Szombat előfizetés 2017

A neokonzervatív filozófia

Írta: Lánczi András - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Lánczi András

Az amerikai külpolitika elmúlt két évé­nek alakításában a megfigyelők többsé­ge az amerikai neokonzervatívok elkép­zeléseit látta megvalósulni. Egy morális felfogás vált cselekvő erővé, amikor az Egyesült Államok kormányzata a világot kétfelé osztotta, a jót képviselő nyugati típusú liberális demokráciákra, s a go­nosz tengelyét alkotó, közvetlen fenye­getést jelentő legrosszabbakra. Mintha a nyugati civilizáció megváltásra szorul­na, csak a megváltó érkezése késle­kedett eddig. Úgy tűnhet fel, mintha a neokonzervatív eszmeiség jutott volna csúcsra mintegy fél évszázados intel­lektuális érlelődést követően. Pedig el­ső eszmei-politikai sikerüket már Ronald Reagan 1980-as elnökké válasz­tásakor megélték, mivel a neokonzervatívok maguknak tulajdonították Rea­gan győzelmét. Sőt nem egyszerű vá­lasztási sikerről beszéltek, hanem a bal­oldal (beleértve a liberálisokat is) esz­mei egyeduralmának a megtöréséről. Állításuk szerint véget vetettek a balol­dali eszmei hegemóniának. Kik is azok a neokonzervatívok és milyen filozófiai gyökerekből nyerik szellemi erejüket?

A neokonzervativizmus elsősorban amerikai jelenség, de vannak európai (pl. német) párhuzamai is. A „neo” jel­zőre azért van szükség, mert az 1950-60-as években formálódó újkonzervatí­vok meg kívánták különböztetni magu­kat az elsősorban katolikus irányultsá­gú William Buckley vezette konzerva­tívoktól, valamint a protestáns funda­mentalistáktól, akik nevéhez fűződik az 1970-es években meghirdetett ameri­kai „Új Jobboldal” ún. „csöndes többség” jelszava. Ebből is látszik, hogy a neokonzervatívok számára a vallási fundamentalizmus nem volt vonzó, he­lyette inkább a filozófia, ezen belül is a modern politikai filozófia modernséget megkérdőjelező gondolatmenetei vál­tak fontossá. Gyökerét tekintve tehát a neokonzervatívok filozófiai irányultsá­gúak, bár képviselőik többsége nem fi­lozófus, hanem a társadalomtudomá­nyok, valamint az újságírás területén dolgozott. Olyan ismert társadalomtu­dósokról van szó, mint Daniel Bell, Nathan Glazer, Seymour Martin Lipset, Peter Viereck, Richard Hofstadter, Norman Podhoretz, a Commentary főszerkesztője, és nem utolsósor­ban Irving Kristol, a Public Interest főszerkesztője, és felesége, Gertrude Himmelfarb. A neokonzervativizmus filozófiai atyjának – legalábbis a liberá­lisok így látják – Leo Strausst (1899-1973) tekintik. Shadia B. Drury 1997-ben megjelent könyvében így fogal­maz: „A neokonzervativizmus termi­nust először egy kritikus használta a konzervatívok új nemzedékének meg­jelölésére, melynek tagjai 1945 után bizonyos hatást kezdtek gyakorolni az amerikai politikára. A címkét később Irving Kristol saját álláspontja, valamint a politikai nézeteit osztó amerikai kon­zervatívok megnevezésére használta.” (Leo Strauss and the American Right. St. Martin’s Press, New York, 137. o.)

Irving Kristol személye és életműve több szempontból is alkalmas az ame­rikai neokonzervatívok értelmező leírá­sára. Életrajzi visszaemlékezéseiben egyértelműen kifejtette, hogy kik gya­koroltak rá szellemi hatást: „Egymást követve két gondolkodó tette a legna­gyobb hatást rám, az 1940-es években Lionel Trilling, az 1950-es években Leo Strauss. Trilling – az akkori szóhasználat szerint – szkeptikus liberális volt, Strauss pedig szkeptikus konzer­vatív. Trilling elegáns és kifinomult iro­dalomkritikus volt, Strauss pedig erő­teljesen német, különlegesen kifino­mult politikai filozófus. A szkepticiz­mus az egyik esetében a modern liberalizmus, a másikéban a modern kon­zervativizmus gyökeréig hatolt.” (Neoconservativism. The Autobiography of an Idea. The Free Press, New York, 1995, 6. o.) Sokan megkísérelték már Strauss politikai filozófiájának az értel­mezését, ezek egyfajta esszenciáját ad­ta konzervatív nézőpontból Ted V. McAllister a Revolt Against Modernity c. könyvében. De hogy el tudjuk hatá­rolni a neokonzervatív gondolatkész letet, tudatában kell lennünk, hogy a neokonzervatívok fontos kérdésekben semmiben sem különböznek a konzer­vatívoktól, azonosak a szellemi gyöke­rek. Az amerikai élő konzervatív hagyo­mány a 20. század közepén a követ­kező szerzők műveire és gondolataira hivatkozott: George Washington, Burke, Calhoun, Coleridge, Melville, Thoreau, Donoso Cortés, Irving Babbitt, Churchill, Adenauer. Az 1950-es évek elején (1950-54) a McCarthy republikánus szenátor nevéhez köthe­tő radikális antikommunista politika („mccarthyzmus”) a konzervativizmus szinte kötelező elemévé tette az antikommunizmust. Ez a fajta konzervati­vizmus erős populista elemeket tartal­mazott, melyeket a konzervatívok „neo” nemzedéke határozottan elutasí­tott. A neokonzervatívok éppen a popu­lista konzervatívokkal szemben alakí­tották ki saját világképüket, s abból sem csináltak titkot, hogy eredetileg liberális-baloldali gondolkodók voltak. Az 1950-es években azonban a szigo­rúan antikommunista „American Committee for Cultural Freedom” szervezet körül gyülekeztek. Ebből az időszakból két nézetet vittek tovább: az egyik a to­talitarizmus értelmében felfogott antikommunizmus, a másik a populizmussal szembeállított elitek által irányított demokratikus uralom koncepciója volt. Az előbbi értelmében nem tettek kü­lönbséget a fasiszta és a kommunista totalitarizmus között, az utóbbi elkép­zelésükkel pedig a modern demokrácia képviseleti jellegét akarták hangsúlyoz­ni, fontosnak tartották a vezetők körül­tekintő kiválasztását, a hatalommeg­osztás elvét, az alkotmányos állam vé­delmét. Ebben a tekintetben megma­radt az átjárás a liberálisokhoz, bár az idő előrehaladtával egyre nyilvánva­lóbb lett, hogy alig maradt közös elem a két politikai eszmerendszerben. A neo­konzervatívok hűek maradtak az ameri­kai alapítás liberális eszméihez (egyéni és közösségi szabadságjogok termé­szetjogi alapjaihoz, a kis állam koncepciójához, a szabad vállalkozás és a tu­lajdon szentségéhez, valamint a vallás közösségformáló erkölcsi szerepének hangsúlyozásához). A liberálisok vi­szont föladták a természetjogi érvelést, az egyéni és szociális jogokat tartották fontosnak, nem álltak ellen az állami beavatkozás kiterjesztésének, erkölcsi kérdésekben eltávolodtak a vallás pa­rancsaitól, demokráciafelfogásukban fokozatosan a részvétel fogalma került előtérbe.

Ted V. McAllister szerint „minden konzervatív elutasítja a modernséget”, miközben szeretnék megőrizni „a nyu­gati civilizációt”. A konzervatívok hisz­nek a természetes rendben, melynek megismerését nem szabad valamiféle „modern” „objektív” tudásformára re­dukálni, ebből következően szkeptiku­sak a modern tudomány ismeretelmé­leti alapjával szemben. Végzetes filozó­fiai hibának tartják a valóság „objektív-szubjektív” descartes-i kettéosztását, amely a 20. századra a tény-érték szembeállításában öltött testet. Mintha a megismerő ember kívül helyezked­hetne a megismerendő valóságon. Így alakulhatott ki, hogy a mai tudomány triviális kérdésekkel foglalkozik, nem azt mondja meg, hogy „Mik a dolgok?”, hanem legjobb esetben is a folyton változó, lényeg nél­küli dolgok puszta leírására vállalkozik. A modern ember a politikai kataklizmákkal és a kultúra hanyatlásával fizeti meg ennek az uralkodó felfo­gásnak az árát. A konzervatí­vok mindezek orvoslására a következő elveket ajánlják:

1. A társadalomnak közös mítosszal kell bírnia, hogy a közös cél és jelentés közös­ségi élményt nyújtson. 2. A közösségi érzésnek erősíte­nie kell az összetartozást és a valahová tartozást. 3. A személyes identitás kialakulása elképzelhetetlen társadalmi méretű tekintélyek nélkül, ilyen tekintély az egyház, az állam, a csa­lád, a falu, az egyesület stb.). 4. A léte­zés hierarchikus elrendezettségének az elfogadásából következik a társadalom hierarchikus felépítésének elfogadása. 5. Az absztrakt újítással szemben vé­delmet nyújt a hagyomány, a szokás és az előítélet. Ezek a nézetek különösen két neokonzervatív gondolkodó, Russell Kirk és Robert Nisbet műveiben jelennek meg.

Russell Kirk a The Conservative Mind (1953) c. kötetében a fenti elvek angol­szász gyökereit vette végig, Edmund Burke-től kezdődően egészen T. S. Eliotig. Kirk hat pontban foglalta össze, milyen alapfeltevései vannak a konzervatív gondolkodásnak: 1. A kon­zervatív hisz a transzcendentális rend­ben, ezért a politikai problémák mé­lyén vallási és erkölcsi kérdéseket érzé­kel, ily módon az igazi politika célja a lelkeket uraló igazság megragadása és alkalmazása. 2. A konzervatív elutasítja az uniformizálást, az egalitarianizmust, az utilitarianizmust és a sokszínű léte­zők egyetlen – pl. logikai – szempontra való redukálását. 3. Szemben az osz­tály nélküli társadalom fikciójával, a konzervatív hisz abban, hogy a civilizált világ társadalmi rétegződést követel meg. Kirk meglátása szerint, ha a ter­mészetes megkülönböztetéseket meg­szüntetjük, akkor „oligarchák töltik ki az űrt”. Az Isten és a törvény előtti egyenlőséget a konzervatív is helyesli, de a feltételek egyenlősége a szolgaságban és az unalomban való egyenlő­séget jelenti. 4. A tulajdon és a szabad­ság szorosan összetartozik, mert ha a kettő különválik, Leviatán, azaz a nagyhatalmú állam lesz a mindenek feletti úr. A gazdasági kiegyenlítődés nem szolgálja a gazdasági növekedést. 5. A konzervatív jobban hisz a szokásban, konvencióban és a régiek bölcsességé­ben, mint a mai „okoskodókban, számítgatókban és ökonómusokban”, ami­kor az ember anarchisztikus készteté­seinek megfékezéséről van szó. 6. Az elhamarkodott változtatások nem a progressziót szolgálják. A társadalom­nak változni kell, mert az ésszerű válto­zás a társadalom fennmaradásának az eszköze, a politikusnak azonban még a gondviselést is figyelembe kell ven­nie, mert a politikus legfőbb erénye az okos belátás.

Ma meg akarjuk érteni, hogy filozófiailag mi a különbség a konzervativiz­mus és a neokonzervativizmus között, akkor figyelembe kell vennünk, hogy a neokonzervatívok egy része számára a modernség válsága elsősorban a kul­túra válsága. Peter Steinfels így fogalmaz: „A jelenlegi válság főként a kultúra, az értékek, az erkölcsök és a visel­kedés válsága.” (Neoconservatives. Si­mon and Schuster, New York, 1979, 55. o.) Jürgen Habermas ebben a szellemben értelmezi az amerikai neokonzervatívokat az 1980-as években, s hasonlítja össze őket a német neokonzervatívok mondandójával. Steinfels értékelésével kapcsolatban azonban Irving Kristol kétségeket támaszt , ami­kor nevezetes „neokonzervatív vallo­másaiban” ezt írja: „A liberális diskur­zus régi kliséje, hogy ennek az ország­nak egy igazán értelmes és kifinomult konzervativizmusra van szüksége, amely felváltaná a meglehetősen egy­szerű, nyárspolgári és gyakran rasszis­ta konzervativizmust, melyet az orszá­gunk már nagyon is jól ismer. Ennek az új és kívánatos konzervativizmus­nak filozófiai és irodalmi háttere van, ahonnan kiindulva időnként le lehet nyesegetni a liberális ideológia túlzá­sait.” (Reflections of a Neoconservative. Basic Books, New York, 1983, 73. o.) Majd később hozzáteszi, hogy a neokonzervativizmus filozófiai gyö­kerei a klasszikus, azaz a premodern, ideológia előtti politikai filozófiáig nyúlnak vissza, s ebben a tekintetben Leo Strauss tanításának és írásainak nagy hatása van a neokonzervatívokra. Konkrétan meg is nevezi, hogy mely politikai filozófiai hagyományt hogyan értékelnek: „A neokonzervatívok cso­dálják Arisztotelészt, tisztelik Locke-ot és bizalmatlanok Rousseau-val szemben.” (Uo„ 76. o.) Ehhez hozzáte­hetnénk, hogy Strauss talán még job­ban csodálta Platónt, mint Arisztote­lészt, és a modern konzervativizmus első nagy alakjával, Edmund Burke-kel szemben is bizalmatlan volt. Mindez talán elég annak leszűréséhez, hogy a neokonzervatív tábor sem egységes, meg kell különböztetni legalább kettőt (ha nem többet): a burkeiánus-romantikus-Russell Kirk-i vonalat, amely az angolszász intellektuális hagyományra támaszkodik, s a vallásnak jelentős szerepet tulajdonít; valamint az antik filozófia-német filozófia-Husserl-Leo Strauss-Irving Kristol által képviselt konzervativizmust, amelynek közép­pontjában a biztonság és a modern társadalmi/politikai bajok konzervatív po­litikai filozófiai megközelítése áll. 2002-3-ra ez utóbbi irányzat vált látha­tóbbá, de kérdés, hogy Leo Strauss elfogadná-e a neki tulajdonított nézete­ket. Aligha.

Modern körülmények között a politi­kai filozófia nagyon könnyen ideológiá­vá, a napi politikai cselekvés közvetlen eszmei forrásává válik. A filozófia – né­zőpontja és más szellemi törekvések­hez képest – hagyományosan nem kí­ván részt venni a társadalmi küzdel­mekben. Távolságtartását az a felisme­rés diktálja, hogy a filozófia az igazság keresésének szenteli magát, mindig úton van; ha megállapodik, elveszíti in­tellektuális erejét. A létező és az elgondolható legjobb között tátongó szaka­dék fölött ugyanis a legritkább esetben ível át híd. A politikai filozófia művelői a „van” és a „kell” közti feszültséggel mindig is tisztában voltak. A modern­ség programja azonban nem fogadja el, hogy a szakadék fölött nem emelhető híd. A felvilágosodás óta sok kísérlet történt a szakadék áthidalására, az egyik legradikálisabb a történelem ne­vében fellépő kommunizmus volt. Ér­telmező, szemlélődő filozófiára nincs szükség, mert haszontalan. Az utilitaris­ták is valami ilyesmit állítanak, s min­den olyan társadalomtudomány, amely a fejlődést kívánja szolgálni a tények szent nevében. A filozófia felismeréseit valóra kell váltani – szól a mai parancs. Holott a filozófia – a valódi, nem a mai tudomány – feladata a dolgok megne­vezése, különbségek megállapítása, az­az a társadalmi konvenciókon felül­emelkedő gondolkodás. A mai társada­lomtudomány, amely lerázta magáról a filozófiát, mint fölösleges kölöncöt, ép­pen az ellenkezőjét teszi: összemos, uniformizál a hasznosság célját követ­ve. Strauss a filozófiát, a hit és raciona­litás egyensúlyát akarta helyreállítani, ezért foglalkozott oly sokat az ideológia előtti politikai filozófiával.

A mai körülmények között azonban ő sem kerülhette el, hogy nézeteiből po­litikai programot faragjanak, igazolást találjanak napi politikai lépések meg­tételére. Akik Strauss szellemében a fenti megkülönböztetést komolyan ve­szik, nem gondolhatják, hogy az iskola­teremtő mester nevét bármilyen külpo­litika fedőnevéül használhatják. Ki gon­dolta volna, hogy Leo Strauss politikai filozófiájára a világsajtó úgy utal 2003-ban, mint az amerikaiak iraki beavatko­zását igazoló tanra? Ha valakitől távol állt, hogy a napi politika kedvéért fölad­ja a filozófia szigorú művelését, az Leo Strauss és a ma már különböző gene­rációkhoz tartozó tanítványai voltak. Strauss azért fordult a klasszi­kus politikai filozófiához, mert a jó rend problémájára adott platóni-arisztotelészi-thuküdidészi választ racionálisabbnak tartotta, mint a modern válaszokat, beleértve sok konzervatív próbálkozást is.

Pár évvel ezelőtt Drury ezt írta Strauss és a neokonzervatívok kapcsolatáról: „Leo Strauss és az amerikai neokonzervatívok közti kapcsolat nem annyira is­mert, nem is kutatta alaposan még senki, ezért nem is érthet­tük meg. Remélem, be tudom mutatni, hogy a neokonzervatí­vok uralkodó témái a straussi politikai gondolkodásban alapo­zódtak meg: a vallással való foglalkozás, a meggyőződés, hogy az ame­rikai liberalizmus válságának forrása a nihilizmus, a felvilágosodás racionaliz­musának alábecsülése, a liberalizmus­sal szembeni ellenszenv, a nemzetelv hangsúlyozása, az értelmiségiek politi­kában betöltött szerepe iránti érdeklő­dés és a liberalizmussal szemben a de­mokrácia előnyben részesítése.” (I. m„ 138. o.)

A straussi politikai filozófiában – akárcsak Eric Voegelinében – a 20. század eleji német filozófia mai konzer­vatív konzekvenciáit tanulmányozhat­juk amerikai körülmények között. A vi­lágháborút a németekkel szemben meg­nyerték az amerikaiak, de Nietzsche, Heidegger, Carl Schmitt, Strauss, Arendt, Voegelin és mások gondolatai az elmúlt évtizedekben mélyen bele­ivódtak az amerikai társadalomtudomá­nyokba.

Címkék:2004-01

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

A neokonzervatív meggyőződés

Irving Kristol A neokonzervatív meggyőződés (The Weekly Standard, 2003. augusz­tus 25.) Mit is jelent az, hogy neokonzervativizmus? Újságírók, sőt mostanában...

Miért háborúzunk?

Robert Kagan-William Kristol Miért háborúzunk? (Weekly Standard, 2003. október 17.) (...) Georg W. Bush, Tony Blair és José Maria Aznar...

Close