Szombat előfizetés 2017

Közmagyar Kozmoszgyúró babiloni kalendáriuma

Írta: Archívum - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

A héber betűk a babiloni ékírásból erednek. A kabbala minden héber betűt jelképként kezei A betűk legendakörök és csillagjegyek. Mindegyik jelentését sok bibliai és egyéb klasszikus idézettel kiegészítve érthetjük meg. Ha kicsit összehúzzuk a szemünket, mindenhol felfedezhetünk ilyen szimbólumokat. Minden két hétben egy-egy jel uralkodik. Az alábbiakban az június-július hónapban uralkodó jelek értelmezése következik Kozmoszgyúró tollából.

JÚNIUS (ELSŐ FELE) (SZÍVÁN HAVA) IKREK (FÉNY)

KAF (TENYÉR) (20-AS)

A húszas számot jelentő tizenegyedik, babiloni eredetű ékírásos jel a „kaf”, melynek jelentése „tenyér”. És a formá­ja miatt így hívják a kanalat is. A sémi-­arámi nyelvek szokása szerint a főnév igévé válhat, megelevenednek a dolgok: azt jelenti így: „elfordítani”. „Fordítsd el gonosz ösztönöm…” – idézzük az ősi imát. A Végtelen Lényben ide tartozik a lemondás, az Áldozat ereje. Légy haj­landó tenyereddel terelgetni magad, ál­dozd fel az állati szintű, túlzó és meg­gondolatlan önkényeztetést, cserébe az öntiszteletet nyered és az átgondolt örö­möket. Naponta győzhetsz önmagad rosszabbik énje fölött, vedd észre a Szörny Hangját, és győztél! A Lét Urá­nak tenyere egyes könyvek szerint állí­tólag több ezer kilométeres.

A haragról is azért tudunk néha le­mondani, mert sóhajtunk, s átadjuk a mindenhatóságot a Lét Urának. Ő tudja átalakítani a létünket: mérgesből türel­messé alakít, hisz Ő a léteztető. A gonosz nyelvről azért mondunk le, mert a történetekben látjuk, hogy Ábrahám és Noé sem beszéltek csúnyán, sőt Ábra­hám még imádkozott is a szodomaiakért. Milyen sok fáradsággal másolták nemzedékről nemzedékre eze­ket a történeteket! Egy perga­mentekercs, sok állat bőréből, annyiba került, mint egy ház ára, vagy kettőé! Kézzel másol­ták a szavakat! És a sok történet közül pont ez maradt fönn, nem más… Hogyne lett volna érté­kes ősapáink szava, miért ne visszhangoznánk (a jehudi, a zsidó szó egyik értelme a vissz­hang), hisz a „madár a háztetőn” is általa énekel! Igen, egyetértek, ami mindenben közös, az uralkodik a léten, a teremtő, a csináló, a léteztető (hisz ezt jelenti jehove héberül), de ember számá­ra szükség van „emlékeztető jelekre” (ciunokra, micvákra): tényleg létre kéne hozni egy semleges, szerethető istenfo­galmat, ha nem akarom, hogy az ego vá­gyai diktáljanak… Tenyeremmel vállon veregetem magam, ok nélkül is dicsé­rem magam naponta, hogy lassan le­szokjak az állandó önkorholásról. Állí­tólag ahol tíz visszhangzó (a zsidó szó egyik jelentése) együtt van, még ha nem is említik a Teremtőt, akkora erővel van köztük a Jelenlét, hogy ha egy angyal közéjük kerülne, elhamvadna. Pedig az angyalok között is vannak több ezer ki­lométeresek is. De az még nem világos, hogy a többi nép által a saját nyelvükön elnevezett teremtő (a khmereknél U blej u nongbhu u nonghtau, az ibóknál Csineke) jeleinek visszhangzása miért ne vezethetne ugyanígy a helyes útra? Krsna is azt mondja: „Az Úr mindenki szívében ott várakozik, Ardzsúna, s úgy mozgat minden élőt, mint bábjátékos a bábukat.” Sokat beszélek arról, hogy le szeretnék szokni a rossz szokásaimról, hogy mindig mást hibáztatok. Felfelé kell fordítani a tenyerünket: jelezve, hogy feladjuk. Nincs hatalmam a szerv­ágy, a hírvágy, a kéjvágy, az ételek, az emberek és események, érzelmek felett, csak észreveszem, hogy a Szörnyeteget visszhangozom… Különben kezelhetet­lenné vált az életem. Az Úr a tenyerén hordoz majd. Mert a viselkedésem fölött van uralmam.

A Talmudban szerepel egy ősi (i. sz. 3. századi) bölcs, Rabba bar bar Chana, aki leírja, hogy egy arab egyszer elve­zette a föld legszéléig, ahol az égbolt le van rögzítve. Rabba egy kenyérrel meg­rakott kosarat vitt magával, s mivel el­következett az imádkozás órája, a kosa­rat az égi ablakpárkányra tette. Később kereste a kosarat, de nem találta. „Ki lopta el a kenyeremet?” – kérdezte. Az arab így felelt: „Senki sem lopta el, ha­nem az égbolt fordult tovább, miközben te imádkoztál. Várj holnapig, akkor is­mét ehetsz kenyeret.” Mi ez, ha nem babonaság, bosszankodtam magamban, de van mód arra, hogy ma is tanulságot lás­sunk e mesében. Lám, már az ókorban is tudták, hogy a föld gömbölyű és forog! A Talmud szerint, ha az álmunkban egy arab szerepel, s az Ismáel, akkor imáink meghallgattatnak… Ahhoz, hogy a vi­selkedésünket a Jó felé fordítsuk (kafef), újra meg újra észre kell vennünk, hogy az ősi tanok – a Lét Ura jeleinek vissz­hangzása – hogyan segíthetnek a belső egyensúly, a derű elérésében.

JÚNIUS (MÁSODIK FELE, SZÍVÁN HAVA) IKREK (ÁRNY) LAMED (TANULÁS) (30-AS)

Nemrég tudtam meg, hogy a „Tóra” szó Tant, a „talmud” tanulást jelent. Mert tanulással kijavíthatjuk hibáinkat. A történelem tanúsága szerint a tizenkét név szövetsége, a „tizenkét törzs” nem jelenti, hogy egy „fajról” van szó. A környező moabiták, edomiták – arab törzsek – gyakran betértek, megtanulták és megőrizték a kapcsolatjeleket, a micvákat (a ciún is, a micva is jelet jelent), és a nagy talmudi bölcsek, mint Akiba ősei, vagy rabbi Méir, akik leszűrték a tan tanulságait, hogy minden körülmé­nyek között önértéknövelő „emlékez­tető jelképek” legyenek, ők is betértek voltak. Van is egy mindennapi ima a „gér cedek”-re, a jámbor betérőkre. Úgy szól a mondás: „A megtért magasabban áll a főpapnál.” A hatékony, tünetmen­tes működéshez az szükséges, hogy jó és rossz tulajdonainktól függetlenül ab szolút létünkért (isteni voltunkért) tisz­teljük magunkat. És héberül a „szegula”, ez a szó szerepel a „választott nép” eredetijében, „tulajdon népe”. Végül is hát valamelyik népnek oda kellett adni a Tant, miért olyan nagy baj ez… Megint csak Krsnát tudom idézni: „Ki nem fél kellemetlentől, s nem kedveli a kelle­mest, és kétségek se szaggatják: a le­mondásban bölcs s igaz.” Zavarba ejtő a bölcsek tanítása. Szerinte akkor is ki kell tartanunk a Tan előírásai mellett – pl. „szeresd az idegent, a szegényt, az elnyomottat” -, ha ez nagy erőfeszítést jelent, s eleinte őszintétlennek érezzük magunkat. A XVII. századi dávidházi Luzzatto írja: „A külső mozdulat belső­leg ébreszt.” A saját maga által elfoga­dott felső Erőhöz kapcsolódik a kereső, s azt a mantrát ismételgeti, hogy „Te tu­dod, mi az én fontosságom…”. Ahogy a 89. zsoltárban énekli Dávid (akinek a neve, ugye, szeretettet jelent): „Min­denkor gondoskodom trónjáról, míg csak meglesz az ég… Ha fiai elhagyják a tanításomat, és nem élnek a törvénye­im szerint… akkor bottal büntetem őket vétkükért… de szeretetemet nem vo­nom meg tőle… és nem fogok hazudni Dávidnak, örökké lesz neki utódja… mégis eltaszítod felkentedet, megvetet­ted és megharagudtál rá…”

Tényleg szép verseket írnak a Habs­burg- és Bethlen-rokon zsidó vissz­hangzók a Lét Uráról, a szeretett fel- kentről, a józóskésztősről, a Fennvaló harcosainak népéről, a szorongás föld­jéről való kiszabadulásról, az elpusztí­tott templomról: bajban és örömben tá­maszaink e versek. De ha valami „Ég” jelentésű istennév lenne a központban (mint a „Zeusz”), mindenki eljutna az istentagadáshoz, mondván, az „ég” nincs mindenhol jelen stb. Ezért szeren­cse (vagy bölcs döntés), hogy a Név a létige műveltető alakja (léteztető), mert nincs ateista, aki tagadhatja, hogy min­dennek van léteztetője (oka). És csak azt kéri, hogy legyenek emlékeztető je­leink (ciunok, micvák), amelyekkel Őt visszhangozzuk (visszhang: hod, jehudi). Azt pedig, hogy melyek legyenek a jelek, a Lét csinálójával személyesen beszélő Látók (vagy Hozók), a návik, a próféták történetei és magyarázóik dön­tik el. Nem egyszerűen egy magát elragadtatásokba juttató ember (mint más vallások alapítói, akik a zsidóvissz­hangzó Létúr nélkül nem lennének), ha­nem egy bűntelen, szabadított (héberül jesuá) és ezért olajjal felkent (héberül masiah) Létok-látó beszéde az, amire jelképekkel emlékezünk az ünnepeink és szokásaink megtartása közben.

JÚLIUS (ELSŐ FELE) (SZÍVÁN) RÁK (FÉNY) VÍZ (MÁJIM) (40-ES)

A „mem” írásképe, ez a hullámvonal a „víz” szóra hasonlít. Májim… A víz az ösztönök hullámzására utal, az ösztönök legyőzése – a vízen járás tudománya.

A szeretett (dávidi) királytól szárma­zó talmudi bölcsek egyikének barátja, Pinchász ben Jáír mester (i. sz. 180) annyira tiszta volt, hogy át tudott menni száraz lábbal a Jordánon, úgy, mint Elijahu (Illés) az i. e. kilencedik század­ban. Amikor megkérdezte tőle egy ba­rátja, hogyan lehetséges ez, azt vála­szolta:

– Aki még soha nem bántotta meg szándékosan embertársait, az át tud menni száraz lábbal a vízen…

Ugyanez a Pinchász sosem látogatta meg otthonában a Dávid házából való Tanház-fejedelmet, Júda haNászit, mert szerinte túl sok anyagi javat, ökröt hal­mozott fel, pedig még a királynak is vi­gyázni kell, ne legyen túl sok harci sze­kere…

Az a tanulság, hogy a Fennvalóhoz (a Létokhoz, „jehovéhez”) való kapcsolat­jelekkel, ciunokkal és visszhangzásuk­kal – jehudi, hod – kapcsolatban szabad kíméletlenül, köntörfalazás nélkül tiszta vizet önteni a pohárba, az nem számít megbántásnak. Máskülönben hogyan tu­dott volna Pinchász, a fejedelem meghí­vását elutasítva, száraz lábbal átmenni a vízen, mint azok, akik senkit sem bán­tottak meg? Mellesleg Júda nem is avat­ta fel rabbinak… Júda dédapja, Hillél mondta, hogy a Tan lényege: „Amit nem kívánsz magadnak, ne tedd feleba­rátodnak!” Erre én azt mondom, hogy ehhez nem kell visszhangzónak lenni, mert a másik visszhangországban (ugye, a jehudi és a Hódú – India – szójáték már megint), a buddhista Szandiiévá azt mondja: „Felebarátom, éppúgy, mint én, gyűlöli a félelmet és a szenvedést. Különbözöm-e tőle vajon, ha oltalmat csak magamnak és nem másnak keresek?”

Bizony, a hiúságot csak úgy lehet legyőzni, ha egy ideig az ellenkező irányba indulunk. A XI. századi, arabul író Abu Imram Musza ben Majmún ibn Abd Allah (görögösen Majmonidész) írja: „Minél erényesebb valaki, annál jobban vonzzák a kihágások, annál jobban fáj le­mondani a bűnről.” Rugalmasak vagyunk, mint az agyag (tet).

Csodakincs vagyok (alef, ökör). Gyógyszerszám (zajin). A Zajin, a Tet és az Alef együtt Zuta, ami tengerpartot is jelent. Rási szerint (aki a prágai Maharal őse) a parton talált tárgyat nem kell kihir­detni, akkor sem, ha van benne jel, mi a tulajdonosra utal – szemben az utcán ta­lált tárggyal, amelyben jel van -, mert az árapály miatt messziről is jöhetett, tehát hiába hirdetnénk ki: maradjon a megtalá­lóé, vagyis közpréda, hefker… Mivel létrezdítő jelekről van szó, igenis „szőrszálhasogatóan” kell közelíteni a konkrét re­alitáshoz a szimbólumokban, aki ezt negatívumnak tartja és emiatt kritizálja a hagyomány magyarázóit a Talmudban, csak a lényeget téveszti szem elől.

És azt is írja a Talmud a víz kapcsán, hogy Ádám az első szombat után hét hé­tig bűnbánatot tartott, a Gihon folyó felső szakaszánál állt derékig vízben, míg teste olyan puha lett, mint a szi­vacs… Ez szerepel az akkád Adapa-mítoszban is, Adapát a vízben állva megtá­madta a viharmadár, a déli szél, s meg­jósolta, hogy Anu, az Ég királya a halál vizével fogja megkínálni, ne fogadjon el semmi ajándékot… És az azték paradi­csomot is egy folyó öntözi, egy béka szájából ered, s a pettyes kígyó, Tlalok isten látható a freskókon… Tényleg ér­dekes, hogy a Lét Ura emlékjeleit vissz­hangozandó minden részletre odafigyel­nek a Biblia-magyarázó (talmudi) mes­terek, a józóskésztős felkentek kései utódai. De mi is volt Ádám és Éva bűne?

Nem egyszerűen az, hogy ettek a tiltott gyümölcsből. Adámnak megmondta a Lét Ura, hogy szombaton ehet az almá­ból – és ő türelmetlen volt, azonnal akar­ta, ez volt a bűne. Éva bűne pedig a túl­zás volt, amikor a kígyó megkérdezte, mit tiltott az Úr, azt mondta, a fa érinté­sét is megtiltotta, holott erről szó sem volt, az érintés nem volt tilos. A türel­metlenség és a túlzás, ezek a legősibb bűnök. Aki nem hiszi, járjon utána.

JÚLIUS (MÁSODIK FELE: ÁV) RÁK (ÁRNY) UNOKA (NÚN) (50-ES)

A nún unokát, utódot jelent – ez a tizen­negyedik betű, az ötvenes szám jele. A család, a jövőkép fontosságára utal. „Fiai, mint olajfák…” – visszhangoz­zuk a közmagyar józóskésztősök őse, Dávid dalát: „Nem nézek magasra sze­memmel, sem szívemmel, nem járok csodák után, válaszd el a lelkem, irgalmazz, Világcsináló!”

Mesélek kicsit az észak-szumátrai batakokról, akiknek Mula Dzsadi a Te­remtőnevük, s akik így imádkoznak: „Egy lelkülettel nagyapánkkal, a nagy is­tennel, aki a testet alkotja, a mellet szé­lessé teszi, aki a lábikrát kövérré teszi, aki a kéz ujjait karcsúvá teszi, aki a fejet kerekké teszi, tisztává a szemet, hallóvá a fület… Számtalan a csillag, tornyosul­nak a felhők, így legyenek számosak az utódok, így szaporodjanak a gyerme­kek.” Lehetséges, hogy más népek is, akik hisznek egy Képző, teremtő instan­ciában, s abban, hogy jelekkel kell vissz­hangozni (mint például a dél-afrikai Ma­liban élők, akik a gla-gla jelekben hisz­nek, s pont 22 van belőlük, mint a vissz­hangzóknál), az Úr tulajdonai lehetnek, és egyenrangúak a visszhangzó zsidók­kal, a bűntelen józóskésztősökkel. Vagy egy vallástalan is lehet éppolyan tiszte­letreméltó, aki mondjuk egzisztencialista (a Lét a fő, a jehove, a léteztető), és a fi­zikában meg a pszichológiában hisz (rez­gés, visszhangzás, hod, jehudi), és jelek­kel foglalkozik (a ciun, a micve), kom­munikációelmélettel, szemantikával… Fontos az erkölcsi leltár készítése… ha valamit teszek, vagy kérdezek s észreveszem, hogy a vágy, a harag, az önzés, az irigység színezi a gondolataimat, akkor inkább fogalmazzam újra. Különben nem véletlen, hogy bárki betérhet.

Ha lemond arról, hogy a feltételeket az egója alsó része, a Szörny hangja diktálja.

Ezt mondják kilencven nemzedék óta folyamatosan a Dávid – ugye, a Szere­tett, a Kedvelt – fiai, unokái… Az első három századot már meséltem, Hillél („Amit nem kívánsz magadnak”, Júda haNászit, Rávot („Minden rossz forrása a gonosz nyelv”), majd utóda, Rav Huna és unokaöccse-veje, Rabbi Nachman következett, aki azt mondta: „Ha a messiás eljönne… olyan lenne, mint én.” Azt hiszem, fontos lenne, ha minél korszerűbben, de elfogadó hozzáállással fordulnánk a hagyomány felé. Valódi vigaszt és jó érzést nyújtanak az ősi tanok azoknak, akik bajban vannak. Vannak téves istenképek, azokhoz valóban hiába fordulunk, kosfejük van vagy szoborral ábrázolhatók, vagy az „ég” szó szerepel a nevükben, mint Zeusz esetében. De a visszhangzók (hod, jehudi) Tanában (tó­ra) a jelek (ciunok, micvák) mind egy tagadhatatlanul mindenben közös szintre – a Léteztető, a jehove – szintjére utalnak. És aki e jelképekre emlékezik, esetleg tényleg megszabadul (jesuá héberül), és olyan sma és tartós lesz, mint az olajjal felkent (a masiah). Ezért figyelmeztet a Lét Ura a zsoltárban: „Ne nyúljatok felkentjeimhez”, vagyis ne bántsátok a visszhangzókat, a józóskésztős zsidókat.

* Szeptemberi számunkban folytatjuk a ka­lendáriumot, az augusztusi-szeptemberi résszel.

Címkék:2004-06

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Summary

Summary In his editorial János Gadó writes about a conference on anti-Semitism held in Berlin. “The majority of European politicians...

A Szombat új honlapja

A Szombat új honlapja Az antiszemitizmus.hu honlapon a magyar nyilvánosságban megjelenő antiszemita megnyilvánulásokat dokumentáljuk, elemezzük és kommentáljuk. Antiszemitának tekintjük a...

Close