Szombat előfizetés 2017

Leszámolás az illúziókkal?

Írta: Tony Judt - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Tony Judt

Napjainkban az antiszemitizmus valós, ám egyúttal félrevezető probléma. A kettő közötti különbségtétel egyike azoknak a fontos kérdéseknek, amelyek legin­kább megkülönböztetik Európát Ame­rikától. Bár az európaiak túlnyomó többségét elborzasztják a zsidók elleni és a zsidó intézmények elleni támadá­sok, és ezeket igen komolyan veszik, Európa-szerte tisztában vannak azzal is, hogy ezeket a támadásokat a helyi körülmények szülik, és szorosan összefüggenek az európai és az azon kívüli politikai helyzettel. Így például a Franciaországban vagy Belgiumban megszaporodott zsidóellenes inciden­seket nagyon helyesen azoknak a gyakran arab vagy muzulmán szárma­zású fiataloknak a számlájára írják, akik a hajdani bevándorlók gyermekei vagy unokái. Ez egy új. nyugtalanító társadalmi kihívás, aminek kezelése – a fokozott rendőrségi védelem nyújtá­sán túl – távolról sem egyértelmű. Ugyanakkor látnunk kell, hogy ezek az incidensek nem a „nagypapa antiszemitizmusának” megnyilvánulásai.

Az Egyesült Államokból nézve Eu­rópában – és különösen Nyugat-Európában – visszaesés tapasztalható, mintha az öreg kontinens visszatérne igazi énjéhez. Múlt év februárjában Rockwell Schnabel, az Európai Unió­hoz akkreditált amerikai nagykövet azt állította, hogy az európai antisze­mitizmus „már-már olyan rossz, mint a 30-as években”. 2002 májusában George Will úgy fogalmazott a The Washington Rostban, hogy Európában az antiszemitizmus „a zsidókérdés végleges megoldásáért folyó küzde­lem második – végső? – fázisa lett”. Ezek semmiképp sem tekinthetők el­szigetelt, hisztérikus véleményeknek: az amerikai elit és nemkülönben az amerikaiak nagy része is úgy véli, hogy Európa semmit sem tanult múlt­jából, és a kontinenst ismét elárasztot­ta a régi antiszemitizmus.

Az amerikai álláspontot, kétségkí­vül túlzott aggodalom szülte. Az anti­szemitizmus valós probléma a mai Európában, de helyi értékén kell ke­zelni. A tel-avivi egyetemen működő Stephen Roth Intézet szerint 2002-ben ötszáztizenhét antiszemita incidens történt Franciaországban (2003-ban ötszázhárom), míg Belgiumban csak ötvenegy (2003-ban huszonkilenc). Ezek között éppúgy megtalálható a zsidó tulajdonban álló üzletek falára mázolt antiszemita felirat, mint a pári­zsi vagy lyoni zsinagógára dobott Molotov-koktél.

A graffitiktól az erőszakos cselek­ményekig terjedő skálán mért antisze­mitizmus valóban növekedett néhány európai országban az elmúlt évek so­rán, de ugyanez igaz az Egyesült Álla­mokra is. Az amerikai Anti-Defamation League (ADL) adatai szerint 1999-ben hatvan antiszemita incidens tör­tént az amerikai egyetemeken, 2002-ben százhat, míg 2003-ban hatvan­nyolc. Ugyanakkor összesen ezeröt- százötvenkilenc antiszemita incidenst regisztráltak Amerika-szerte 2002-ben (2003-ban pedig ezerötszáz-ötvenhetet), ami jelentős emelkedést mutat az 1986-ban regisztrált kilencszázhat esethez képest. Ám ha feltételezzük is, hogy a Franciaországban. Belgiumban és más európai országokban megtör­tént antiszemita incidensek egy része nem kap nyilvánosságot, semmi sem bizonyítja, hogy az antiszemitizmus Európában elterjedtebb lenne, mint az Egyesült Államokban.

Ami az antiszemita vélemények megjelenését illeti, az Európai Unió Eurobarometer felmérései, a francia SOFRES közvélemény-kutató intézet és az ADL adatai ugyanazt mutatják: sok európai országban és az Egyesült Államokban toleránsak a mérsékelt verbális antiszemitizmus iránt, illetve tovább élnek a zsidókra vonatkozó ré­gi keletű sztereotípiák, mint például az, hogy aránytalanul befolyá­solják a gazdasági életet. Ugya­nezek a felmérések azonban ar­ra is rávilágítottak, hogy a fiata­labb nemzedék jóval kevésbé toleráns a szüleiknél, ami az előítéleteket illeti. A nem mu­zulmán francia fiatalok körében például határozottan csökkent az antiszemitizmus – olyannyi­ra, hogy gyakorlatilag elhanya­golható. Egy 2002 januárjában készített francia felmérés sze­rint a megkérdezettek úgy vél­ték, hogy inkább többet, mint kevesebbet kellene beszélni a holokausztról, és tízből kilenc egyetértett azzal a kijelentéssel, hogy a zsinagógák elleni támadások „botrá­nyosak”. Ezek az adatok nagyjából megegyeznek a hasonló amerikai fel­mérések adataival.

Az európai és amerikai elemzők egyetértenek abban, hogy a zsidók iránti ellenszenv és a közel-keleti ese­mények összefüggenek, de ebből homlokegyenest ellenkező következ­tetést vonnak le. Franciaországi meg­figyelők világosan látják, hogy a nagyvárosi munkásnegyedekben élő zsidók elleni támadások hátterében az izraeli kormánnyal szembeni frusztrá­ció és elégedetlenség áll, és a zsidókat illetve a zsidó intézményeket megfe­lelő és sebezhető helyi pótléknak te­kintik. A hagyományos európai anti­szemitizmus retorikai arzenálja, mint a Cion bölcseinek jegyzőkönyve, a zsi­dók állítólagos gazdasági túlhatalma és titkos összeesküvéseik, sőt még a vérvád is megjelenik a damaszkuszi, kairói sajtóban. A műholdas televízióadásoknak köszönhetően a zsidóellen­es képzetek és mítoszok gyorsan ter­jednek a diaszpórában élő arab fiata­lok között.

Ellentétben az európaiakkal, akik szerint a probléma a Közel-Keleten gyökeredzik, és ezért ott kell rá meg­oldást keresni, az ADL és az amerikai elemzők úgy vélik, hogy nincs kü­lönbség az Izrael- illetve a zsidóellenesség között – más szóval az anticionizmus és az antiszemitizmus egymás szinonimáivá váltak Európában. Ez egy nyilvánvalóan téves következte­tés. A palesztinok iránti szimpátia ta­lán Dániában a legerősebb, épp abban az országban, amely az ADL saját szempontrendszere szerint is a legke­vésbé antiszemita (s ne feledjük, az ADL élharcos a „fékeveszett európai antiszemitizmus” rémének propagálá­sában). A palesztinai arabok támoga­tása hasonlóan magas Hollandiában, ahol az ADL szerint a legkisebb az antiszemitizmus, hiszen a holland polgá­rok nyolcvanhárom százaléka szerint a kormánynak ki kell vennie a részét az antiszemitizmus elleni küzde­lemből.

Más szóval épp azokban az orszá­gokban a legelterjedtebbek a palesz­tinbarát és a cionistaellenes nézetek, amelyek korábban filoszemiták voltak (és most is azok). Jó okunk van felté­telezni, hogy az európaiak realistább nézeteket vallanak az izraeli-palesztin konfliktusról, mint az amerikaiak. Míg az európaiak inkább szimpatizál­nak a palesztinokkal, mint Izraellel (az ADL szerint ez az arány 24:15), Ame­rikában az Izrael iránti szimpátia jóval magasabb, mint a palesztinok iránt (55:18, Gallup).

Az európaiak tisztábban látják, hogy a régi vágású európai antiszemi­ták gyakran szimpátiával viseltetnek Izrael iránt – sőt, minél rosszabbul vi­selkedik Izrael, annál inkább szimpa­tizálnak. Jean-Marie Le Pen, a francia Nemzeti Front elnöke egy 2002 áprili­sában adott Haaretz-interjúban arról beszélt, hogy „megérti” Ariel Saron kemény politikáját („A terrorizmus el­leni küzdelem nagyon brutális tud len­ni”), melyet a negyven évvel korábban Algériában alkalmazott – általa ép­poly jogosnak tartott – francia antiterrorista intézkedésekhez hasonlított.

Az amerikai aggodalom és zavaro­dottság oka az Egyesült Államok által Izraelnek nyújtott bőkezű támogatás (3 milliárd dollár, megfejelve Izrael minden tettének kritikátlan támogatá­sával) – ezért vélik úgy az amerikaiak, hogy mivel Izrael bírálata szinte meg­engedhetetlen, az anticionizmus forrá­sa csakis az antiszemitizmus lehet. Az európaiak és az amerikaiak között hú­zódó, Izrael és a palesztinok kérdésé­ben tetten érhető véleménykülönbség talán az egyik legnagyobb akadálya a transzatlanti összhangnak.

Ezt a véleménykülönbséget jól tük­rözi a Brown Egyetemen európai tör­ténelmet tanító Omer Bartov pro­fesszor nemrég megjelent esszéje. A The New Republic hasábjain tavaly februárban közzétett, a mai antiszemi­tizmust tárgyaló írásában Bartov azzal érvelt, hogy éppúgy, ahogyan a világ nem vette komolyan Hitlert az 1930-as években, most is elkövetjük azt a hibát, hogy alábecsüljük vagy éppen semmibe vesszük egy következmé­nyeiben talán hasonlóképp pusztító, virulens antiszemitizmus feléledését. Az esszé fő mondanivalója, hogy amennyiben az anticionizmus álcázott antiszemitizmus (márpedig Bartov szerint igen gyakran az), akkor nevén kell nevezni, és annak megfelelően kell küzdeni ellene. Bartov szerint Európában a politikai korrektség jegyé­ben nem vesznek tudomást az antisze­mita megnyilvánulásokról, vagy ép­penséggel lebecsülik ezeket, különö­sen a tudományos berkekben. Szerinte eljött az idő, amikor néven kell nevez­ni a dolgokat.

Bartov nem esik abba a hibába, hogy minden Izrael-bírálatot az anti­szemitizmus vádjával illessen. Ám összemossa a múltat és a jelent azáltal, hogy könyörtelenül párhuzamot von napjaink anticionizmusa és az 1930-as évek zsidóellenes retorikája között. Amennyiben hetven évvel ezelőtt hi­báztunk, amikor nem vettük komo­lyan Hitler népirtó szándékát, akkor éppúgy hibázunk, ha engedményeket teszünk a Hamasznak, a korábbi maláj miniszterelnök, Mahathir Mohamadnak (aki egy 2003-as konferencián ki­jelentette, hogy „a zsidók uralják a vi­lágot megbízottaik révén”), a renegát német politikusoknak és íróknak, a tévképzeteknek hódoló amerikai egyetemi oktatóknak és kutatóknak, a korábbi londoni francia nagykövetnek (aki néhány éve „szaros kis ország­nak” nevezte Izraelt) és sokan mások­nak.

Bartov úgy véli, hogy az izraeli kor­mány politikája joggal kritizálható (ő maga sem rajong Ariéi Saronért). Ám sok esetben nem ez áll az epés bírála­tok hátterében, hanem a zsidók – az izraeli zsidók, az európai zsidók, a bárhol a világon élő zsidók – iránti gyűlölet. Ezzel a megközelítéssel az a gond, hogy bár helyesen állapítja meg az összefüggést a közel-keleti helyzet és a modern antiszemitizmus között, megfordítja az oksági viszonyt.

A széles körű zsidóellenes érzéseket Európában és másutt az izraeli kormá­nyok politikája szította fel, különösen az elmúlt kél évtizedben. Ez talán ab­szurdnak tűnik, de van egy tragikus logikája. A cionisták rendre azt han­goztatták, hogy nincs különbség a zsi­dó nép és a zsidó állam között, hiszen az utóbbi állampolgárságot kínál a vi­lág bármely pontján élő zsidóknak. Iz­rael nem csupán állampolgárainak ál­lama, még csak nem is valamennyi lakosának, hanem minden zsidók álla­ma. Vezetői minden zsidó nevében szólnak. Éppen ezért aligha csodál­kozhatnak, ha viselkedésük épp a zsi­dókra üt vissza.

Izrael tehát jelentősen hozzájárult a Bartov és mások által leírt antiszemi­tizmus újjáéledéséhez. Ez a fejlemény azonban korántsem keseríti el az izra­eli politikusok zömét, mivel vissza­menőleg igazolja visszatetsző maga­tartásukat, és, miként büszkén han­goztatják, hozzájárul az Európából ér­kező zsidók számának növekedésé­hez. Akkor, amikor sok izraelit nyug­talanít, hogy az ország megnövekedett területén kisebbségbe kerülhetnek, a vélt vagy valós üldöztetés elől mene­külő zsidók érkezése kiváló alkalom az öndicséretre.

Bartov különbséget tesz „puha” és „kemény” antiszemitizmus között. Ugyanakkor hangsúlyozza, hogy kes­keny az a mezsgye, ami a jobb sorsra érdemes egyetemi oktatók és értelmi­ségiek illetve a patologikus gyilkosok között húzódik. Ez történelmileg akár igaz is lehet, de napjainkban a kritika és az előítéletek különböző szintjei összemosásának súlyos következmé­nyei lehetnek. Izrael legeltökéltebb bí­rálói kétségkívül hajlamosak az anti­szemitizmusra. De ez nem jelenti azt, hogy az anticionizmus eo facto anti­szemitizmus. Hivatkozhatunk Arthur Koestler egy 1948-ban tett megjegy­zésére, miszerint nem kárhoztatható, ha valaki hibás kiindulópontból helyes következtetésre jut. Ha mi, akik sze­rint Izrael gyalázatosán viselkedik, mégis elfogadjuk Bartov gondolatme­netét, akkor hallgatásra kárhoztatjuk magunkat attól való félelmünkben, hogy antiszemitáknak tartanak.

Mi a teendő? Ha komolyan vesszük az antiszemitizmus problémáját, de határozottan tagadjuk, hogy anticionizmusunk az antiszemitizmus iránti burkolt szimpátiánkat jelzi, akkor védhető tűzfalat kell húznunk a kettő közé. Izrael nem beszél valamennyi zsidó nevében – de épp Izrael igénye, mármint az, hogy valamennyi zsidó nevében szóljon, az oka annak, hogy az Izrael-ellenes érzelmek átlényegül­nek judeofóbiává. A zsidóknak és má­soknak le kell vetniük gátlásaikat, és meg kell találniuk a módját, hogy úgy bírálják Izrael politikáját és akcióit, mint bármely más létező államét.

A zsidóknak talán könnyebb elhatá­rolódniuk Izrael törvénytelen akcióitól és elhibázott számításaitól, mint a nem zsidóknak, hiszen az utóbbiak sokkal inkább célpontjai a cionisták morális zsarolásának, különösen az antiszemita múltú országokban. Ám míg ez a tűzfal nincs felhúzva, addig nem tehetjük helyre az antiszemitiz­must. Csak akkor nézhetünk szembe ezzel a problémával, ha a németek, a franciák és a többiek nyugodt lelkiis­merettel bírálhatják Izraelt, és nyíltan muzulmán honfitársaik szemébe néz­hetnek. Mert ez a probléma létezik, rá­adásul egy olyan küzdőtéren, ahol az elfogadható válaszokat könnyen beár­nyékolják a már ismert előítéletek.

Vegyünk egy közismert példát: nem tévednek a Bush-kormány külpolitiká­ját bírálók, akik szerint ezt a külpoliti­kát sok esetben Izraelhez szorosan kötődő személyek alakítják. A jelenle­gi amerikai külpolitikát bizonyos érte­lemben izraeli jelzálog terheli. Né­hány, a Bush-kormány által kinevezett magas rangú tisztviselő az 1990-es években izraeli szélsőjobb politikusok tanácsadójaként tevékenykedett. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az ame­rikai kormányt a „zsidó érdekeknek” megfelelően irányítják, mint azt né­hány európai és arab kommentátor ál­lítja. Tény, hogy Izrael és lobbistái túlzott, sőt végzetes befolyást gyako­rolnak a világ szuperhatalmának poli­tikájára. Ám az az állítás, hogy „a zsi­dók” saját érdeküknek megfelelően irányítják az Egyesült Államokat, vegytiszta antiszemitizmus.

Amerika bírálata és a zsidók iránti ellenszenv összefonódása jóval megelőzi Izrael állam megalapítását. Az Amerika-ellenesség és a zsidóellenesség az 1920-as évek óta kapcsolódik össze, amikor az európai értel­miség idegenkedéssel és undor­ral szemlélte az Atlanti-óceán túlpartját, ahol egy gyökértelen, ragadozó, vigéc társadalmat lá­tott, a kozmopolita modernség megtestesítőjét, ami nemzeti kultúrájuk kontinuitását és egyediségét fenyegette. Ameri­ka németországi, francia és orosz bírálói szívesen azonosí­tották az amerikanizálódó világ szokatlan, cseppfolyós körvonalait a ha­zátlan zsidóság alapvető vonásaival. Az izraeli kapcsolat új, de a „zsidó” Amerika egy régi, zavaros történet.

Vagy nézzünk egy ennél érzéke­nyebb esetet: Amerikában és Izrael­ben a holokausztot gyakorta arra hasz­nálják, hogy elhárítsák és elnémítsák Izrael bármiféle bírálatát. Az európai zsidóság pusztulását manapság há­romszorosan is kihasználják: vissza­menőleg sajátos „áldozatidentitást” ad az amerikai zsidóknak; lehetővé teszi Izraelnek, hogy kisebbítse más nem­zetek szenvedését (és igazolja saját túlkapásait) a zsidóságot ért katasztró­fa egyediségének és összehasonlíthatatlanságának hangoztatásával: illetve – az előző kettőnek némileg ellent­mondva – a holokauszt a gonosz affé­le egyetemes metaforájává vált (bár­hol és bármikor is történt), amit az amerikai és európai tanulóknak kon­textusból és összefüggésből kiragadva tanítanak.

A holokauszt politikai előnyszerzés céljával történő instrumentalizációja morálisan gyalázatos, politikailag pe­dig meggondolatlan. Elítélendőnek tartom más népek szenvedésének leki­csinylését. Ugyanakkor az a véleke­dés, hogy „a zsidók” túl sokat foglalkoznak azzal, ami Európában 1933 és 1945 között történt, illetve hogy ideje továbblépni – nos, ez már súrolja az antiszemitizmus határát.

S ezzel elérkeztünk egy ezzel össze­függő, hasonlóképp érzékeny kérdés­hez. Az európai értelmiségi és művé­szi berkekben – például Németország­ban – az antiszemitizmus olykor fel­bukkan a fel nem dolgozott múltról folyó diskurzusokban. Miért nem le­het ennyi év után sem beszélni a né­met városok bombázásáról, a mene­külteket szállító hajók elsüllyeszté­séről, vagy arról a kellemetlen tényről, hogy a hitleri Németország a németek számára korántsem volt elviselhetet­len hely, legalábbis a II. világháború utolsó néhány évéig? – kérdik. Azért, amit Németország művelt a zsidók­kal? Hiszen erről évtizedek óta beszé­lünk – a Német Szövetségi Köztársas­ág talán a világ legfiloszemitább álla­ma -, meddig kell még nekünk, néme­teknek, tekintettel lennünk másokra? A zsidók sohasem bocsátanak meg, és nem lehet végre továbblépni? Az utol­só kérdés jól mutatja, hogy a történel­mi igazság keresése túl gyakran torkollik „a zsidók” iránti ellenszenvbe.

A korábbi kommunista országokban is gyakran tapasztalható harag és ér­tetlenség képzett, művelt emberek kö­rében, amiért a Nyugat képtelen fel­fogni a kommunizmus bűneinek sú­lyát. „Miért nem vetik össze a náciz­must a kommunizmussal?” – kérdik. Erre a kérdésre többféle válasz is ad­ható. mivel a kérdés maga korántsem alaptalan, különösen, ha a kommuniz­mus áldozatai teszik fel. Nyíltan kell beszélni erről is, nehogy a kelet-euró­pai polgárok azt mondhassák, amit számos értelmiségi hangoztat Romá­niában, Magyarországon és másutt: nevezetesen azt, hogy Nyugaton azért vetnek el egy efféle összehasonlítást, mert a nácizmus elsősorban a zsidókat üldözte, és a zsidók azok, akik tematizálják a nemzetközi diskurzust a bűn­tudat, a büntetés és a kárpótlás tekin­tetében. Más szóval az antiszemitiz­mus ismét felbukkan egy egyébként elfogadható politikai diskurzus fattya­ként. Nincs egyszerű válasz ezekre a dilemmákra. Meg kell találnunk a módját, hogy anélkül beszéljünk nyíl­tan, őszintén a jelenlegi politikai hely­zetről és a múlt szenvedéseiről, hogy elhallgatnánk bizonyos véleményeket vagy legitimizálnánk az előítéletek új­jáéledését. Véleményem szerint a zsidókra – különösképp a zsidó írókra, a zsidó értelmiségiekre és a zsidó tudó­sokra – hárul az a feladat, hogy be­széljenek ezekről a vitatott és nyugta­lanító kérdésekről. Mivel Izrael zsidó bírálóit kevésbé fenyegeti az Izraelt védők morális zsarolása, nekik kelle­ne a Közel-Keletről szóló amerikai és európai közbeszédben élenjárniuk.

Ugyanígy a zsidó kommentátorok­nak kellene elindítani az európai múlt­ról és jelenről folytatott nehéz, kényel­metlen párbeszédet. A különböző or­szágokban, és különösképp Németor­szágban zajló nyilvános viták gyakran a politikailag korrekt mellébeszélés és a sértődött tabudöntögetések foglyává válnak. A többség félelme, hogy bele­gázol a zsidó érzékenységbe, felszítja egy növekvő kisebbség indulatát, hogy épp ezt tegye. Lehetetlen az eu­rópai történelmi antiszemitizmus „normalizálása”, és ez nem is lehet cé­lunk. Ám mindannyian hallgatásra kényszerülünk, ha az „antiszemitiz­mus” vádja Damoklész kardjaként le­beg az európai közbeszéd felett, mint történik ez Amerikában. Ha választa­nunk kell a bizonytalan kimenetelű vi­ta és a félelem okozta hallgatás között, jól tesszük, ha az előbbi mellett dön­tünk. A hallgatás mindig elhibázott lé­pés.

Seleanu Magdaléna fordítása

A tanulmány a The Nation című lapban jelent meg 2005. január 3-án.

Címkék:2005-03

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Elméleti anticionizmus

Elméleti anticionizmus Tony Judt neves történész, zsidó témában magyar nyelven is megjelent néhány tanulmá­nya. Az új intifáda kitörése után fel­lángolt...

Vlagyimir Putyin esete az antiszemita honatyákkal

Vlagyimir Putyin esete az antiszemita honatyákkal   A zsidósággal kapcsolatos hírek csak ritkán jelennek meg a legelterjedtebb orosz sajtóorgánumokban, január...

Close