Szombat előfizetés 2017

Leszámolás

Írta: Bárdos Pál - Rovat: Archívum, Irodalom

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

 

Megérkezett a második leveled. Lát­szólag ártatlan szöveg. A szerelmes leveleid an­tológiába valók – a műfaj paródiái. Őszinte szeretettől átfűtött beszámolók a cserkésztábor napirendjéről, különös tekintettel az étlapra. De a megjegyzésed, hogy onnan nézve… itt nem lehet élni… ez a szentencia… csattan, akár a pofon…, jelen esetben a képemen… A pofáncsapást nem enyhíti, csak kellemetlenebbé teszi, hogy feltehetően – ne kerteljünk – igazad van…

A pofontól kábultan kitámolyogtam a Dunapartra. Még- hogy itt nem lehet élni… Micsoda városkép! Budapest nem szép… ezt kijelenthetem. Sok városban jártam, nem kábítanak a lokálpatrióta illúziók. De ez a része… a kétparti város, szemben a vár, a hegyek… vagy inkább dombok egymás mögött… sosem laktam Budán. Számomra Túladunán mesebeli táj… Ott utazó lehetek, ha megfizettem a hídpénzt… pardon… a metrójegyet. Ott mesebeli lények, festett szobrok, borostyán borította lépcsők, árnyas zugok.

Ott minden bizonnyal finomabb, választékosabb népek laknak, vagy ha nem, hát protekciósok… Ott a limes… a part ott Európa partja. A folyót végigkíséri a hajdani hadiút… Gyerekkoromban végigvillamosoztam a kettes meg a kilences vonalán. Olcsó passzió… Akkor a folyó még nem szennycsatorna… fölötte a szél nem benzingőzt kavart.

Kimentem a Dunapartra és bámultam a folyót. Zavaros a víz, fehér tajtékos, szivárványos csillanású a komor időben. Szürke kupac. Kutyatetem úszott lassan lefelé. Mit érzek? Halszag? Dögszag?

Csöndesedett a forgalom. Elhalt a dübörgés. Havazni kezdett. Óriási pelyhekben. Hallani lehetett, ahogy a pehely földet ért. Fehérbe borultak szemben a hegyek, mögöttem az úttest, hósapkát kapott a szállodasor, reszketve sodorta a víz felszínén a fehér csillagokat.

Mi ez a csend? Honnan a hó?

Ahogy ott forgolódom, nézem a percek alatt téli tájjá változott partot, furcsa embercsoportot látok a Margit-híd felől közeledni. Elöl hárman, szorosan egymás mellett, télikabátban. Öregemberféle középen, mellette kétoldalt idős nő meg fiatal lány, messzire virít a piros csizmája. Mögöttük bakterforma alak baktat, vállán dióverő pózna. Csöndesen jönnek a havazásban egyre közelebb. Már látom a gönceiket. Kopottak. Bár a lányon virít a csizmával egyszínű piros sál. A mellükön pedig – semmi kétség – sárga csillag.

A mögöttük haladó emberen egyenruha. Beszkárt? Helyi­érdekű? Karján Árpádsávos karszalag. Vállán a pózna egy hosszú csövű puska.

Filmeznek? Megint zsidó tárgyú giccs lesz a tévében? Távoli harangszó. Nem visít a kanyarban a villamos. Nem dübörög kamion. Csak a hó hullását hallani. Ádventi han­gulat.

Azok közelebb érnek. A bácsi rövid bajsza, az öreg­asszony fekete kendője, a lány riadt tekintete, a kalauzforma ember ásításra tátott szája… letiport hó a nyomukban. A lábbelik csikorgása. Hogy lett hirtelen ilyen szigorú tél?

Aztán látom, azok hárman azért jönnek ilyen szorosan, mert kétfelől az öregemberhez vannak kötözve. A kalauz nógatja őket, lök az öregen, mind a hárman meglódulnak…

A kibaszott életbe… Hogy nem unják! Rendező, operatőr, öltöztető… hogy lehet ebben a szerepben mindig Beszkárt-alkalmazott? Több százszor láttam már ezt a ruhát… Magától kimasírozik a jelmeztárból, ha zsidó tárgyú filmet forgat­nak… persze… a nyilas az kalauz, meg házmester… Édes feleim, hát nem tudjátok? Az igazi gyilkosnak ritkán van egyenruhája, viszont annál gyakrabban íróasztala… Előbb kigondolják, csak aztán jön a helyiérdekű vasút… Vagy tud­játok ezt, édes barátaim? Csak be akartok csapni? No mind­egy.

Ezek meg jönnek! Szótlanul. A bakter unja. A háromból kettő szeretne túlesni a formaságon. Csak a lány tekintete riadozik ide-oda a svájci sapka alatt. A rakparthoz érnek. A kalauz beszél, de nem értem. A lány fél kezével fél lábon ugrálva a piros csizmát rángatja magáról. Az öregasszony a hóra veti a kendőjét, nehezen hajolva fűzögeti a bakancsát, az öregember fejmozdulattal löki le a kalapját. Neki a legkényelmetlenebb, a másik kettőnek legalább fél keze szabad. Rángatják, lökik egymást, félszeg helyzetben ügyetlen mozdulatok. A puskás ember türelmesen vár, borostás arcán látom a fáradtságot, ásít, aztán a hóba köp. Karján ringatja a puskát. Másik kezével zsebkendőt vesz elő, az orrát fújja.

Hideg van. Föltámadt a szél. Keveri a havat. Kásás a víz a Dunában. Tocsog a hab, ahogy a rakpartnak ütődik.

A KALAUZ ÍGY MESSZIRŐL GÁLÁNSÁN visel­kedik. Segít a lánynak vetkőzni. Fél karral bajos. Nem sikerül. A férfi ránt egyet rajta, szakad a kabát, a blúz, a kislány meztelen felsőtesttel áll. Vékony derekához, vézna altestéhez képest aránytalanul nagy a keble, bimbóján olvad a hópehely. Szabad kezét maga elé kapja. A férfi lesöpör az öregember fejéről valamit. Alighanem kipa. Kapedli – ahogy gyerekkoromban mondták.

Csönd.

Ők hárman a rakpart szélén a hullámok fölött. A lány a fejét forgatja, mindenfelé tekinget. Vár valakit? Remél valamit? Az öregasszony szája mozog. Imádkozik? Az öreg­ember feszeng. Szorítja a kötél. Kopaszodó fején lecsurog a hólé, végigfolyik az arcán, mintha sírna.

A kalauz mögéjük áll. Csetten a závár. Az öregember tarkójához teszi a puskacsövet. A lövéstől felriadnak a sirályok. V ér és agy darabok fröccsentek a hóra. Azok hárman némán előredőlnek és belecsobbannak a folyóba. Elmerülnek, fölbukkannak, újra elmerülnek, némán forognak egymás és önmaguk körül. Viszi őket lefelé a kásás víz, rongy csomó a télikabát, aztán már csak a sál, a piros sál, aztán egy kéz merül föl, aztán a víz, a kásás, jeges víz. Jiszgádálvöjiszkádássömérabón..

Honnan ezek a szavak? Gyerekkorom óta nem voltak a számon.

A KALAUZ FÖLSZEDEGETI, AMI A PARTON maradt. Kalap, kendő, magas szárú fűzős cipő, meg a piros csizma. Vállán a puska, hóna alatt a rongyok, csámpázik felém a hóban. A marha zsidók – mondja, ahogy mellém ér – fürödni akartak. Pedig ki lettek ám tiltva az összes közfürdőből…. és a strandokról is… de hát ezeknek beszélhetnek…

Nézem a holmit a hóna alatt.

Ínséges karácsony, uram – rázza a fejét – hát mondja, milyen karácsony ez? Gondoltam, a lányomnak a csizma… nekik már úgyse kell.

Azzal baktat tovább a hóban. Vállán himbálózik a hosszú puska.

Gondolkoztál már azon, hogyan kezdődik a végítélet? Becsöngetéssel, mint a tanóra? Villanyoltással, mint a mozi­előadás? Táblát mutatnak föl, az van ráírva: az utolsó óra? Villámlik? Zeng az ég? Állítólag harsona szól… kürtök… mások szerint a madarak röpte megáll a levegőben, a barom fél lába függve marad, a vízcsepp egy helyben lebeg, a hó sem hull tovább….

Lehetséges. Elképzelhető.

De az is elképzelhető, hogy mindez csak mese. Képze­lődés. Álom.

Az utolsó ítélet észrevétlenül kezdődik el…

Ennélfogva az is lehetséges… bár rémítő a gondolat…., hogy folyamat. Semmi jele, észre se vesszük… és már benne vagyunk…

Elkezdődött.

Mi pedig benne… a legközepében.

Holott látszólag rendben… hétköznap… ősz… szombat délután.

A hidakon dübörög a forgalom. A folyón uszályt vontat­nak. A kettes villamos csikorog a kanyarban. A magasban repülőgép, piros és zöld lámpái pislognak. A sarkon nevetés, srácok lökdösődnek. Nem értem, mit beszélnek, csak a baszdmegbaszdmeg hallatszik ide.

Hova lett a hó?

De hisz messze még az ádvent. Távol a karácsony…

Csak a folyó piszkosszürke vizében forog, bukdácsol egy fölpuffadt kutyatetem.

Mit érzek? Halszag? Hullabűz?

Vigasznak szép hosszú levelet kaptam tőled. Szokatlan módon nemcsak napirendedet és étlapodat, de aktuális gond­jaidat is közölted. Rémítenek az itthoni hírek. Megértem. Végső fokon azonban… van valami fölfoghatatlan számom­ra. Ez az idegenség.

El lehet felejteni élettapasztalatainkat, néhány röpke hónap… elég az ösztöndíj biztonsága az elhamarkodott ítélkezéshez? Állítólag a levél meg a telefon az információcsere eszközei. Tapasztalatom szerint gyakran kölcsönös fél­reértés forrásai.

Félek válaszolni… belegabalyodni a kimagyarázhatatlan, képzelt szövevénybe. így hát arra a felszólításodra se reagál­tam, hogy kapjam markomba a valagam és pucoljak kifelé, amíg lehet. Válaszom hiánya nem jelenti, hogy nem gondol­koztam el… Sőt, azóta is ezen jár az eszem.

Nézd, ismered a viccet: a munka öl, butít, nyomorba dönt. Húszévi munkaviszony után mindenki hülye. A mi kis üzemünk, a főnököm, a furat, a nyelet, a húszfilléres órabéremelés, a ki-kit-fúr társasjáték, a nullára leírás, a foxi, a taxi, a méter, a péter – nincs egyetlen képzetük, ami ne lenne munkahelyi gondolat. Nyomorba dönt a munka abban a pillanatban, mikor ilyen-olyan életkereseted után az első havi nyugdíjadat átveszed. Ez evidens, bizonyításra se szorul. De a munka öl is. Ha jobban odafigyelsz. Nemcsak a munkatáborban. Aki emberfia dolgozott valaha ezen a világon, az mind meghalt. Nem ismerek kivételt. Holmi nyomorult halhatatlanságra csak a kapa-kaszakerülők szá­míthatnak. Akiknek maradt idejük önmagukra, naplopásra, révedezésre, akik eltűnődhettek azon, hol van a szél, mikor nem fúj, miért nő a fű, miért keserű a fülváladék, vagy mi történik, ha a matézis ötödik axiómáját kétségbe vonjuk… Pihent agy, dologtalan lélek agyalta ki a relativitás elméletét és csak léhűtőt érdekelhetett a harmónia és a konszonancia viszonya. Eltekintve az olyan boldog kevesektől, mint Bach János Sebestyén, ki olthatatlan alkotókedvével a Tamás­templom végtelen zeneétvágyát elégítette ki, csak mihaszna pernahajderek vitték előre a világot és csikartak ki haladékot a haláltól. Hát mit kezdjek az olyan szabad világgal, ahol gyors előremenetelre számíthatok, hisz fekete mosogatóból hamar lehetek fehér mosogató? Igazad van, itthon Szép Ernő sorsa fenyeget, az etnikai tisztogatás lassú, rejtett, titkolt folyamata utolér, és ha balszeren­csémre megélem, állhatok még sorban az ingyen leveséit… De hogyan kezd­jek új életet a magyarul leélt élet után?

Hazám a nyelv. Az a széles és szabad nagyvilág, melyet oly ékes szavakkal állítottál szembe a csúnyácska ha­zával… énrám vár? Elismerem, erős érvet forgatsz – nemcsak odakint, itt­hon sem kíváncsi rám senki. Ott se kell író, irodalomkönyv, itthon se kell, mi hát a különbség? Akkor inkább jólétben és szabadságban, mint nyo­morban és zsidózásban legyen az em­ber fölösleges… Ebben van valami. De tudod, az emberi agy rétegezett…

Három történeti korszak terméke.

Legújabb része kozmopolita – de a legősibb az gyíkagy. Nem képes helyváltoztatásra.

Azon felül kár olyan fene nagy fölénnyel nyilatkozni. Centrum és periféria… Uralkodók halnak, rend­szerek változnak, a gazdaság fejlődik, az erkölcsök romlanak, de köztük a viszony marad. Mindig lesz centrum és lesz periféria. Lesznek, akik költöznek a jóba és lesznek, akik ma­radnak a rosszban. Erkölcsi fölényre azonban senkinek sincs joga. Nyugatázsia az előkelő centrum szegény rokona akkor is, ha az minduntalan otthagyja, mint eb a szarát.

Ki tette a rezsimek megítélésének alapjává, hogy biztosítják-e a szabad kiköltözés jogát? Az a centrum, amely most a földönfutók előtt lezárja határait. Ki uszította a belső konfliktus érdekében a világ összes szeparatistáit és törzs­főnökeit, hogy most finnyás ízléssel undorodjon a maga keltette nacionalizmustól és rasszizmustól? Ki csábított bele országokat az adósságcsapdába? Ki csinált a modern fogyasztásból olyan árura reklámot, melyből merő képtelen­ség az egész világot ellátni? Ki forszíroz olyan modelleket, melyeknek csak a színét említi, de a visszáján milliók halnak éhen? A centrum. Honnan hát ez a morális fölény, ez az Oxfordban tanult gőg, amivel világra szóló képmutatók az egész Kozmoszt megszólják? Nemzeti függetlenséget és nemzetállami szuverenitást sugallni másoknak, míg magukat ennek a rég elavult szisztémának az utolsó maradványaitól is megszabadítják? Rendben van, mi a pusztán élünk, ez ugar, amin végigkergeti a szarmata síkság hideg szele az ördögszekeret. De megszámoltad, hogy a nyugati gondozott pázsi­ton hány bolondgomba virít? Hol az a melegház, ahol a nácizmus nevű bolondító beléndek áttelelt? Tanácsot osztogatni, mint a csodarabbi, aztán mikor minden libánk eldöglött, végső tanácsként felszólítani bennünket: me­neküljetek… De kár, hogy nincs hová… Jólétben élőknek elég négyévente véleményt nyilvánítani, de a nyomor pöröl… szájal, ordít, nyüzsög, fészkelődik a trágyadombon, ha az egész szeméttelepet szétrúgja is közben… Verseny? Az bi­zony jó az egyenlők között. Energia. Hajtóerő. De kivel és hogyan versenyezzen, aki magától elindulni se képes? A világgazdaságban nem szerveznek külön olimpiát a moz­gássérülteknek.

ITT EGYRE AZT HAJTOGATJÁK: nemzet, haza. Nemzetet és hazát emlegetnek, ha nem kívánnak államot mondani. Az állam adót szed. Katonát állít. Jogrendet véd. Mindezt nem lehet erőszak nélkül. Az állam – erőszak. Nemzetről azért beszélnek, hogy az erőszakról hallgassanak. Az állam oszt és foszt. Az osztogató – újraelosztó állam – életképtelennek bizonyult. Ezért most a rablás van napiren­den. Zsebünkben az állam keze, nem holmi zsebtolvaj ő, hogy rendőrért kiálthassunk… De az újraelosztó állam bukása, aminek annyira örülünk, egyszersmind a gondoskodó állam veszte is. Ennek kevesen örülhetnek, de sokan bánják… Előbb-utóbb az állam fog rendőrért kiáltani. Itt a kijózanodás pillanata… Akik mindent megoldani jelentkeztek, semmit se oldottak meg, de ismét egyszerű orvosságokat ajánlanak a világ bajára és ha hallgatunk rájuk, alig száradtunk meg, máris újra nyakig merülünk az ideológiai trágyalében…

Nem vezetlek félre. Ez itt csakugyan lakhatatlan.

De te se csábíts. Az ott elérhetetlen.

Két részlet az azonos című, készülő regényből.

Címkék:1995-03

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Nézz vissza haraggal?

Egyenlőség, 1895. március 8. Modern evangélisták Miként a színaranynak is csak akkor hiszik el arany voltát, ha arany jelzéssel van...

A magyar zsidóság a politikában (1895-1919)* II. rész

A hazai cionizmus A MAGYAR ZSIDÓK még a recepció öröm­mámorában úsztak, midőn megjelent Bécsben egy könyv. A címe már maga...

Close