Szombat előfizetés 2017

Kultúratermelés – tolvajok és politikusok között

Írta: Csáki Márton - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Kultúratermelés – tolvajok és politikusok között

Vajda Róbert gyerekkora óta különböző alternatív társulatokban játszott. A Harlekinből kilépve egyik alapítója az Ad Hoc csoportnak, később a Molnár Ferenc Színkörnek, majd a Budapesti Zsidó Színháznak, melynek rendezője, társulatve­zetője. Közben majdnem elvégezte a Rabbiképzőt. Legutóbbi Tartuffe-rendezése – a Purimspiel és A ne­gyedik kapu után – biztató kritiká­kat kapott. Jelenleg ennek felújításán és a Cseresznyéskert színrevitelén dolgozik. (Jegyrendelés: www.zsidoszinhaz.hu.) A Szimplá­ban találkozunk: A vörös zenekar című könyvet olvasgatja, nekem meg, ahogy ránézek, Fassbinder egyik fotója tolakszik az agyamba, amelyiken neccatlétában, bőrdzse­kiben, kalaposan álldogál.

Mit adtak ezek a „kamaszszín­körök”?

A ritmust, a tempót. Az alapokat biztosító apró trükköket, gesztusokat. Bár minket is megérintettek a szélsőséges színházi elméletek, ezek­ben a színkörökben – akkor újdonság­ként – nagyon tekintélyelvű, minden teóriát nélkülöző iparosképzés folyt. Megesett, hogy havonta negyven előadásunk volt, így akik ott ne­velődtek, nehezen találták meg helyü­ket a színházi világban.

Sok alternatív színház a szak­mai tudás hiánya miatt bukik meg, a Zsidó Színház viszont nem amatőrökből áll.

– Eredetileg a Bethlen téri életet egykor felpezsdítő fiatalok kórusából, színházából alakultunk. Abban a kö­zegben vitathatatlan értékek születtek, a Chanukka-fesztiválra nyolcszáz em­bert vonzottunk a zsinagógába. Az öregjeink megriadtak az élettől, azon­nal feloszlatták a csapatot. Persze máshonnan is érkeztek színészek, az­óta sokuk a Színművészeti hallgatója. De már az Ad Hoc is igazi kísérleti színház volt vad helyzetgyakorlatok­kal, meditációval, tudatmódosítással. Az erőkultusz volt a meghatározó, a nézőhöz vezető legrövidebb út. Nem a szöveg, a gondolat, a dramaturgia szá­mított: csak az erő, ami élményt ad ak­kor is, ha semmi értelme. Ezért lett elegem a színházból, a gyomorfek­élyből, a mindennapi identitászavar­ból – „baál tsuvaságomhoz” is ez ve­zetett. Rabbinövendékként még foly­tattam egy ideig, majd évekre oda­hagytam.

Mégis visszatért. Rendezni.

Talán jó rétor vált volna belőlem, de aki tudatosan felszabadította magá­ban a bestiát, annak egészen más olva­satban jelenik meg mindaz, amit a hí­veknek kommunikálna. Rossz rabbi lettem volna, mert én – ahogy Sartre írta – „az ordasokat szeretem”. Ren­dező az okos, bukott színészekből lesz, mint mondják.

Nem viselte a tekintélyelvűsé­get, ám rendezőként nyilván gya­korolnia kell.

– Ennek ellenében fogalmaztam meg ars poeticámat. Túl rendezőköz­pontú a színházi élet. A színház birto­kolja a színészeket, holott az egyetlen lényeges dolog, ami a színész és a néző között zajlik. Kétfajta vezető lé­tezik: a vezér és a sámán (vagy rabbi) – én az utóbbi szerepben mozogtam, a rendezőit most kezdem szokni. Csak a koncepciót határozom meg. Az „erő”, a „karizma” gyors sikert ígér, ám amint képtelen konszolidálódni, bu­kásra van ítélve. A művészet alap­vetően erotikus: a rendező vagy egy „nagy kan”, aki megerőszakolja a nézőket, vagy játékos szeretkezésre invitál. Három dolgot kell tisztáznia: ki ő, ki a néző és mi a tér.

Kibékíthetetlen lenne a görög­ségből és a zsidóságból fakadó kö­zösségi élmény? Miképpen beszél­hetünk akkor „zsidó színházról”?

– Szintézisre törekszem. A színház internacionális, a moralitások miatt sem vált keresztény műfajjá. Mélyeb­ben persze létezik különbség, akár a templomi és a zsinagógái rítus között: míg a keresztény színházban az a csúcspont, amikor elöl, a színpadon meghal egy ember, addig a zsidó szín­ház lényege, hogy valaki középen áll­va megvilágosodik.

Közvetlenebb szinten mitől zsi­dó? A témától, a szereplőktől, az „átzsidósított” szövegektől? Nem félő, hogy csak ezt keresik benne?

– Nem a formanyelv vagy a kaftán, kizárólag a közönség miatt. Felvállal­juk, hogy csupán a közönség egyik fe­le lát teljesen a darab mögé, míg a má­sik kíváncsian, nyitottan közelít. Különbséget teszünk a közönségben, ját­szunk vele. Persze a teória nem lehet tolakodó: amikor az egyik szereplő a néző ölébe ül, nem ugyanaz, mintha azt mondanám, ez egy „beavatós színház”. Azonnal más a viszonyulás. Az életnek, a halálnak, a bölcsességnek, a szerelemnek szaga van.

Meddig fejlődhet a Zsidó Szín­ház? A közönség korlátozott, vi­szont az anyagi feltételek elenged­hetetlenek.

– A romkocsmákban kibontakozott egy új, lüktető identitás, aminek igé­nyei vannak. A fiataloknak állítólag nincs zsidóságtudata, valójában a hiva­talos zsidó intézmények szorultak ki az ő identitásukból. Kritizálunk, aktua­lizálunk, hisz a színház politikai műfaj. Halott zsidóknak nem lehet színházat csinálni, csak múzeumot. Fontos a tá­mogatás, hogy jelen lehessünk, de aki ma kultúrát termel, tolvajok és politi­kusok közt kénytelen mozogni. Nem szolgáltathatjuk ki magunkat. A szín­ház szerencsére organikus, semmit nem kell benne megőrizni. Elpusztíthatatlanságában, megtorolhatatlanságában rejlik az ereje: szinte nincs nélkülözhetetlen eszköz. A könyv eléget­hető. A színház elpusztítását nem úszód meg gyilkosság alatt.

Csáki Márton

Címkék:2006-12

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

A buszon

NÓGRÁDI NOA A buszon Madarak csiripeltek a megemlékezés egy­perces néma csöndjét megtörve, és az egykori kivégzőplacc füvén békés őzi­kék legelésztek,...

Lázadás

NAGY ZOPÁN Lázadás (Montázs a tizenöt éve elhunyt I. B. Singer Mesüge című regénye nyomán) Uramisten, szokatlanul hosszú és eseménydús...

Close