Szombat előfizetés 2017

Hazatérés

Írta: Kun Anna - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Kun Anna

Hazatérés

Kun Anna 1920-ban született, vidéki kispolgári családban. Volt kozmetikus, nevelőnő, szövőnő, bőripari munkás. 1944-ben a szegedi téglagyárból vit­ték el 4 hónapos gyerekével együtt Ausztriába, ahol fél évig hadiüzem­ben dolgozott, majd Bergen-Belsenbe került, Terezinben szabadult. 1945 után lesz újságíró: gyereklapokat szerkeszt (Pajtás, Úttörő, a szlovák nyelvű Nas Pajtas), dolgozik a Család és Iskolá-nál, és az Iskolarádióban is. Közben pedagógiát tanul, diplomázik. Ma nyugdíjas, Budapesten él.

A történet egy hosszabb lélegzetű visszaemlékezés része, melynek feje­zeteit Kun Anna egyenként ajándé­kozta lányának, Surányi Verának.

Elszántan baktatok befelé az állomásról a Kossuth utcán a város felé, rövidre vá­gott szárú farmerben, bakancsban, kék vászoningben, hátamon német katonai borjú. Kis hátizsák ez, úgy nyílik, mint a bőr dohányos dobozok, egymásra hajló oldalakkal. Nem fér bele sok holmi, inkább a barna-fehér foltos, szőrös fedőlapja alá lehet jól pakolni, köpenyt, pokrócot. A hajam fiúsán rövidre nyí­rott. Koranyár van, csend, béke. Csak bennem dúlnak viharok.

Egyedül indultam. Apám, anyám ott maradt Pesten, a Hitközségnél, valami segélyt, kezdő tőkét vagy tanácsot akartak kapni. Tömegek várakoztak ve­lük együtt. Nekem nem volt már mara­dásom. Tudni akartam, igaz-e, hogy Pis­ta otthon van. Nem akartam, hogy más is ott legyen a kettőnk első találkozásá­nál. Látnom kell, hogy mit pusztított bennünk a háború, hogyan kell már él­nünk ezután. Várt-e haza? Úgy őrzött-e meg magában, mint én őt? Lehet-e mindent újrakezdeni? Alig éltünk mi együtt, mit tudunk mi egymásról? Lehet-e élni ebben a városban?

Itt lehet-e maradni, ahol engem batyu­val a hátamon, idegen kabátban láttak utoljára egy rémült csapat asszonnyal, öreggel, gyerekekkel az állomás felé buk­dácsolni, ordító csendőrök és nyilasok közt? Itt, ahol engem mindenki ismert, de tenni értem nem tudott vagy nem akart senki. Hagyja-e az ő szégyenük és az én szégyenem, hogy itt éljek újra?

Leszegett fejjel lépkedek, szégyel­lem, hogy visszajöttem, szégyellem, hogy élek. Nem akartam, hogy megis­merjenek, nem akartam, hogy köszönt­senek, hogy megállítsanak, hogy kér­dezzenek. Én szégyelltem, hogy a város némán végignézte az elhajtásunkat, és most vissza kell néhányunkat fogadnia, élő lelkiismeret-furdalásként. Még nem szokhatták meg a gondolatot, hogy lesznek néhányan túlélők, akiknek a szemébe kell majd nézni.

A borjúban jóformán semmi. Váltás fe­hérnemű, valami ideiglenes igazolvány. Pesten adták. Az elmúlt év volt az ára. Ez a súly, ez a film, amit hurcolok, rettenete­sen húzza a vállam. Megroggyan a térdem a súlya alatt. Látom a képeit akaratom el­lenére, beleégtek a recehártyámba. Ott van az a bergen-belseni éjszaka a diftériás barakkban, ahol a görög sebész a hol­land asszonyt operálta hiábavalóan. Ahogy a háromemeletes ágyakon pokróc­ba burkolózva gubbasztanak körben a nézők, a többi beteg. Az eső verte a tetőt, a víz tócsákban állt a barakk padlóján. Gyertyafényben operált a professzor, gör­nyedt, köpcös alakja a falon óriásira nőtt árnyék. Látom, amint széttárja a kezét, s ott áll az asztal mellett összeroskadva. Lá­tom az asszony viaszsárga arcát, ahogy lassan eltűnik a ráhúzott durva pokróc alatt. De látom magamat is egy évvel ko­rábban, elindulás előtt, amint Büchlerék udvarán, a gettóban azt a barna télikabá­tot próbálom, ami majdnem földig ér, és közben azt gondolom, jó lesz ez. Bekö­töm a fejem azzal a sötét kendővel, és az anyám se ismer rám. És látom az ötliteres mézesüveget a kerti asztalon, feldőlve in­dulás előtt valaki szelesen nekidöntötte a hátizsákját – és a szikrázó napfényben szikrázó arany patakban, nagy cseppekre szakadva, kényelmesen ömlik a földre. És látom a kisfiamat a terezini vizsgálóasztalon csont soványan, rémülten kitágult szemével, legörbült szájjal, amint fe­lém nyúl, és nem akar a tiszta, rácsos ágy­ba befeküdni…

Kora délután van, forgalom alig. Most fordul be két férfi a gimnázium sarkán, beszélgetve. Már egész közel vannak, amikor a hang… Felnézek. Eláll a szív­verésem. A kerítésnek kell támaszkod­nom. Pista beszél. Ezért a pillanatért akartam élni. Ennek a találkozásnak a reménye rántott ki a tífuszból, lázból, meg az, hogy nekem dolgom van eb­ben a világban, rendbe kell tennem a dolgokat. Hogy mi a dolgom, azt majd Pista mondja meg, ő tudja.

Megöleltük egymást? Kezet fogtunk? Öröm, beteljesülés, egymásra találko­zás? – Nem tudom. Nem voltam eszem­nél. Hazaértem.

Azt mondta: Ez a polgármester, a ba­rátom. Tibor, ez a feleségem. Majd hol­nap folytatjuk. Most hazamegyünk. A gyerek? – kérdezte. Elhárítottam a kér­dést egy mozdulattal.

A kezemet fogta, együtt lépdeltünk. Nem beszéltünk. Csak egy sarokkal odább kérdezett újra. – A gyereket nem tudtam hazahozni. Nem él.

Elengedte a kezem. Úgy éreztem, nem örül nekem. A gyereket jobban várta, mint engem. A régi házba men­tünk. A gangon letettem a hátizsákot, leestem mellé, ráborultam, és olyan sírógörcs szakadt ki belőlem, hogy majd meghaltam. Pista mellettem ült, és riad­tan veregette a hátam: – Felejts! Ne nézz hátra! El fog múlni. Elfelejted… Itt vagyunk, dolgunk van.

És én igyekeztem felejteni. Nem be­széltem ki magamból, amit átéltem.

A régi kert helyén kopár udvar, széthajigált autógumik, keréknyomok a vas­tag sárban. A fenyők, a bokrok sehol. Idegen bútorok között élünk egy elide­genült házban, egy kicsi, idegen szobá­ban. Oda az otthon. Oda az ifjúság.

Semmi se lehet már olyan, amilyen volt.

Címkék:2002-10

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Az első udvarlóm

Az első udvarlóm Katz Katalin 1956-ban, tízévesen alijázott szüleivel Budapestről. Pszicholó­gusként végzett, hosszú évek óta a jeruzsálemi Héber Egyetemen tanít,...

Feljegyzések Berlinből

Feljegyzések Berlinből A berlini tavaszt látni kell - mondogatták barátnőim, s bár megindokolni nem igen tudták, mi is változik meg...

Close