az lesz, ami a gettó többi háza: védői és lakói sírja.

Alkonyodik. Az ablaknak azon a kis résén, amelyen keresztül az ellenségre lőttünk vissza, vörös sugarak szűrődnek be. A nap valószínűleg nem tudja, mennyire örülök, hogy többé már nem látom soha.

Amikor feleségemmel és hat gyerekemmel az erdőben rejtőzködtünk, csak az éjszaka nyújtott védelmet és oltalmat nekünk. A napfény a halálos ellenségeinknek való kiszolgáltatottságot jelentette.

Jól emlékszem arra a szörnyű napra is, amikor Varsó és Grodno között a németek bombái jégesőként hulltak a menekülőkre. A repülőgépek mindig napkeltekor jöttek, hogy gyilkoljanak minket.

Azon a napon a légitámadás során elvesztettem a feleségemet és héthónapos kisgyermekemet, akit a karjában tartott. Még ugyanazon a napon eltűnt két másik gyermekem is, a többi három pedig később pusztult el a gettóban.

Negyven éves vagyok, és ha leélt éveimre nézek vissza, bizonyossággal – már amennyire egy ember egyáltalán biztos lehet magában – állíthatom: tisztességes életet éltem. Mindazok után, amit elszenvedtem, nem mondhatom, hogy Istenhez való viszonyom nem változott. Teljes bizonyossággal kijelenthetem azonban, hogy a hitem egy hajszálnyira sem ingott meg.

A múltban, amikor még jó idők voltak, Isten iránt mély hálát éreztem, jóságáért adósának tartottam magamat. Most úgy érzem, O tartozik nekem valamivel. Ezért úgy vélem, jogom van kérni Tőle valamit. De mégse mondom azt, amit Jób: „Kérlek, tudasd velem, miért büntetsz.” Nálam nagyobb és jobb emberek tudják, hogy most nem a bűnökért kapott büntetésről, hanem valamiféle rendkívüli dologról van szó. Azt mondhatnám, hogy Isten elrejti arcát a világ elől, és ezért emberi lények embertelen teremtmények hatalmába kerülnek.

Nagy szomorúsággal kell megállapítanom, hogy amikor a világon a gonosz uralkodik, teljesen természetes és elkerülhetetlen, hogy az első áldozatok ne a tiszta és az isteni képviselői legyenek. Népünk sorsát azonban sohasem természetes körülmények határozták meg, az mindig a természetfelettitől, a spirituálistói és az istenitől függött. Ezért a hithű ember a jelen eseményeit az Örökkévaló nagy elszámolása részeként kell szemlélje. Ezzel összevetve az emberi tragédiák fontossága elenyésző.

Ez nem azt jelenti, hogy a vallásos zsidóknak el kell fogadniuk az ítéletet és büntetésüket helyesnek kell tartaniuk. Ez ugyanis Isten és saját maguk megszentségtelenítése volna.

Természetesen, ilyen körülmények között nem várok csodákat és nem kérem Istent, könyörüljön meg rajtam. Menekülni sem menekülök. Éppen ellenkezőleg: benzint öntök magamra, és így segítem majd elő a lángok munkáját.

Csak három üveg benzin maradt. Olyan becsesek számomra, mint a bor az iszákos számára. Miután az egyik tártálmát magamra öntöm majd, ezt az írást az üres üvegbe teszem és valamelyik ablakhasadékba rejtem el. Ha majd megtalálja valaki, talán megérti, mit érez egy zsidó, egy a millió elpusztult és Isten által elhagyottak közül, akiben pedig annyira hisz.

A két megmaradt üveggel az átkozott gyilkosokat akarom pusztítani.

Büszke vagyok rá, hogy zsidó vagyok. Nem a világ velünk szembeni viselkedése dacára, hanem éppen amiatt. Szégyellném, ha azokhoz az emberekhez tartoznék, akik olyan romlott kreatúrákat szültek és neveitek, mint azok, akik most sanyargatnak bennünket.

Büszke vagyok rá, hogy zsidó vagyok, mert zsidónak lenni nagyon nehéz. Azt hiszem, zsidónak lenni annyit jelent: harcosnak lenni, örökké szemben úszni az emberi gonoszság és romlottság árjával. A zsidó megkínzott hős, mártír.

Talán azt mondod, hogy most nem a jutalom és a büntetés kérdéséről van szó, hanem arról, hogy Jelenléted elrejted, és ez magyarázza meg, miért kerülnek emberi lények gonosz emberek hatalmába. De Isten! Kérdezek tőled valamit, ami nem hagy nyugodni: minek kell még sújtania Izráel gyermekeit, hogy ismét megjelenj előttünk?

Érzem, nyíltan kell beszélnem veled. Most, amikor úgy taposnak rajtunk, mint a férgeken, amikor élve eltemetnek, élve elégetnek minket, amikor milliószámra meghurcolnak, megaláznak és megsemmisítenek minkét; most sokkal inkább, mint meghurcolásokból, megaláztatásokból és végtelen szenvedésekből álló történelmünk során bármikor több jogunk van tudni: meddig maradsz még türelmes?

És még valamit akartam mondani. Ne haragudj meg rám, de meg kell mondanom: ne feszítsd túl a húrt, mert elpattanhat! Annyira nehéz, súlyos és keserű próbára tettél minket, hogy arra kell kérjelek Téged, bocsáss meg azoknak, akik Ellened fordultak. Bocsáss meg azoknak, akik szerencsétlenségük miatt elhagytak Téged, és bocsáss meg azoknak is, akik a sikereik miatt hagytak el Téged. Végtelen harcba kerültünk a világgal, és ezért a gyávák elfutnak tőlünk. Kérlek, ne büntesd meg őket. A gyávákat nem büntetni, hanem szánni kell. A szenvedésük már annyira elviselhetetlenné vált, hogy elvesztették a hitüket Benned.

Azért mondom ezt, mert én most jobban hiszek Benned, mint bármikor. Tudom, Te az én Istenem vagy. Nem lehetsz az ő Istenük, mert szörnyű tetteik gonosz istentelenségük kifejeződése. De ha nem jelensz meg előttem mint az én Istenem, kinek az Istene vagy? Talán a gyilkosoké? Nem. Ha azok, akik gyűlölnek és gyilkolnak engem, sötétek és gonoszok, bizonyára kell hogy legyen bennem valami a Te fényedből és jóságodból.

A halál nem várhat. Be kell fejeznem az írást. A lövöldözés mindinkább ritkul. Utolsó védőink egymás után esnek el. Varsó, a nagy, a szép, az istenfélelemmel teli zsidó Varsó haldoklik.

Lemegy a nap, és én megköszönöm Istennek, hogy számomra többé már nem kel fel. Az ablak hasadékán át látom, hogy az ég vörös, akár egy véroszlop. Még egy kis idő és együtt leszek feleségemmel, gyermekeimmel, népünk elpusztított millióival: egy olyan világban, amelyben minden jó, amelyben nincsenek kétségek és ahol Isten uralkodik mindenek felett.

Békésen halok meg, gyötrődéseim dacára sem vagyok elkeseredve. Istenben hívőként halok meg. Követtem Őt akkor is, amikor eltávolított Magától. A micvákat, vallásunk parancsait megtartottam, bár büntetett. Szerettem Őt akkor is, amikor a legmélyebbre taszított minket, amikor a népek csak gúnyolódtak és nevettek rajtunk.

A rebbe gyakran mesélt egy történetet egy zsidóról, aki a spanyol inkvizíció elől menekült el feleségével és gyermekeivel. Egy kis csónakban hajóztak a tengeren. Végül egy sziklás sziget közelébe értek. A tenger háborgott, ítéletidő volt. Feleségét megölte egy villámcsapás. A gyermekeit egy hullám a tengerbe sodorta. Nagy nehezen kivánszorgott a partra. Egyedül volt, ruhátlan és rémült. Minden maradék erejét összeszedve kiáltozta az ég felé: „Mindenség Királya! Azért menekültem ide, hogy akadálytalanul szolgálhassalak, hogy teljesíthessem parancsaidat és megszentelhessem a Nevedet. De Te nagyon sokat teszel azért, hogy elhagyjam a vallásomat. Ha azt hiszed, letéríthetsz a helyes útról, tudd meg Istenem, hogy erre sohasem fogsor kerülni. Elkeseríthetsz, elvehetsz tőlem mindent, halállal büntethetsz, de én azért mindig bízni fogok Benned. Mindig zsidó maradok, és ezen a világon semmi sem változtathat.”

Ezek az én utolsó szavaim is. Te mindent megtettél, hogy megtagadjalak, hogy ne bízzam Benned. De én mégis úgy halok meg, ahogy éltem: sziklaszilárdan hiszek Benned.

Halljad, Izrael! Az Örökkévaló a mi Istenünk, az Örökkévaló Egy!

Holländer György fordítása

Megjelent a cfáti Ascent Institute azonos nevű folyóiratának 1991-es őszi számában.