Lag ba-Omer és a Szentély újjáépítésének kísérlete

Lag ba-Omer, az omer-számlálás 33. napja ijjar hónap 18-ára esik. A számlálás (ספירה ) ötven napja Peszachot és Savuotot, a megszabadu­lás és a Tóra-adás ünnepét köti össze.

Ez a hagyomány ősi időkre vezethető vissza1, de magáról Lag ba-Omerről sem a Tórában, sem a korai rabbinikus irodalomban nem történik említés, elő­ször a gaonok korából hallunk róla. A számlálás idejéhez kapcsolódik az a történet, amely szerint Rabbi Akiva huszonnégyezer tanítványát egy pestisjár­vány harminchárom nap alatt elpusztí­totta, mert nem tanúsítottak tiszteletet egymás iránt2, ezért az omer-számlálás idején harminchárom napig részleges gyászidő van. Ez a pestis a későbbi ha­gyomány szerint Lag ba-Omerkor szűnt meg, ezért ezen a napon nem kell a gyászt tartani. Egy másik hagyomány a mannával hozza kapcsolatba, amely ezen a napon kezdett hullani a pusztai vándorlás idején.3 A hagyományos ma­gyarázatok mellett létezik egy meglehe­tősen új és érdekes feltételezés is, amely Lag ba-Omer eredetét a Szentély felépítésének kísérletével hozza össze­függésbe.4

Amióta a rómaiak i. sz. 70-ben lever­ték a zsidó felkelést és lerombolták a második Szentélyt, egyetlen olyan törté­nelmi pillanat volt, amikor kis híján sike­rült azt újjáépíteni. Ez Julianus (Aposztata) császár uralkodásának (361-363) idején, i. sz. 363-ban történt. Az ese­ményről, amely mindenekelőtt a zsidó hagyomány szempontjából volna jelen­tős, érdekes módon elsősorban egyház­atyák és egyháztörténet-írók számolnak be – ennek okát majd később látni fog­juk -, de a császár maga is említi írásai­ban a jeruzsálemi templommal kapcso­latos terveit. Furcsa mód a zsidó forrá­sok sehol sem beszélnek erről a jelen­tős eseményről: vannak szövegek, amelyek összefüggésbe hozhatók Julia­nus tervével, de mindegyikük vitatható. Mi történt tulajdonképpen 363 tava­szán Jeruzsálemben? Milyen indítékok vezérelhették az antik pogányság res­taurációjáért fáradozó uralkodót a zsi­dó templom felépítésében? Mi lett a vállalkozás eredménye és milyen hatás­sal volt ez az érintettekre? Végül pedig: hogyan kapcsolódik mindez Lag ba-Omerhez?

Az említett évben, majd azt követően hosszú időn át, feltűnően sok és nem is jelentéktelen egyházi személy foglal­kozott a Szentély újjáépítésének siker­telen kísérletével. Ezek a beszámolók azonban már első látásra sem tűnnek hiteles történeti forrásoknak. Egy cso­dás és nagyon tanulságosnak tűnő tör­ténetet beszélnek el, más-más hang­súllyal és más-más elemekkel gazdagít­va. Sok tekintetben eltérnek tehát egy­mástól, de a történet váza azonos: Julia­nus kihirdeti, hogy felépíti a Szentélyt, a zsidók ezt óriási lelkesedéssel fogad­ják, és nekifognak a munkálatoknak, de alig tisztítják meg az alapfalakat, ter­mészetfölötti erők megakadályozzák őket a munkálatok folytatásában, így a vállalkozás abba is marad. Érdemes idézni az egyik egyházatya, a kortárs Nazianzoszi Gergely (330-391) változa­tát: „…végül ránk szabadította (Julia­nus) a zsidók népét is, szövetségesül véve tervéhez régről ismert állhatatlanságukat és ellenünk kezdettől fogva iz­zó gyűlöletüket. Isteni rendelésre – nyil­ván könyveikre és titkos tanításaikra5 – hivatkozva azt hangoztatta, eljött az idő, hogy visszatérjenek hazájukba, fel­építsék a templomot és az ősi törvé­nyeket újra érvénybe helyezzék: jó szándék látszatával leplezte valódi szándékát.6 Miután ezt kitervelte és (a zsidókkal) elfogadtatta – mert könnyen becsapja az embert az, ami kedvére van ők elhatározták, hogy felépítik a Szentélyt, s szorgos kézzel és lelkesen hozzáláttak a munkának. Akik ezt ámulva nézték, azt is mondják, hogy asszonyaik nem csak a testüket díszítő összes ékszerüket vetették le, és aján­lották fel önként az építkezés és a mun­kálkodók javára, hanem ölükben hord­ták a földet, sem drága ruháikat, sem gyenge tagjaikat nem kímélve, mert azt gondolták, jámbor dolgot cseleksze­nek, és mindent jelentéktelennek tar­tottak a vállalkozáshoz képest. Amikor azonban vad szélvihar és földrengés következtében hirtelen összezsúfolód­va az egyik közeli szentélybe7 rohantak (volt, aki imádkozni, volt, aki – mint ilyen esetekben történni szokott -, a se­gítségül kínálkozó lehetőséget használ­va ki, másokat a tömeg sodort magá­val, és a rohanók közé keveredtek), né­melyek szerint még a Szentély sem fo­gadta be őket, hanem a nyitott kapuk felé igyekvők zárt kapukba ütköztek va­lamely láthatatlan és rejtélyes erő kö­vetkeztében, amely ilyen csodákat visz végbe az istentelenek megdöbbentésére és az istenesek megerősítésére. Azt pedig már mindenki hittel állítja, hogy amikor erőnek erejével törekedtek be­jutni, tűz tört elő a Szentélyből, és egyeseket közülük elégetett és elpusz­tított (így hasonló dolog történt velük, mint ami a szodomaiakat sújtotta8, vagy mint amilyen a Nádábbal és Abiuddal történt csoda volt, akik idegen módon áldoztak, és ez az életükbe került9), másokat testük különböző pontjain megcsonkítva élő emlékoszlopként ha­gyott hátra, hogy Istennek a bűnösök elleni figyelmeztetéséről és eljárásáról tanúskodjanak. Ez így történt, ebben senki se kételkedjék, hacsak nem von­ja kétségbe Isten más tetteit is. Ami pe­dig még ezeknél is csodálatosabb és nyilvánvalóbb volt: fény jelent meg az égen, amely a kereszt alakját rajzolta körül, és az a fonna és az a név, ame­lyet korábban a földön az istentelenek megvetettek, most az égben mindenki­nek egyaránt kinyilvánult, győzelmi jele lett Isten bűnösök fölötti győzelmének, minden győzelmi jelnél fenségesebb. (Oratio 5 contra Julianum, 3-4; Patrologia Graeca 35, col. 668-669)

Ez az egyik első, görögül mindenkép­pen a legkorábbi beszámoló. Fontos megjegyezni, hogy szerzője nem járt a helyszínen, de nem is utal megbízható forrásra, legfeljebb szóbeszédre. Jog­gal merül fel a kérdés, mennyi alapja van e történetnek. A későbbi keresz­tény tradíció mindenesetre ezt a törté­netet színesítette, csiszolta egyre tipi­kusabbá, azt igazolandó, hogy Isten maga szüntette meg a jeruzsálemi kul­tuszt és vele a zsidó vallást, amelyet immár Krisztus áldozata és az egyház helyettesít, és akik ezzel szembesze­gülnek, Isten ellen harcolnak – sikerte­lenül. Aranyszájú János (349-407) el­beszélésében10 a tűz az alapfalakból tör elő, és a köveket is felemészti. Ez a variáns jól illeszkedik a szónok gondo­latmenetébe, hiszen Jézus prófétai sza­vának igazságát – és ezzel istenségét is – igyekszik bizonyítani, aki így jöven­dölt: „Földre tipornak téged (Jeru­zsálem) és Fiaidat, akik benned lak­nak, és nem hagynak belőled követ kövön, mert nem ismerted fel megláto­gatásod idejét.” (Lk 19,44) Rufinus (kb. 345-410) egyháztörténetében11 úgy mondja el a történetet, hogy aznap, amikor az alapfalak megtisztítása véget ért, és minden elő volt készítve a más­napi építkezéshez, este a jeruzsálemi Kürillosz püspök Dániel12 és Jézus pró­féciáira hivatkozva bejelentette: lehe­tetlen, hogy követ kőre helyezzenek másnap. És valóban: éjjel hatalmas és mindent elpusztító földrengés támadt. Másnap pedig a templom egyik meg­nyílt üregéből tűzgömb tört elő, amely egész nap szedte áldozatait. Végül az ezt követő éjjel mindenkinek eltávolít­hatatlan keresztjelek tűntek fel a ruhá­zatán, így a zsidók és a pogányok rémü­letükben végre letettek a munka folyta­tásáról.

Az a lehetőség is fölmerült a szakiro­dalomban – elsősorban a zsidó forrá­sok hallgatása miatt -, hogy egyáltalán nem is kezdődött meg az építkezés, mindezt csak Gergely találta ki – a töb­bi keresztény szerző belőle merít -, és az ötlet Julianus proklamációjára ve­zethető vissza, amely valóban csak ígé­ret maradt, de – úgy tűnik – nem azért, mintha Isten megakadályozta volna az építkezést, hanem mivel Julianus még 363-ban elesett a perzsák elleni hábo­rúban, így nem maradt ideje a kivitele­zésre, utódai pedig, mint tudjuk, nem követték nézeteit.13

A kérdés azonban ennél bonyolul­tabb. Fennmaradt a pogány történetíró, Ammianus Marcellinus (kb. 330-395) beszámolója is (380 után), márpedig Ammianus Julianus híve volt, így nem feltételezhető róla, hogy a keresztény propaganda képviselője lett volna.14

Maga Julianus több helyen említi a jeruzsálemi templommal kapcsolatos terveit. Ezek közül a legfontosabb „A zsidók közösségéhez” címzett levele.15 Ebben adókedvezményeket ígér a zsidóknak, és miután ezt azzal indokolja, hogy így gondtalan lélekkel jobban tud­nak majd imádkozni az ő uralkodásá­ért, így zárja levelét: „Ezt azért kell ten­netek, hogy én is, elvégezvén a per­zsákkal vívott háborút, saját fáradozá­sommal újra felépítsem és benépesít­sem a szent Jeruzsálemet, amelyet sok éve vágytok felépülve látni, és benne dicséretet adjak veletek együtt a Magasságosnak.” Szó sincs tehát arról, hogy az építkezést a hadjárat előtt akarta volna megkezdeni. Az azonban elvileg nem kizárt, hogy a zsidóság egy része, értesülve Julianus tervéről, való­ban Jeruzsálembe indult, és mintegy spontán kezdeményezésképpen nekilá­tott a munkálatoknak, amelyek valami miatt abbamaradtak.

Ezt a feltételezést támasztja alá két régészeti lelet. A Siratófalon egy felira­tot fedeztek fel16, amely Jesaja egyik versének (66,14: „Meglátjátok, és örül szívetek, testetek is virul, mint a fű.”) kissé átírt formája. A felirat minden va­lószínűség szerint Julianus idejére da­tálható, vagyis arra utal, hogy voltak zsidók, akik akkoriban reményekkel telve jártak Jeruzsálemben. Előkerül­tek a Siratófal közelében egy kora bi­zánci épület elszenesedett maradvá­nyai is, amelynek legkésőbbi rétege alatt Julianus korából származó érméket találtak17, ami azt jelenti, hogy az épület Julianus idejében égett le.

Ide kapcsolódik az a szír forrás is, amelyet S. P. Brock fedezett fel, és amely meglepő adatokat tartalmaz. A szöveg a 6. sz.-ból származik, de úgy határozza meg magát, mint a jeruzsálemi Kürillosz püspök levele a kereszténységnek a jeruzsálemi földrengés és a csodás események óráiból. A levél egyértelműen hamisítvány, de olyan elemeket is tartalmaz, amelyek megbízható forrásból kell, hogy származzanak. Többek között reálisnak tűnik az a megjegyzése, hogy a földrengés során sok keresztény is életét vesztette. Felsorol palesztinai városokat, amelyeket a földrengés érintett. Végül megadja a földrengés pontos dátumát: 363. ijjar hó 19-ét, hétfőt. Kiderült, hogy 363-ban az adott nap valóban hétfő volt, és a földrengés ténye is alátámasztható régészetileg18. A levél szerint előző nap, ijjar hó 18-án (1), vasárnap láttak hozzá az építkezéshez – mellesleg ijjar abban az évben egybeesett májussal -, de a másnapi földrengés véget vetett az akciónak.

Nem zárható ki tehát, hogy bár Julianus csak az előkészületeket tette meg az építkezéshez – meghirdette szándé­kát a birodalom zsidóságának, megbí­zottat jelölt ki, utasítást adott a palesztinai helytartónak és a zsidó patriarchának -, majd ezek után március elején elindult a perzsák ellen, a zsidók töme­gei messianisztikus reményektől lelke­sen Jeruzsálembe indultak, hogy fel­építsék a Szentélyt, de egy földrengés miatt a munkálatokat el kellett halasz­tani. A császár azonban június végén meghalt, így a folytatásra nem kerülhe­tett sor.

De mi vitte rá Julianust, hogy saját költségén felépítse a Szentélyt? A csá­szár indítéka az akkor már több évszá­zados pogány-keresztény polémiák fé­nyében lesz érthető. A kereszténység célja az volt, hogy mindenütt hirdesse az evangéliumot, míg az antik vallás és értékrend képviselői ebben saját kultú­rájukra leselkedő veszélyt láttak. A ké­ső antik filozófia egyik jellemzője volt, hogy a különböző népek ősi hagyomá­nyait megpróbálta a saját rendszerébe integrálni. Sok pogány filozófus nagyon nagyra értékelte ezen belül a zsidó val­lást. Az apameai Numéniosz szerint például19 Platón, az ókor legtekinté­lyesebb filozófusa nem volt más, mint attikai nyelvjárásban beszélő Mózes. A zsidó vallás tehát sok hellén filozófus szemében azért volt rendkívül értékes, mert hűen ragaszkodik ősi törvényei­hez, ellentétben a kereszténységgel, amely új vallás. Másfelől azonban a zsi­dó vallás alkalmas volt a régi rendet fel­borítani igyekvő kereszténység teoló­giájának aláásására is. Ezért olyanok is, akik kevésbé szimpatizáltak a zsidó vallással – mint például az alexandriai Kelszosz – taktikai szövetségre léptek vele, amennyiben azt igyekeztek bizo­nyítani, hogy a kereszténység nem örö­köse még a mózesi törvénynek sem, ha­nem ateizmus: nem elég, hogy elvetette az ősi pogány isteneket, de Izrael Iste­nének törvényeit sem tartja be. A ke­resztény teológusok, Órigenész, Euszebiosz és mások ezért a kereszténység ősi volta mellett érveltek, az ószövetsé­gi Izraellel való jogfolytonosságot hang­súlyozták: Izrael Isten választott népe volt ugyan, de elbukott, és az egyház lépett a helyébe. Ennek az érvelésnek egyik sarkalatos pontja volt, hogy ha Is­ten azt akarta volna, hogy a Törvény to­vábbra is betartassák, nem engedte volna meg, hogy lerombolják Jeruzsá­lemet és a Szentélyt, ahol egyedül le­hetséges a Törvény maradéktalan betöltése. A Szentély romjai tehát Krisz­tus Istenségének és a kereszténység győzelmének a bizonyítékai. Julianus, aki a pogány tradíció képviselőjeként első számú feladatának tartotta a ke­reszténység visszaszorítását és az ősi hagyományok felélesztését, a Szentély felépítésével ezt az érvet akarta visszá­jára fordítani. Ha ugyanis felépül a templom, hazugságnak bizonyul a ke­resztények érvelése.

Ezek után világos, hogy miért ujjong­tak annyira az egyházi szerzők, amikor a császár közismert terve meghiúsult, miért mondták el a történetét újra meg újra. Ez a kudarc még inkább az ő érvü­ket támasztotta alá, azt, hogy Krisztus erősebb, mint a pogány istenek, és ezt nem is mulasztották el hangsúlyozni, hiszen ez a 4. sz. második felében még igencsak kérdéses volt.

De vajon miért nem reagál a korabeli zsidó irodalom az eseményre? Először is a kor irodalmát a palesztinai és babi­lóniai rabbinikus hagyomány képviselői hozták létre, amely hagyomány csak el­vétve tükrözi a zsidóság többi rétegé­nek, különösen a hellenisztikus diaszpó­rának a nézeteit. Ha a rabbinikus iroda­lom hallgat az eseményről, az a rabbik állásfoglalását tükrözi, nem pedig az egész akkori zsidóságét. A rabbinikus hagyomány sem elvi, sem gyakorlati okokból nem támogathatta Julianus kezdeményezését. Már a második Szentély fennállásának idején kialakult az a tradíció, amely Izrael megváltását az eljövendő Messiástól vagy egyenesen magától Istentől várta, semmikép­pen nem egy római uralkodótól. Másfe­lől az utolsó három évszázad alatt a zsi­dóság szellemi és politikai vezetését egyre inkább a rabbinikus réteg vette át, így meglehetős felfordulást okozott volna a Szentély váratlan felépülése és a papság szerepének újbóli felértékelő­dése. Mégis akad egy-két olyan szöveg­hely, amely talán arról tanúskodik, hogy Julianus terve a palesztinai rabbik között is támogatókra talált. Ezeket Bacher Vilmos dolgozta fel egyik cikké­ben.20 Bacher a következőképpen ér­vel: mindenek dacára nem képzelhető el, hogy egy ilyen vállalkozás ne gyako­rolt volna hatást legalább egyes rabbik­ra. Fel kellett merülnie annak az érv­nek, hogy amint a második templom is felépülhetett Dávid királyságának hely­reállítása nélkül, ugyanúgy a harmadik is felépülhet a Messiás eljövetele előtt. Ennek alátámasztására Bacher talált is egy-két kijelentést, amelyek Rabbi Achától származnak, aki Julianus kor­társa volt, és aki a Misna egyik kérdésé­re – mikor épül fel a Szentély? – azt mondja: „Ez arra vonatkozik, hogy a Szentély még Dávid házának királysága előtt felépül.”21 Egy Julianus idején élt rabbi Bacher szerint nem foglalhatott volna ennél egyértelműbben állást a templom újjáépítésének terve mellett. Van Rabbi Achának egy másik kijelen­tése is: „Öt dolog hiányzott a második Szentélyből az elsőhöz képest, s ezek a következők: tűz, láda, urim, tummim, felkenés olaja, szent lélek.”22 Mi má­sért sorolja fel ezeket, ha nem azért, hogy rámutasson: a második templom ilyen elengedhetetlen tartozékok nélkül is teljes értékű volt, ami azt sugallja, hogy a harmadik Szentély is felépülhet olyan esszenciális „tartozékok” nélkül, mint amilyen a Messiás eljövetele. Julia­nus bukása után azonban Rabbi Acha helyesbít: egy helyen a Numeri 24,17- et úgy értelmezi, hogy a Messiás kizáró­lag Jákobtól származhat, ami Bacher szerint mindenképp implikálja, hogy „nem pedig Ézsautól”. Ézsau viszont a midrás-irodalomban közhelyszerűen mindig Rómát, esetünkben Julianust jelenti.

Ha Bacher érvelését elfogadjuk – töb­ben ellenvetették, hogy ezek a szöve­gek túlságosan általános tartalmúak -, akkor volt olyan rabbi, aki említette, mégpedig támogatólag Julianus tervét. Ugyanakkor a rabbik többségének tá­volságtartó vagy elutasító magatartása egyértelmű. A helyzet tehát a hivatalos zsidóság megítélése szerint egészen más volt, mint az i. e. 6. században, a második Szentély felépítésének idején. Akkor még elég közel volt a múlt, amikor Júdában Dávid utódai uralkodtak és a salamoni templom is állt, így egy­szerűen ennek praktikus újjáépítéséről volt szó. A közben eltelt kilenc évszá­zad alatt azonban egészen megválto­zott a hagyomány felfogása. A hosszú várakozás során, az apokaliptikus iro­dalom és a szóbeli tan hatására az a nézet kristályosodott ki, hogy a Messiás eljövetele, a Szentély felépülése és a szétszóratás megszűnése mind a mes­siási korban fog bekövetkezni.

Ennek ellenére, ha Brock tézisét elfo­gadjuk, és a szír Kürillosz-levél valós adatokat tartalmaz, a zsidók egy lelkes csoportja hozzáfogott az építkezéshez – vagy legalábbis az előkészületekhez. A munka kezdetének időpontjául ijjar 18-át jelölték ki, ami nem más, mint Lag ba-Omer napja. Ha összevetjük ez­zel a többi, e naphoz kötődő hagyo­mányt, megállapíthatjuk, hogy közös vonásuk a csapás megszűnése: az éh­ségé a manna által vagy a pestisé Rab­bi Akiva tanítványainak körében. Itt sincs másról szó: a templom nélküli ál­lapot megszűnéséről és az új templom felépítésének kezdetéről. Talán éppen a nap szerencsés természete miatt vá­laszthatták ezt az időpontot az építők, akik tudtak a nap különleges jellegéhez fűződő legendákról, még ha ijjar 18. akkoriban még nem is vétetett fel a hi­vatalos ünnepek sorába.

 

Jegyzetek

1.Leviticus 23,15-16.

2. Vö. Babiloni Talmud, Jevamot 62b.

3. Vö. Exodus 16.

4. Vö. S. P. Brock, „A Letter Attributed to Cyril of Jerusalem on the Rebuilding of the Temple”, in: Bulletin of the Schools of Oriental and African Studies 40 (1977), pp. 267-286.

5. Itt talán a szóbeli hagyományra gondol.

6. Julianus írásai alapján valóban feltételezhe­tő az is, hogy idővel a jeruzsálemi kultuszt sa­ját vallási rendszerébe igyekezett volna integ­rálni, de nem feltétlenül.

7. Nem világos, mire gondol itt Gergely: a Szentély egy még álló épületére vagy esetleg egy keresztény templomra. Pogány szenté­lyek aligha működtek Jeruzsálemben Kons­tantin építkezései óta. Az elbeszélés e mozza­natának persze nem feltétlenül kell a valós alapját kutatni.

8. Vö. Genesis 19,24.

9. Vö. Leviticus 10,2.

10. Or. 5 Adversus Judaeos 11; Patrologia Graeca 48, col 900-901, amelyet 387 őszén mondott el.

11. 1,37-39; Patrologia Latina 21, col. 505-506; i. sz. 395 után.

12. Dániel 9,27.

13. Adler, M., „The Emperor Julián and the Jews”, in: Jewish Quarteriy Review 5 (1893), pp. 591-651.

14. Vö. Rerum Gesterum 23.1. Magyarul: Róma története, Európa, 1993 (ford. Szepesy Gyula), 319. o.

15 (Bidez-Cumont) = 486a in: Stern, M., Greek and Latin Authors on Jews and Judaism, Jerusalem, 1974-82, bőséges jegyze­tekkel a levél hitelességének bizonyítására.

16. Mazar, B., The Mountain of the Lord, New York: Doubleday, 1975, 88.o.

17. Mazar, B., „The Archeological Excavations near the Temple Mount”, in: Jerusalem Revealed: Archeology in the Holy City 1968- 1974, Jerusalem, 1975

19. Russell, K. W., „The Eartquake of May 19, A. D. 363”, in: Bulletin of American Schools of Oriental Research 238 (1980), pp. 47-64

20. Órigenész, Contra Celsum 1,15; 4,51.

21. Bacher, W., „Statements of a Contemporary of the Emperor Julian on the Rebuilding of the Temple”, Jewish Quarterly Review 10 (1898), pp. 168-172

זאת אומרת שבית המקדש עתיד להיבנות 21 קודם למלכות בית דוד

(Jeruzsálemi Talmud, Maaszer Séni, V,2,56a)

22. ה׳ דברים היה המקדש האחרון חסר מן הראשון ואלו הן אש וארון ואורים והומים ושמן המשחה ורוח הקודש

(Jeruzsálemi Talmud, Taanit 65a; Babiloni Talmud, Makkot 32a; uo. Horajot 47c)