Szombat előfizetés 2017

Lesz-e béke az Olajfák hegyén?

Írta: (kartal) - Rovat: Archívum, Interjú

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Beszélgetés Márványi Péterrel

JANUÁR KÖZEPÉTŐL KEZDVE négy héten át óránként hallhattuk tudósításait a rádióban és a tévében. Magyar újságíró Jeruzsálemben? Szabad ilyen veszélynek kitenni egy tudósítót? A rádióban azt sem tudták, mikor jön haza. Találkozásunkkor elmondta, hogy nem is küldte ki, inkább csak kiengedte a rádió. Már egy hete közvetített a háborúról, amikor némi pénz és egy levél kíséretében a rádió egyáltalán tudomásul vette, hogy Márványi Péter nem látogatóként, hanem tudósítóként tartózkodik Izraelben. Február 15-én, amikor leültünk beszélgetni, még az esélyeket latolgattuk: mikorra várható a szárazföldi támadás. Most, amikor a béke esélyeit latolgatom, ő otthon írja naplóját, sem telefonon, sem személyesen már nem tudom elérni. Rakétatípusokról beszélgettünk, az izraeli visszacsapás lehetőségeiről. Jóslatai beváltak: Izrael nem vágott vissza, a szárazföldi támadás megindult, és – mint reméltük – nem állt meg Kuvait határánál. Beszélgetésünket tehát csak onnan közlöm, ami a napi eseményeken túl van, illetve amit meghaladtak az események, de meg kell őrizzen az emlékezet.

– Hogy tudtál dolgozni? Egy szállodában nézted a CNN-t?

– Lakásban ültem. Nem szállodában. Én voltam az egyetlen, aki azt állítottam, hogy lesz háború. Mikor Tel-Avivban átéltem egy légitámadást, akkor is egy lakásban voltam, nem a Hiltonban, nem újságírók között. Azt hiszem, új minőséget teremtett, hogy ugyanúgy fenyegetett voltam, mint bárki más Izraelben. Úgy hozta a sors, hogy Jeruzsálembe mentem, mert ott Erdei Grünwald Mihály fogadott be, aki innen ment ki a Magyar Rádiótól tavaly márciusban. Ily módon „volt szerencsém” egészen közelről átélni egy Scud-támadást.

– Rossz kérdés, de mégis megkérdezem: féltél?

– Ez egyáltalán nem rossz kérdés. Inkább azok voltak a nehéz órák, amikor tudtuk, hogy közeledik az este, és tudtuk, lehet, hogy megszólalnak a szirénák. Az ember ágyba ment este, és éjjel kettő és három között megszólaltak a szirénák. Jeruzsálemben nem voltam igazán veszélynek kitéve. Tel-Avivban igen. Annyiban volt nekem határozottan nagy előnyöm az izraeliekkel szemben, hogy ha megszólaltak a szirénák, nekem rögtön dolgom lett. Kapcsolatba kerülni Budapesttel, tudósítani arról, hogy megint légiriadó van, figyelni a tévét, a rádiót, s ha nem angolul szólt, akkor gyorsan fordítsa le nekem valaki… Talán még a környezetem dolgát is megkönnyítettem azzal, hogy bármi történt, megszólalt a rádió, „azonnal fordítsátok, mert nem értek ivritül”. És ők is el voltak foglalva, és nem azt nézték, jön-e a bomba vagy nem jön.

– Miért, mit kell olyankor csinálni? Óvóhelyre rohanni?

– Nem. A lakáson belül mindenki bement a maga úgynevezett zárt szobájába, s felvette a gázmaszkot.

És akkor onnan elkezdtél telefonálgatni, rádiót hallgatni, tévét nézni?

– Be kellett vonnom a háziakat, bárhol voltam, mert én nem értek ivritül. Ami angolul elhangzott a légiriadó alatt, az csak a szokásos semleges szöveg volt: „Izraelt rakétatámadás érte, tessék bevonulni a zárt szobákba, belülről bezárni, elővenni a gázmaszkokat…” A fontos információk ivritül hangzottak el az izraeli hadsereg szóvivőjének szájából. Ez egy nagyon rokonszenves tábornok, úgy harmincegynéhány éves, az izraeli nők fele már belebolondult, mert ott ül katonai egyenruhában a tévében, vagy megszólal a rádióban, és nincs benne semmi katonás. Nekem ilyenkor beindult az élet. Nekem ilyenkor felpörgött minden, Magyar Rádió, tévé, Danubius rádió. Ahhoz, hogy megszólaljak itthon, a dolog iszonyatától valamiképp el kellett távolodnom. Eljövetelemkor még nem, de néhány nap múlva a visszajelzésekből érzékelhetővé vált, hogy a pánik, a hisztéria nem Jeruzsálemben van, nem is Tel-Avivban, hanem Budapesten. Közben tudtam, hogy én vagyok az egyetlen magyar tudósító, minden hírt tőlem hallanak először. Ha megszólalt a sziréna, tudtam, hogy ezt úgy kell elmondani, hogy itt ne növeljem, hanem csökkentsem a hisztérikus hangulatot. Ehhez az kellett, hogy számomra sem a dolog iszonyata, hanem az eseményértéke legyen fontos. Kaptam olyan visszajelzéseket is, hogy túl higgadt voltam, nem voltam feldúlt, nem döbbentem meg. Abban a helyzetben nekem nem volt szabad feldúltnak lennem.

– Január 15-én, az ultimátum lejárta előtt fél nappal biztosították a Budapesti Hitközség épületét. Nekem kifejezetten jólesett, amikor egy civil ruhás megállított, hová megyek, és udvariasan útbaigazított. Aznap már őrizték az összes zsidó iskolát, templomot, a repülőteret.

– Ez mindenkinek jólesik, növeli a biztonságot, de békeidőben, több ezer kilométerre az események színhelyétől a fenyegetettség érzését kelti az emberekben.

Nekünk ez nem volt olyan messze, mint Vietnam. Egy tudósításodban beszélgettél egy izraeli újságíróval, természetesen magyarul. Katolikus barátomnak mondtam: nézd, ez egy olyan ország, ahol kétszázötvenezer magyar él.

– És ebből a kétszázötven-ezerből sokat van szerencsém ismerni. Pillanatok alatt elterjed a híre az ottani magyarok között, hogy Magyarországról jött egy tudósító. Én voltam az egyetlen, aki épp azért mentem oda, mert tudtam, hogy háború lesz. Tehát feltűnést keltettem, ami azért volt szerencsés, mert így aztán mindenki táplált információval, ahogy csak tudott.

– Szeretnek ott minket?

– A magyarokat? Az izraeliek? Van bennük valami enyhe ingerültség. Izrael azért jött létre, hogy minden veszélyeztetett zsidó menedéket találjon. Mentek a hírek, szerintem reálisan, hogy jön a nagy magyar antiszemitizmus. Akkor miért nem jönnek a zsidók? Miért maradnak ott? Még ilyen párhuzamot is hallottam: „ugye, 44-ben sem jöttetek, még akkor is azt hittétek, hogy ott vagytok otthon?” De vannak ennek más konzekvenciái is: az izraeli hatóságok a magyarokkal nem foglalkoznak igazán. Évente 200-300 alija: ez nem konglomerátum.

– Közben az aluljáróktól a könyvesboltokig számtalan írás, fotóalbum, útleírás, szakmunka kapható Izraelről, a zsidó vallásról, történelemről, és mind elfogy. Új zsidó iskolák vannak, vallási fellendülés, és az Öböl-háború óta végképp illetlenség volna ferdén nézni egy zsidóra vagy zsidó szervezetre. Hogy vannak, akik nem szeretnek?

– Én is úgy vettem észre, hogy az első Scud-rakéták óta csökkent a magyar antiszemitizmus. De olyat is olvastam, hogy ez jól jön Izraelnek, mert ugye, milyen sok dollárt kap az Egyesült Államoktól. Ez kísértetiesen egybecsengett bizonyos arab kormányok véleményével: az USA olyan fegyverekkel látja el Izraelt, amelyek később az arabok ellen fordíthatók.

– Hadd kérdezzem meg én is: nem jár jól Izrael az Öböl-háborúval?

Nem. Ez téveszme. Izrael átkozottul nehéz helyzetbe került. Ugyanis megszűnt a kereskedelmi összeköttetése. Nem tudja eladni a termékeit. A hajótársaságok felfüggesztették a tengeri közlekedést Izraelbe. Csak az El-Al járataira és a Tower-1 nevű amerikai légitársaság gépeire lehetett számítani. Ez utóbbi csak úgy kapott engedélyt a szövetségesektől, hogy gépei nem repülhetnek közvetlenül Amerikából Izraelbe, hanem közben valahol le kell szállniuk. Izraelnek hihetetlenül fejlett az elektronikai ipara, komputertechnikája. És most az üzleteket nem kötik meg, a készleteket nem tudják külföldre szállítani. Milliókról, talán milliárdokról van szó. Az első három napban teljesen leállt a termelés, csak az ország vérkeringését fenntartó, életfontosságú ágazatokban dolgoztak: víz-, villanyellátás, egyes autóbuszjáratok. Később ez normalizálódott, de ez a néhány nap kiesés is nagyon sokat jelentett. A tel-aviviak nagy részének el kellett mennie a városból, és naponta visszajárni dolgozni, ami iszonyatos forgalmi dugókat okozott reggel és délután. Volt, aki nem is tudott dolgozni járni. Viták támadtak, kiket lehet elbocsátani munkahelyükről – amiért a légitámadások miatt nem mentek dolgozni -, kiket nem. A megszállt területeken elrendelt kijárási tilalom miatt az arabok egyáltalán nem mehettek dolgozni, emiatt teljesen leállt az építőipar, mert ott nagyrészt arabokat foglalkoztatnak. Középiskolásokat kellett kivinni narancsot szedni, ami persze nem volt elég. Izrael belügye, de szerintem az izraeli kormánynak már 12-15 évvel ezelőtt kellett volna megállítania azt a tendenciát, hogy bizonyos termelési ágak csak az olcsó arab munkaerőre épüljenek. Ez most visszaüt.

Az arab háborúk mindig vallási színezetűek. Izraelt végül is a zsidó vallás tartja össze. Milyen szerepe van ilyen nehéz időkben?

– Nem játszik szerepet. Csak az ortodoxoknál. Mielőtt elutaztam, láttam egy filmet, amelyben egy ortodox rabbi arról beszél, hogy ezt a háborút a zsidó szent könyvek 1500 évvel ezelőtt megírták, és az egyetlen védelem a rakéták ellen az imádkozás. Sok ortodox zsidó közösség ezt is teszi: légitámadások idején összejönnek és kiabálnak. Nagy részük nem is ismeri el Izrael Államot, mert még nem jött el a Messiás. Nem is hajlandók bevonulni a hadseregbe, mert ez Isten akarata ellen van. Akiket én ismerek, azok az ortodoxokat nem nézik túlságosan jó szemmel. Ízléstelen volt az a vita, ami a gázmaszk miatt kialakult. A gázmaszk alá nem fér be a nagy szakáll. Akadt is egy rabbi, aki nyilvánosan és demonstratívan megborotválkozott a televízióban. Volt egy dodonai megnyilvánulása a főrabbik egyikének, hogy egyrészt: életveszélyben megengedhető a szakáll levágása, másrészt: ez ellentétes a hagyománnyal. Aztán kiderült, hogy van olyan maszk, ami alá befér a szakáll: ezt asztmásoknak gyártották, és nem szűrővel, hanem egy kis szivattyúval van ellátva, az adagolja a levegőt. Kik kapják? Ha az ortodoxoknak adják, akkor asztmások fognak megfulladni, hiszen nincs belőle annyi, hogy nekik is jusson. Isten ne vegye bűnömül: mégis, ne az asztmások kapják? Az ország hangulatát semmiképp sem a vallás, hanem a fenyegetettség határozza meg. Talán azért, mert az izraeli tévé és a sajtó munkatársai alapvetően baloldali beállítottságúak.

Említetted, hogy könyvet akarsz írni Izraelről. Miről szól? A háborúról?

– Két könyvet is akarok írni. Az egyik egy tudósítói napló a háború első négy hetéről, annak mindennapjairól. A másik egy riportkönyv, amiben Izrael életének azokat a szféráit akarom megírni, amelyek a magyarok számára nem ismertek, és úgy, hogy benne éljek, mint egy izraeli állampolgár, amint ebben a négy hétben éltem. Mondjuk egy hónapot eltölteni egy kibucban, egy katonai bázison, arabok között, palesztin táborban, ortodox közösségben.

Úgy látom, nagyon hatott rád Izrael. Nem gondolkodtál azon, hogy ott is lehetne a hazád?

– Tudtam, hogy megkérdezed. Tudod, hogy jöttem haza? Pontosabban: miért? Nekünk otthon nincs telefonunk, a feleségem és a két kislányom bementek a rádióba, hogy beszélhessenek velem, ha a tudósításomat leadtam. A kisebbik lányom, Anna kérdezte tőlem: „Papa, mikor jössz haza a háborúból?” Ezért kellett hazajönnöm. Én ennek az országnak vagyok a szeme és a füle. És itt a rádióban… Aki csak meglátott, a nyakamba borult, nők, férfiak, kollégák, zsidók, nem zsidók, öregek, fiatalok: Hazajöttél? Nincs semmi bajod? Annyit gondoltunk rád! Már az volt az érzésem, azért is érdemes volt kimennem, hogy ennyi ember aggódjon értem. Nekem itt, ebben az országban, ebben a városban örültek ennyire.

(kartal)

 

Címkék:1991-04

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

„Forog a föld, s a zsidóság egy nép”

Dr. Feldmájer Péter portréja Ha a nevét hallom, először mindig ugyanaz a kép villan elém. MIOK-közgyűlés a nyolcvanas évek végén....

Részletek Mezei András: Hagyd a népedet… című verséből

Hagyd a népedet elpusztulni: könyörülj rajta, Istenem. Süllyedjen el a vesszőkosár, hagyd a kőtáblát üresen. Száradjanak le húrjai hárfáiknak az...

Close