Közgyűlésünk elé

ELÉRKEZETT AZ IDEJE, hogy el­áruljam: mi néhányan, akik 1988 januárjában-februárjában összeszövet­keztünk a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület létrehozása érdekében, kezdettől fogva kettős játékot űzünk. Ennek oka, hogy szervezkedésünk kezdetén még a kádárista MSZMP pártállam, majd a Grósz Károly ve­zette állampárt regnált Magyaror­szág felett. Tartanunk kellett a poli­tikai rendőrség megtisztelő ellenlö­késeitől, amelyeket néhányunk sze­mélyesen is megtapasztalhatott korábbi életében. Nem csalódtunk vá­rakozásainkban, az állampárti rendőrkopók figyelmét mi, gyanús zsi­dók, sikerrel magunkra vontuk. De amikor néhányan úgy döntöttünk, hogy gerincünket kiegyenesítjük és felemelkedünk az évtizedes meglapulásból, kushadásból, ezzel egyebek mellett zavarba ejtettük a magyar zsidóság akkor még egyetlen szerve­zetét, a sztálini-posztsztálini kreálmányú MIOK-ot is. Akik ekkor za­varodottságukban főnökségükhöz, az Állami Egyházügyi Hivatalhoz, s rajta keresztül a Belügyhöz fordul­tak levélben – az írásos dokumen­tumok mindmáig megőrződtek -, hogyan lépjenek fel ellenünk. Azóta persze Közép-Európa történelmi or­kánja mind az Állami Egyházügyi Hivatalt, mind a BM belső elhárítá­sát elsöpörte, sőt ma már a MIOK is szüntelen azzal próbálkozik, hogy átugorjon a saját árnyékán.

Hiába tudtuk azonban többé-kevésbé már 1988 elején, hogy milyen zászlót kell kibontanunk, s hogy mi­ért kell harcba szállnunk, azt is rög­vest tudomásul kellett vennünk, hogy „egyedül nem megy”. Szigo­rúan konspirativ találkozóinkon lé­pésről lépésre egyre pontosabban ki­dolgoztuk egy olyan egyesület ter­vét, amely különféle, eltérő igénye­ket szolgáló csoportosulásokat hoz létre, majd egy laza hálózati keret­tel összefogott szövetséget képez be­lőlük. Ennek következtében a szö­vetség vezetőségének csupán koordi­náló feladatkört szántunk, s kigon­doltuk azt a szervezeti struktúrát, amelyben bármelyik tagszervezetün­ket helyezik külső nyomás alá, vagy támadások célpontjává teszik, erőin­ket viszonylag kis veszteséggel tud­juk átcsoportosítással megmenteni. A pártállam fenyegető keretei kö­zött biztonsági okokból fontosnak éreztük, hogy szervezkedésünk való­di súlyát és jelentőségét elfedjük el­lenségeink szeme elől.

Ezért – jóllehet szövetségként jöttünk létre – mindenkor „egyesü­letről ” beszéltünk, amelynek jogilag is megalapozott létrehozását a hát­rálni kezdő régi rezsim által enge­délyezett „egyesületi törvény” tette lehetővé. Zárójelben hozzáteszem, hogy ekkor még egy „felügyeleti szerv” fennhatóságát kellett elismer­nünk önmagunk felett. E rendelke­zést oly módon játszottuk ki, hogy egyszerre két, egymással rivalizáló intézménynek is bejelentettük a fö­löttünk való fennhatóságuk elisme­rését, s ettől kezdve e két szerv egy­mással vitázott és levelezgetett, így bennünket felügyelni ereje nem ma­radt. Egyesületünk megszervezői – bízva abban, hogy a korábbi rend­szert irányító „megbízható senkik” magyarul sem igen tudnak – angol nevünkkel már a kezdet kezdetén elárulták valódi célunkat és szerve­zeti rendünket. The Federation to Maintain Jewish Culture in Hun­gary. A zsidó kultúra magyarországi megőrzésének szövetsége. Az idő bennünket igazolt, sőt vállalt feladatunkat némileg túlteljesítve ma már nem csak őrizzük, de esetleg, talán, időnként fejlesztjük is elszegényített zsidó kultúránkat. Nagy segítsé­günkre van ebben, hogy igen széles körű és mélységében is megalapo­zott nemzetközi zsidó kapcsolat- rendszert sikerült kiépítenünk Ka­nadától a Szovjetunióig, Ausztráliá­tól az Egyesült Államokig, s legfő­képp az Izrael Államban működő zsidó szervezetekkel, intézmények­kel.

Korán ráébredtünk: „egyedül nem megy”. 1988 tavaszának végén fel­hívást szövegeztünk egyesületünk létrehozásának támogatására s a ve­zető magyar értelmiség színe-java felhívásunk aláírásával mellénk állt, kibontott zászlónk mögé felsorako­zott. Zsidók és nem zsidók vegyesen, békés egyetértésben. Azóta sokat (rendszer) változtak az idők, s akik akkor megtagadták aláírásukat, ma már többnyire elvörösödve restellik, hogy így tettek. Azonban azt sem feledjük, hogy az akkor még igen komoly politikai szerepű Pozsgay Imre a személyes kockázatot sem habozott vállalni és hathatós védelmében részesített bennünket. Bárhogy is változott azóta a világ, az etikai tisztesség csorbíthatatlan érték. Segítségét ma is tisztelettel köszönjük. Világosan tudjuk, ha 1988 nyarán a magyar értelmiség egy ré­sze és néhány (kevés számú) vezető reformpolitikus nem húz védőernyőt szervezkedésünk fölé, akkor 1988. november 20-án Egyesületünk nem alakulhatott volna meg a Magyar Tudományos Akadémia budai dísztermében.

Viharos eufória köszöntötte megalakulásunkat. Ott és akkor sokan azt mondták, úgy érzik magukat, mint 45-ben, az ostrom után, amikor előjöhettek a pincéből. Túléltük! Te is, és én is, mindketten élünk! Ma azonban, 1990 tavaszán, már legyünk realisták. Ilyen közgyűlésünk soha többet nem lehet. Ma már végleg nem az a kérdés, hogy a vakszerencse révén túlélhettük-e a megpróbál­tatásokat, hanem az: hogyan to­vább? A Magyar Zsidó Kulturális Egyesület időközben a mai magyar és zsidó szellemi s gyakorlati élet egyik jelentős szervezetévé vált, és tagsága jóvoltából igen komoly szel­lemi tőkét, intellektuális kapacitást hozott a felszínre. Mindez igaz, de hogyan tovább?

Milyen iskolát alapítsunk a fiainknak és lányainknak például és iskolánk ama zsidó szellemiség melyik áramlatát részesítse előnyben? Vál­lalhatunk s vállaljunk-e politikai szerepet is zavarba ejtő gyorsaság­gal változó életünkben, és ha igen, hol húzódik ennek a határa? Mennyiben segítsük azokat, akik ma már nemet mondanak az eddig kvázi-egyeduralkodó asszimilációs eszme­körre? Milyen formában ápoljuk kapcsolatainkat Izrael Állammal és a világszerte szétszóratottságban élő zsidósággal? S legfőképpen: mi, ősi hagyományainkat elveszített, múl­tunkat elfeledett, zsidó identitásunk­ban megrongált, önazonosság-tuda­tunkban porladó sziklaként élő ma­gyar zsidók, kik vagyunk, és merre vigyen tovább az utunk? Májusi közgyűlésünknek és az általa válasz­tott új vezetőségnek kell majd szem­benéznie ezekkel a lélekpróbáló és súlyos, kemény vitákat kiváltó kérdésekkel, hogy szemhatárunk tovább tisztulhasson. Nézzék el nekem nem hívő egyesületi társaim, Izrael Szirtjének, a Mindenhatónak áldását ké­rem közgyűlésünk munkájára.