Szombat előfizetés 2017

Létformáink

Írta: Kertész Ákos - Rovat: Archívum, Hazai dolgaink

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Minél hevesebb az íróban az indulat, annál fontosabb, hogy pontos legyen (mert az, ugye, röhej, ha valakit, akinek mondandója lenne, nem mon­dandójának érvénye vagy érvénytelensé­ge, hanem a pontatlansága okán csíp­nek galléron), tehát, hogy pontos legyek: a Szombat szerkesztősége és a Yahalom Zsidó Szabadegyetem A magyar­-zsidó irodalom létformái címmel ren­dezett konferenciát, amelyre csekélysé­gem is tisztelettel meghívatott. Tisztelet­tel elmentem, és közben azon tanakod­tam, hogy mit is kellene itt definiálni. Végül is úgy döntöttem, hogy a válaszra váró kérdések a következők: mi az, hogy irodalom, mi az, hogy magyar, mi az, hogy zsidó, milyen jelzős szerkezet az, hogy magyar zsidó, vagy az, hogy zsidó magyar, vagy az, hogy magyar-zsidó, vagy magyarzsidó, vagy zsidómagyar und überhaupt… Mondanom sem kell, hogy a konferencia egyetlen kérdésre sem adott feleletet, úgyhogy ezek mind a jelen pillanatig mint kérdések a fejünk fölött függenek, fenyegetőn, akár Da­moklész kardja.

Még az úton odafelé Joseph Heller Gold a mennybe megy című regénye járt az eszemben, ahol Gold profeszor több­ször is nekiveselkedik, hogy A zsidó lét élménye Amerikában című, legalábbis a témát fölölelő alapművét megírja, de a mi konferenciánknál ő valamivel azért többre jutott, mert mellékesen a Fehér Házról, az USA hatalmi szerkezetéről írt egy szikrázó, förgeteges blődlit, persze nem Gold, hanem Heller, amiben Hellernek mint olyannak (írónak, embernek, férjnek, szeretőnek, testvérnek, gyer­meknek, apának, professzornak, sőt: zsidónak is) a létélménye bizonnyal objektiválódott, és nem is akárhogy. El le­het olvasni (ami manapság nem kis do­log), és bődületesen jót lehet röhögni – nem annyira rajta, mint inkább általa. Viszont: rajtunk! Önmagunkon.

Egészen más vonatkozásban leírtam már, hogy ha egy nép szükségét érzi, hogy definiálja önmagát, föltegye tehát a kérdést, MI A MAGYAR?, az a vég kez­dete. Mi (ezt mint magyar mondom), itt tartottunk közvetlenül a második világ­háború előtt, hogy hol tartunk most, képzelhetni. Martin Buber szerint (ezt mint zsidó mondom) mi sem állunk job­ban. Mert hát mi is a zsidó? (Én, lehet, hogy ez impertinencia, mindig nagyon okosnak tartottam magunkat. Minket, zsidókat. Csak úgy mondom…)

Van rá remény, hogy világszerte meg­szűnik a csaknem kétezer esztendős gyilkos zsidógyűlölet. Vagy legalábbis nem lesz már elég szalonképes… Ma­rad Izrael fenyegetettsége. És ha a világ (saját önző nyugalma érdekében) bé­két akar látni a Közel-Keleten is?! Akkor mi marad? A náci fajelmélet? Zsidó az, akinek legalább két nagyszülője zsidó?

Heller egyik mottója idézet Bernard Malamud (egy másik amerikai zsidó) el­beszéléséből: fia valaha megfeledkezel róla, hogy zsidó vagy, egy keresztény majd eszedbe juttatja. (Én szívesebben olvasnék itt keresztény helyett gójt, de mindegy, így is jó.) Ha definiálni akar­nám, hogy ki a zsidó, mi a zsidó, nem nagyon jutnék ennél messzebb. Szerin­tem zsidó az, akit egy gój zsidónak tart, bár mondom, a halacha azt mondja: zsidó az, akinek az anyja zsidó. A fönti­ekből az következik, hogy MI (úgyis, mint zsidók) nem biztos, hogy okosak vagyunk, de Martin Buber bizonnyal igen okos zsidó.

Közép-Európában szállóige, hogy a zsidók viszonya olyan a befogadó nép­hez, akár egy szerelmes viszonya, ke­gyetlen, hűtlen és csak kivételesen nagy pillanatokban odaadó szerelméhez.

A konferencia szervezői egy „irodalmi kerekasztal-beszélgetést” is szerveztek, általam átláthatatlan, rejtélyes elvek szerint kiválasztván tizenegy személyt, akit magyarnak is, zsidónak is, írónak is tartottak, közülük volt, aki eljött, volt, aki nem; itt majdnem kialakult valami kommunikáció, de aztán mégse. Ha itt megszólaltam volna (nem tettem), a kö­vetkezőt mondtam volna el:

1945 kora tavasza. Egy KZ-láger a har­madik birodalom még föl nem szaba­dított területén. Két kopasz, csíkos daróc rabruhába öltözött häftling beszél­get. A fiatalabb egy hónapja temette el az apját, vagyis egy hónapja annak, hogy ráismert apja holttestére, amikor a gázkamrából a krematóriumba tolta a kétkerekű taligán a hullákat. Hevesen, elszántan vitatkoznak. Magyarul. Arról van szó, ismer-e a magyar olyat, hogy szemeim, ölelő karjaim, rohanó lábaim, és hogy egyes vagy többes számú-e az állítmány, ha a fölsorolt alanyok között van egyes számú is, többes számú is. nincsenek lábaim, csak lábam van, nin­csenek szemeim: szemem van, nincse­nek ölelő karjaim, csak ölelő karom van, és a magyar nem ismert egyszeműt, egylábút, egykarút, csak féllábút, fél­szeműt, félkarút… a rohadt életbe! És hogy mersz te velem vitatkozni a ma­gyar nyelvről; tudod, ki vagyok én?! Én vagyok a legnagyobb élő magyar novel­lista! Gelléri Andor Endre!

Már harmadszor írom le, más és más vonatkozásban, és nem szégyellem, hogy ismétlem vele magam. Füst Milán­tól (na: ő is egy magyar-zsidó írószerű­ség volt) különben is azt tanultam, hogy ismétlés a tudás anyja, és ez a történet majdnem olyan szép, mint az említett szállóige, ha ugyan lehetséges egy törté­netet egy szállóigével összevetni.

Egy másik Heller, a mi Hellerünk, Heller Ágnes is mondott egy gyönyörűségesen szépsé­ges dolgot: fölhívta a figyel­münket arra, hogy Nemecsek Ernő zsi­dó. Ő maga a kis Molnár Ferenc. Aki idegen, idegen nevű. Valami cseh vagy talán tót. Aki az egyetlen és örök közlegény. Aki nagyon meg akar felelni. Aki mindenből nagyon ki akarja venni a ré­szét. Aki rettenetesen be akarja bizo­nyítani, hogy ha nem is tökéletes, de azért ő is van olyan jó… És ha vereked­ni nem is elég erős, de van lelkiereje egy éjszakát tölteni a tóban, tüdőgyulla­dást kapni, és hősi halált halni. Persze a Hazáért, mi másért?! (itt minden szimbólum erre utal: a Gittegylet, a Grund, a Közösség, amely a kis Nemecseket befogadni méltóztatott…) Ennek már van valami köze a „létformához”. Talán nem véletlen, hogy nekem egy másik kisfiú jut az eszembe róla: Nyilas Misi. Ez hogy lehet? A magyar-zsidó sorsközösség múlt századi, délibábos ábrándja? Vagy tán a zsidó szellem mégis magához asszimilálja a ma­gyart?! (Feleljen erre a Csoóri.) Én úgy érzem, hogy a magyar mesemondó, az igazi, tudja már, hogy a szegény ember legkisebb fia (és itt is egy diszkriminá­cióról van szó, de nem faji, hanem társadalmi fogantatásáról) nem Toldi Mik­lós többé. Ez már a huszadik század. Itt a szegény ember legkisebb fia már nem a legerősebb, a legkisebb fiúnak már-már csak a tisztessége maradt, vagyis a jósága, mert Móricz azért kiválasztott, hogy pontosan fogalmazzon: Légy mindhalálig. Ez már majdnem úgy hangzik, mint szeresd felebarátodat, mint tennen magadat, ezt pedig nem Jézus mondta először, ő csak hangsú­lyozta, kiemelte, idézte… a T’NACH-ból. Csak ezt kevesen tudják, én is nemrég tudtam meg, döbbenten, bevallom. (És ettől nem tartom Jézust kevesebbre, sőt! Mert ő tudta, hogy mit kell hangsú­lyozni.)

Heller Ágnes nyomán vetemedtem az alant következő orcátlanságra, hogy ugyanis a saját bőrömön próbáljak meg fölmutatni egy lehetséges létformát, a regényhős elzsidótlanítását.

Mert az a kérdés immár: ha valaki zsi­dó, ha akarja, ha nem, ha tetszik neki, ha nem, ha titkolja, ha nem: zsidó vol­ta műve minden sorában akkor is ben­ne van.

Válaszul elmondok egy törté­netet, az én történetemet, a Si­kátor című első regényem tör­ténetét, bár most, mielőtt el­kezdeném, sem tudom még, hogy a kérdésre a történetem milyen választ ad, de sejtem már, hogy ha elmondtam, akkor sem fogom tudni.

Az Ikarusban dolgoztunk mindket­ten, segédmunkásból lettünk átképzősök mindketten, de én a Váci utcá­ból, pár excellence zsidó értelmiségi családból deklasszálódtam a szak­munkás rétegbe, Fazekas Géza bará­tom azonban regölyi parasztgyerek volt, tőlem öt évvel idősebb, bognár­mesterséget tanult, de nem szabadult föl, mert emberi méltósága, önérzete nem tűrhette a mester tirannusi bánásmódját, így aztán a krampácsolástól a feketézésig (kereskedésig, ahogy ő fejezte ki magát) sok minden­nel kísérletezett, s amikor a feketézést a hatósági szigor megfojtotta, föl­jött Pestre szerencsét próbálni, és az Ikarus átképzős tanfolyamán kötött ki – mellettem.

Mondom, ez a sültparaszt, aki kucs­mában, bekecsben dolgozott, úgy is hívta mindenki, hogy a Paraszt, nekem, a deklasszálódott zsidó értelmiséginek a legjobb barátom lett. Ha visszagondo­lok rá, nem ő keresett engem, én néz­tem ki őt magamnak. A munkásság akkoriban nagyon rühellette az erőltetett iparosításhoz ágyútölteléknek a város­ba csődített parasztokat, azt állítván, ők srófolják föl a normát, ők szorítják le a béreket: azok a tahó, ganészagú napszámosok; mert akik a régi módi szerint kidolgozták az inaséveiket, sza­bályosan tanonciskolába jártak, úgy szabadultak föl, úgy lettek szakmunká­sok, segéd urak, az istennek sem nevez­ték másként az átképzős tan folyamot végzetteket, csak napszámosnak; pedig közülünk sokan, akik adtunk magunkra, így Géza is – magam is -, nagyon meg­tanultuk a szakmát, és nemritkán lekö­röztük az „igazi” szakmunkásokat.

Géza tehát idegenként botladozott ab­ban a közegben, ahová be akart olvadni (akár egy asszimiláns zsidó). Nehezen fo­gadták el, kevés barátja volt, szerette vol­na letagadni falusi származását, de nem bírta, így aztán, mivel úgyis mindegy volt, inkább vállalta. Mindenre tudott egy bölcs népi mondást. Tudod-e, hogy van ez falusi viszonylatba’, kérdezte ilyenkor. Éppen akár egy zsidó, amikor azt mond­ja, hogy olyan ez, mint amikor a Grün odamegy a rabbihoz, hogy rebbelében, aggyál már tanácsot.. Eleinte csak kur­vákkal tudott kapcsolatot teremteni, de aztán beleszeretett egy pesti elvált asszonyba, akinek még egy hároméves kisfia is volt, és azt fontolgatta, ha össze­gyűlik a pénze lakásra, elveszi. Túl soká­ig fontolgatta, ez lett a végzete, de hát ez nagyon nagy szégyen lett volna a falusi er­kölcsök szerint, természetes, hogy ezt a lépést Géza nehezen lépte meg, és itt is evidensen adódnak az analógiák. Nem elég, hogy egy zsidó kiszakad a közösség­ből, asszimilálódni próbál a befogadó néphez, de még el is vesz egy gój rüfkét egy gój gyerekkel, noch dazu!

Hazament (egy húsvétkor vele men­tem én is, magam láttam), a régi közös­ség már nem fogadta vissza… már áru­lónak tartották. Amíg itt nálunk lesöprik a padlásokat, amikor nincs kenyerünk, nekünk, akik a búzát vetjük-aratjuk, ad­dig ti könnyen élitek ott fönt Pesten a világotokat, és fajtalankodtok holmi el­vált pesti asszonyokkal! Kurvákkal! (Ez csak mennyiségi kérdés volt, tudniillik az elfogyasztott alkoholé.)

A Sikátor című regényem mo­dellje egy az egyben Fazekas Géza volt Nem csak az ő tör­ténetét írtam, őt magát írtam, ő volt a regénybeli Bognár Vince. Tu­dott is róla, ismerte a részleteket, néha meg is beszéltük; az nem egészen így volt, az úgy meg amúgy történt Persze a művészet nem csak mimézis, kreáció is egyúttal, én is meghosszabbítottam a valóság vonalait, hogy a magam (eszté­tikai) metszéspontjaihoz eljussak.

Rényi Tamás csinált filmet a Sikátor­ból és Bognár Vincét, vagyis Fazekas Gézát Koncz Gáborral akarta eljátszat­ni. Kézzel-lábbal tiltakoztam: Géza nem ilyen volt! De Rényi azt mondta, hogy ő, míg olvasta a regényt, mindig engem képzelt Bognár Vince helyébe (ő nem is­merte a Gézát). Azzal legyezgette a hiú­ságomat, hogy őt leginkább a Koncz Ga­bi emlékezteti rám. És a Koncz már ak­kor is gyönyörű testű srác volt, bokszolt, rengeteget sportolt, és színésztársaival ellentétben egy korty alkoholt sem ivott. Végül Rényinek lett igaza. Vince figurája Koncz Gábor életének egyik legszebb alakítása volt, B. Nagy László azt írta ró­la: „paraszt Miskin herceg”, mert ő sem vette észre… hogy is vehette volna ész­re, ha én magam sem sejtettem.

Hát persze hogy rólam szól a Sikátor! Hát persze, hogy Bognár Vince én va­gyok! Csak belebújtam a legjobb bará­tom bőrébe, de talán véletlen, hogy ő. Fazekas Géza a hatelemis parasztgyerek lett a legjobb barátom?! Nem csak a bel­ső, jellembeli hasonlóság miatt, az ő sorsa itt Pesten, az idegen közegben, ahol ő mint paraszt a pesti melós és kis­polgár előítéletének, megkülönbözteté­sének, idegengyűlöletének a tárgya lett, mi volt, ha nem echte zsidósors?! Per­sze hogy engem képzelt bele a figurába Rényi Tamás, amikor a regényt olvasta!

Na, most elmeséltem az idevonatkozó történetemet, és változatlanul nem tu­dom, mi a magyar-zsidó irodalom létfor­mája Mert a Sikátor, ha valaki nem tud­ja, hogy a szerző zsidó, ha valaki nem ke­resi árgus szemmel benne a „zsidóitást” (amihez egy doktor Goebbelssé kéne válnia, hogy megtalálja!), akkor annak a Sikátor száz százalékig magyar regény, mint ahogy én is annak szántam.

Szóval, akkor most hogy is van ez…?

Címkék:1996-03

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Előbb volt a „barna mocsár”

Jeles folyóiratuk 1995/10. száma a hamburgi Der Spiegel nyomán cikket közölt a volt NDK politikai rendőrsé­gének a zsidósággal kapcsolatos tevé­kenységéről,...

Summary

The March issue of Szombat begins with an essay by Ákos Kertész in which he recalls how he 'de-Judaized' one...

Close