Szombat előfizetés 2017

Kultúrsokk

Írta: Novák Attila - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Kultúrsokk

Nemrég tértünk vissza a napfényes Tunéziá­ból, melyet oly sok kelet­-európai turista keres fel, hiszen meglepően ala­csony összegért teljesen más égtájon érezheti ma­gát. Ez a másik világ azonban tényleg máshol van, s ha az ember elszakad a kar- és bokaláncos, strandpapucsos lengyelek és oroszok, csehek és magyarok vízipipára és bőrárura vadászó, bazározó népétől, érdekes megfigyelésekre tehet szert. A diagnózis egyáltalán nem optimis­ta, s főleg politikailag nem korrekt. A multikulti nem olyan szép, ha köze­lebbről megismerkedünk vele.

Minden társadalmat jól jellemez az, hogyan bánik kisebbségeivel. Az izraeli szefárd Sósa Kését a közös „keletiesség” jegyében hívná életre a keleti zsidók és palesztinok szövetsé­gét az „izraeli rasszista állammar szemben. A „rasszista állam” – min­den bizonnyal – az askenázi zsidókat, azaz Európát és az európai kultúrát jelenti: a szólás-sajtó-gyülekezési szabadságot, a nemi szegregáció el­vetését, a szexuális szabadosságot, a kritikai szellemet, és – nem utolsó­sorban – Goethét és Mozartot, vala­mint a punkokat és rappereket. Ezt a kultúrát, tehát a kisebbségeket tolerá­ló, a konfliktusokat racionális disz­kusszióval megoldani próbáló euró­pai civilizációt veti el az iszlám Kelet (és a hozzá frissen csatlakozott frusztrált izraeli szefárd), pedig titok­ban talán vágyódik rá. Azért is, mert nem belőle forrt ki, s mert ami meg­felel a mi technikai civilizációról al­kotott képünknek, azt európai gyar­matosítók hozták el, s ezt sohasem le­het megbocsátani.

Észak-Afrika Maghreb-országai a francia gyarmatosítás tárgyai voltak, s ennek örökségét ma is felfe­dezhetjük a francia fe­liratokban, a rövid, Gitane típusú cigaretták­ban, a „nyugatias” fiatalok lezser eleganciá­jában, a tuniszi Ville Nouvelle késő gyar­mati épületeiben, vala­mint a Dél-Franciaországra emlékeztető utcaképekben, sé­tányokban, s a volt helyi modernizá­ló diktátor, Habib Bourgiba Napóle­onra hajazó monumentális emlékmű­vében. Ám a mélyben, a táblákkal is jelölt „turistazónán” kívüli világban más, és korántsem eurokonform ten­denciák rejtőznek. Olyanok, melyek nem a francia felvilágosodás – egyébként ambivalens – szelleméből táplálkoznak. Páromra úgy üvöltöttek rá Ramadan első napján Tuniszban – amikor lopva (hogy ne legyen fel­tűnő) palackos vizet ivott -, ami Eu­rópában elképzelhetetlen. Megje­gyezném azt, hogy Izraelben is volt hasonló élményem, amikor – kb. tíz éve – szendvicset majszoló orosz be­vándorlókra üvöltöttek rá – Peszah napjaiban egy buszmegállóban. Ám, amíg Izraelben a lakosság egy része aktívan is szembeszáll a vallási into­leranciával, és a monoteista, azaz in­toleráns indulattal, az iszlám Keleten nem, hiszen ezeket a társadalmakat csak felületesen érintette meg a sze­kularizáció szelleme.

A tunéziai utcákon minimum furcsálló, maximum gyűlölettel teli te­kintetek szegeződtek ránk, jelezve, hogy mennyire „liberális” társada­lomban élünk, azaz a környezet mennyire fogadja el azt a „mássá­got”, mely most nem hozzánk, hanem hozzájuk képest „más”. A tuniszi nagyzsinagóga épületébe csak úgy juthattunk be, hogy lakóhelyi igazo­lásunkat nemcsak az imahelyet őrző katonák kérték el (ami természetes), hanem a zsidó közösség egyik embe­re is (informátor volt talán?), aki nem is adta vissza azt, míg el nem távoz­tunk. A kis informátor szorongó arcát nem feledhetem, héber szavaimat még nagyobb csend követte, miköz­ben tenyerében ott lapultak azonossá­gunkat bizonyító dokumentumaink. Félelem ült ki a bent imádkozó kis­emberek arcára, miközben a zsinagó­ga épülete előtt várakozó páromnak élénk taglejtésekkel azt magyarázta el egy arab kisfiú, hogy miért nem ér­demes megnézni a zsidó imahelyet. Ros Hasana második napjának és Ra­madan első napjának egybeesése azonban nem a vallás- és emberközi megbékélést, hanem a félelmet hozta el: a tuniszi zsidók arcán nem a nyu­galom uralkodott. S ha az érzések nem elegendők, hiába az – egyébként összekötő kapocsként létező – nép­szokások. Az Izraelben oly divatos hamsza (arabul „öt”) valójában az iszlám folklór terméke, s Észak-Afri­kában „Fatima (Mohamed próféta lá­nya) kezé”-nek hívják. Izraelben maghrebi zsidók honosították meg a viselését, melyet most oly büszkén hordanak Budapesten is, s azt hiszik, hogy ez a zsidóság. Pedig nem más, mint egy arab amulett, démonelhárító funkcióval, mely izraeli közvetítéssel jutott el Európába. Ha lázas vagy, szorongathatod, hátha meggyó­gyulsz. Műtétek előtt igazán javallt. Nem a szentség maga, csak utalás rá.

Sokan elfelejtették a tuniszi zsidó születésű francia író, Albert Memmi szavait, aki már 1975-ös írásában (Mi az, hogy arab zsidó?) fölemelte szavát a nyugati értelmiség (melynek antikolonialista marxistaként ő is tagja volt) hamis illúziói ellen: „A sokat dicsért, állítólagosán idilli zsidó élet az arab területen mítosz! Az igazság az, és er­re újból utalnom kell, hogy a kezde­tektől fogva kisebbség voltunk egy el­lenséges környezetben, és mint ilyenek az alávetettek összes félelmeit, agóniá­ját és az állandó gyengeség érzését ta­pasztaltuk meg. Amennyire gyermek­kori emlékeimet felidézhetem, tehát apám, nagyszüleim, nagynénéim és bácsikáim történeteit, elmondhatom, hogy az arabokkal való együttélés nem pusztán kellemetlen volt, hanem olyan veszélyeket hordozott, melyek időről időre realizálódtak… a zsidók helyzete a gyarmati időkben biztonságosabb, mert törvényesebb volt.”

Memmi szavai elhalkulnak a multi­kulturális csatazaj mellett, amely min­den civilizációból és kultúrából azt emeli ki, ami neki kellemes, és ami – közvetett és közvetlen értelmében – könnyen fogyasztható: konyhát és ze­nét, hennát és szőnyeget. A multikulturalizmus nyugati termék, s védőpajzsként borul rá a liberális de­mokrácia, mely nem engedi, hogy al­katrészei harmóniáját felborítsa bár­melyikük hegemóniára való igénye. Ám az ottlét valóságra felébreszt ebből az álomból. A tuniszi közös ünnepi ka­tarzist is elmosta a nagypolitika; soha ennyi katonát és rendőrt nem láttam, akik feladata nemcsak az volt, hogy a külső ellenségtől óvja meg az orszá­got, hanem a turistákat védje meg attól a helyi lakosságtól, melyet már évek óta uszítanak radikális imámok. S arra is vigyáznak, hogy a turisták ne jöjje­nek ki a zárt turisztikai övezetből, ne­hogy ráébredjenek, hová is érkeztek. A Földközi-tenger hullámai a felhőtlen élni akarásról tanúskodnak, s már rég­óta verdesik annak a földnek a partjait, mely legszívesebben tovanyúlna Euró­pába, hogy müezzinek imádsága száll­jon Nápoly és Marseilles, La Valletta és Tel-Aviv felett. Ez is veszélyes, nem csak a hagyományos európai fa­sizmus. S a párhuzamosok a végtelen­ben könnyen találkozhatnak.

Novák Attila

Címkék:2005-11

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Izrael és a zsidók az arab tévéműsorokban

Izrael és a zsidók az arab tévéműsorokban A washingtoni székhelyű Middle East Media Rese­arch Institute (MEMRI) rendszeresen szemlézi és fordítja...

Egy magán-békeegyezményről

Egy magán-békeegyezményről Ez év október 10-én Joszi Beilin volt izraeli külügyminiszter (jelenleg a radikális baloldali Merec-Jahad párt képviselője) és Jasszer...

Close