Látogatás az Anna Frank Gimnáziumban

A 71. tanév

Iskoláink közül az Anna Frank Gimnáziumnak legszomorúbb az aulája. Több márványtábla emléke­zik a Budapesti Izraelita Hitközség gimnáziumának mártír diákjaira, ta­náraira, e falak között tanult és el­pusztult rabbinövendékekre, és arra, hogy 1944-ben a Gestapo itt gyűjtöt­te össze a zsidó írókat, újságírókat és ügyvédeket, majd innen hurcolta őket Auschwitzba.

A folyosói tablók is nosztalgiát ébresztenek. A régiekből minden év­ben több is készült, mert amíg a ke­ménygalléros úrfiak A, В és С osz­tály szerint feszítenek, addig a kö­zelmúlt felvételein csupán négy maturáns árválkodik. Az órák közötti csivitelés azonban elűzi a múlt ár­nyait, és a feléledés örömteli ténye, hogy ismét benépesedik az iskola.

A kémiai laborban 23 harmadi­kost zavarok meg:

– Miért ebbe a gimnáziumba jöttetek?

Selmeci Ági: – Szüleim megtart­ják az ünnepeket. Erre állami suli­ban nincs mód. Ennél is nyomatékosabb ok, hogy az otthoni nevelés és légkör természetessé tette számomra a zsidó közösséget…

Szeszler Szilvia: – Általánosba Zuglóban jártam. Osztálytársaim ugyan nem, de az iskola más tanulói kikezdték zsidóságomat, megjegyzé­seket tettek. Hogy ezeket középisko­lásként elkerüljem, ide iratkoztam be…

A harmadikosok kémia tanárnője Orbán Sándorné.

– Ritka alkalom, amikor a ta­nár felel diákjai előtt, ön miért ebben az iskolában tanít?

– Az állami iskolában engem is másnak tartottak kollégáim. Itt pe­dig nemcsak a tantermekben, hanem a tanáriban is jó a légkör, azonos pedagógiai elveket vallunk, szoros a kapcsolatunk a szülőkkel. A csalá­dias légkört segíti, hogy bár az osz­tályok létszáma hál’ istennek növek­szik, intézményünk így is kicsi…

– Anna Frankról, az iskola névadójáról mit tudtok?

Szekér Kati: – Naplóját többen már az általános iskolában olvasták, itt pedig kötelező olvasmány. Sokan láttuk a róla készült filmet, gimna­zistaként az első osztályfőnöki órán róla beszéltünk …

A gyerekek egymás szavába vág­va, egymást kiegészítve mondják el, hogy a tanítás után is összetartanak, melyik cionista ifjúsági szervezet tagjai, énekkarukkal hol szerepel­tek. Budapesti tinédzserként élnek, mégis arra a kérdésemre, hogy zsidó vallású magyarnak, világpolgárnak vagy magyarországi zsidó nemzeti­ségűnek tartják-e magukat, a meg­szólalók leginkább a harmadik kér­désre feleltek igennel. Egyetemi ta­nulmányaikat néhányan Izraelben szeretnék folytatni. Egyikük már most készül oda. Amilyen örömmel fogadták néhány hónapja a sudár Danes Anitát, olyan szomorúan ké­szülnek búcsúzni tőle. A kislány szü­leivel Beregszászról települt át, és rövidesen folytatják útjukat.

A szünetet jelző csengő már az igazgatói szobában ér, ahol hallga­tom, hogy Berend Ivánné beszélget egy másodikossal és annak édesany­jával. A kislány most, év közben szeretne átiratkozni. Nem kertel: je­lenlegi iskolájában matematikában nem tud lépést tartani társaival. Az igazgatónő és a jelentkező között fesztelen a hangulat. A beszélgetés megegyezéssel zárul. Rám kerül a sor.

– Nem akartam kényes témá­val kezdeni, a hallottak alapján mégis ez az első kérdésem: azt mondják, sok gyerek azért jár ide, mert itt könnyebb „átcsúsz­ni”. Igaz ez?

– Nem kényes a téma, bár való­ságos problémát feszeget. Az iskolák államosításakor nemcsak az Abonyi utcai nagyszerű épületet vették el, hanem a többi egyházi iskolához ha­sonlóan az itt érettségizők egyetemi felvételének lehetőségét is, pedagó­gusaink előtt pedig elzárták az ér­vényesülés útját. Ezért évtizedeken át nálunk olyan pedagógusok dol­goztak, akiknek karrierjüknél fonto­sabb volt a zsidó gyerekek nevelése, vagy pedig ambícióik hiányoztak. Diáknak is inkább azok jöttek, akik­nek elegendő volt az érettségi, s mi­vel kevesen jelentkeztek, válogatni köztük nem lehetett. Mégsem volt alacsonyabb az oktatás színvonala, mint a többi magyar középiskolában: kevesebben buktak meg, mert a tanárok többet foglalkoztak tanít­ványaikkal. Az imént nálam járt kislányt is azért veszem fel, mert értelmes, és bízom benne, hogy ta­nárai, társai hatására szorgalma­sabb lesz, bepótolja lemaradását.

– A létszám már 135! Hosszú év­tizedek után a 89-90-es tanévben két első osztályt indítottunk, az idei elsősök pedig 35-en vannak. Előre­láthatólag ősszel is így lesz, bár az újabb nagy létszám helyiségproblé­mát okoz.

– Milyen társadalmi környezet­ből kerülnek ki a gyerekek?

– Értelmiségi, kisiparos, kiske­reskedő. Otthonuk általában harmo­nikus, de mind többen élnek csonka családban.

– Melyek a pedagógiai elveik?

– Alapelvünk, hogy a növendé­kek alanyai és nem tárgyai az okta­tásnak. A tanterv az állami gimnáziumokban is érvényes minisztériu­mi előírásokat követi, s azokat egé­szíti ki iskolánk jellege. Ivrit nyel­vet oktatunk, a judaizmus című tárgyban pedig megismerik gyere­keink a hagyományokat, a zsidó er­kölcsi előírásokat, történelmünket. Megtudják, hogy a történelem, a tu­domány, az irodalom, a művészet külföldi és hazai nagyjai közül ki volt zsidó. Szombaton és az ünnepe­ken kötelező templomba menni. És: tanulóink megszakíthatják itteni ta­nulmányaikat, hogy azt rövidebb-hosszabb ideig Izraelben folytas­sák …

– Hányan tanítanak a gimná­ziumban?

– Húszan, közülük néhányan szerződéssel. Az utóbbiak alkalma­zása teszi lehetővé specialisták bevonását, például azt, hogy az angol beszédgyakorlatokat angol anya­nyelvű tanár vezesse. Javul a peda­gógusok helyzete, módjuk nyílik ku­tatásra, tudományos munkára is.

– Honnan kapnak anyagi támo­gatást?

– Az államtól és a hitközségtől. Az iskola 1989-es felújításához a Joint adta a pénzt. A magyar gimnáziumok között mi már most is a jól felszereltek közé tartozunk, és várhatóan tovább léphetünk előre: több külföldi szervezet ígért további felszerelést.

– Jók a kapcsolataink a másik két zsidó iskolával is. Tapasztala­tainkat kicseréljük az ottani kollégákkal. Bízunk abban, hogy mind a három iskola megtelik diákkal, hi­szen ez a zsidó közösség megerősö­dését is jelentené …