Leica-géppel a varsói gettóban
Aki Izraelbe látogat, és a jeruzsálemi Jad Vasém Intézetben az európai holocaust megrendítő rekvizitumaival szembesül, a történelem egyik legnagyobb népirtására emlékeztető dokumentumok között ott találja Willy Georg öt évtizeddel ezelőtt, a varrói gettóban készült százegynéhány fényképfelvételét.
Ki Willy Georg? Hogyan, milyen körülmények között készültek felvételei? Miként kerültek rejtekhelyükről a nyilvánosság elé?
A náci légierő katonája
A háború kitörése után 29 évesen hívták be szolgálatra. A megszállt lengyel területre, Poznanba vezényelték, ahol rádiós kiképzést kapott. Onnan Varsóba került egy olyan csoportba, amely légi felvételek kidolgozásával és megfejtésével foglalkozott. Szabad idejében Leica gépével szívesen csinált képeket elöljáróiról, akik figyelmességét azzal viszonozták, hogy több kimenőt adtak neki, mint a többieknek. Parancsnoka igazoló papírral látta el, s annak birtokában szabadon mozoghatott, fényképezhetett a városban. Lengyel barátnőjétől értesült arról, hogy a falakkal körülzárt gettóban milyen körülmények között élnek a zsidók százezrei. Egy alkalommal rászánta magát, jelentkezett az egyik bejárat SS őrségénél, ahol főhadnagyának pecsétes igazolását látva, némi bizonytalankodás után beengedték a német katonák számára is tiltott területre.
Az élettől elzárt, túlzsúfolt városrészben csontvázzá soványodott anyákat, éhező, sebekkel borított testű, rongyokba bugyolált síró gyerekeket, mezítláb vánszorgó férfiakat, járdákon, kapualjakban elnyúlt, végóráikat élő öregeket látott és kézikocsikon szállított mezítelen halottakat. Bőven akadt számára „érdekes” téma ezen az emlékezetes napon. A kirándulás mindazonáltal balul végződött: SS őrjáratba ütközött, gépét elkobozták, kiszedték belőle a filmet. Elvették tizenegy tekercsét, s nagyobb baja csak azért nem történt, mert parancsnoka igyekezett mentegetni, leplezni saját felelősségét a történtekért. Négy filmtekercs a tizedes zubbonyának zsebében maradt, ezeket szabadsága idején otthon elrejtette, és sok régi holmi között valahol a pincében vagy a padláson őrizte. Amikor másik csapattesthez került, felesége új fényképezőgépet küldött neki.
Nyolcvanéves elegáns úr Münsterből
A közelmúltban özvegy lett. Gyermekei nincsenek. Jómódban él emeletes kertes házában, ahol a világ különböző tájairól arrafelé járó turisták, újságírók, filmesek, fotósok mostanában gyakran felkeresik. Szívesen fogadja őket, minthogy még ma is „szakmabelinek” tartja magát: kedvelt időtöltései közé tartozik művészfotók készítése. Egy időben festegetett, tájképek, csendéletek, majd gobelinek kerültek ki a keze alól.
Amikor a háború már német földön dúlt, s a szövetségesek légitámadásai elől a lakosság városokból falura – ritkábban lakott vidékekre – menekült, Willy Georg feleségének is mennie kellett. Magával vitte azt a ládát, amelyben férje a filmtekercseket és a képeket őrizte. Ennek köszönhető, hogy egy tanyai parasztházban épségben megmaradtak.
A Luftwaffe egykori tizedese, akit Slomo Samgar izraeli újságíró szerint „eleganciája és modora alapján inkább disztingvált angol gentlemannek vélhetne bárki, mint német háborús veteránnak”, nem sokkal ezelőtt arra az elhatározásra jutott, hogy a varsói gettó mártírjairól készült felvételeket a zsidó népnek ajánlja fel.
A vesztfáliai, negyedmillió lakosú Münsterben ma alig száz zsidó él, a kétszer olyan népes Dortmundban sem sokkal több. Először lakóhelye hitközségének elnökével vette fel a kapcsolatot, aztán a Ruhr-vidék nagyvárosának rabbijával. Úgy döntöttek, hogy kerüljön az adomány a zsidó állam birtokába. Így jutottak el az egykori Wermacht-katona sok-sok iszonyatot, pusztulást megörökítő képei a Jad Vasém emlékmúzeumába.
Kiállításukra Willy Georgot is meghívták.
Címkék:1992-01