Szombat előfizetés 2017

Követeljük a nyilvánosságot!

Írta: Novák Attila - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

A magyarországi ügynökü­gyek legutóbbi történései ismét alkalmat szolgáltat­nak arra, hogy elgondol­kodjunk, miről is szól ez az egész, és kinek mi a célja az ügynökügyek felszínre egész, és kinek mi a célja az ügynökügyek felszínre hozásával, vagy további elleplezésével. Közeledtek egymáshoz a parlamenti pártok egymástól eltérő álláspontjai, a politikai szereplők is átérezték azt, hogy elfogyott a türelem, a nyilvánosság to­vább már nem halogatható.

A parlamenti pártok a rendszerváltás óta nem tudtak megegyezni abban, hogy egyáltalán felszínre kerülhetnek-e a „létező szocializmus” évtizedeinek piszkos ügyei. Ez nem pusztán a vélet­len vagy politikai impotencia következ­ménye volt. Minden bizonnyal még az ellenzéki kerekasztal idejére datálódik, hogy az ellenzék és az MSZMP között hallgatólagos megállapodás köttetett: a békés átmenetre való tekintettel az új, demokratikus erők ne vegzálják az el­múlt rendszer káder- és titokszolga-állományát, s ne indulhassanak politikai perek a volt pártállami vezetők ellen. Ehhez mindenki tartotta magát, nem is szólva arról, hogy a Kádár-rendszer tit­kosszolgálata mindegyik demokratikus pártba beépült, s ez jó eszköznek bizo­nyult arra. hogy később „kordában tart­sák” az új demokrácia igazságosztó dü­hét. A titkosszolgálatok is szívesen lát­tatták magukat „nemzeti” színben, így a leleplezést elodázhatta a hivatkozás az államérdek sérelmére.

De nem csak erről van szó, hiszen a korábban az egy Pártba, vagy éppen a Hazafias Népfrontba tömörült sze­replők jó része – valódi politikai hajla­maiknak megfelelően – részt óhajtottak venni a szabad politikai életben, így lettek belőlük bal- illetve jobb­oldali közszereplők. A múltat nem lehetett „vég­képp eltörölni”, a demok­ratikus pártok befogadták a régi párttagokat is. A nagy elszámolás és a múlttal való szembené­zés hiánya („tetszettek volna forradalmat csinálni” – mondta volt oly bölcsen a megboldogult Antall József miniszterelnök) tette oly mocsa­rassá a magyar demokráciát. Mivel a rendszerváltás kezdetén nem került sor az átvilágításra, évek múltán senki sem tudhatta, kiről derül ki, hogy ügynök volt. Arról nem is beszélve, hogy a Ká­dár-kori establishment szintén átnőtt az új rendszerbe és pártokba, pedig azok­ban az évtizedekben karrierek sokasá­gát eredményezte az elvtelen talpnya­lás, az. ideológiai lojalitás és az együtt­működés a titkosszolgálatokkal. Volt párttitkárok akadémikusok, félanalfa­béta csinovnyikok felelős vezetők lehet­tek, miközben egy 1956-os röpiratterjesztésért évtizedes diszkrimináció lehe­tett emberek osztályrésze. S tönkrement életekért, megnyomorított évekért a pénz. nem nyújt kárpótlást, maximum az öregkort teszi elviselhetőbbé.

Ha már „történelmileg így alakult” (Kádár János), akkor nincs értelme sem a börtönnel, sem a politikai életből tör­ténő kizárással való fenyegetésnek. A teljes nyilvánosságra hozatal és a bün­tetlenség mellett szól az, hogy ne legye­nek többé zsarolhatók a közszereplők, ugyanakkor módjuk nyíljon egyéni és kollektív önvizsgálatra, s ha kell, a teljes és szabad elvonulásra. Az is lényeges, hogy – bár kétségkívül a korábbi hata­lom áldozatainak számítottak – ne lehessenek a magyar társadalomban olyan csoportok, így az egyházak és más szer­ vezetek sem, melyek „történelmi okok­ra” hivatkozva, „belső ügyükként” ke­zelhetik saját ügynökeiket, s ezzel azt a látszatot kelthetik, hogy számonkérhetetlenek, miközben a magyar állam pol­gárainak befizetett adóforintjaiból is él­nek. Ugyanakkor az ügynöklisták nyilvánosságra hozatala nem feledtetheti azt a tényt, hogy – bál’ az ügynökök is mű­ködtették a diktatúrát – a fő bűnös maga az elmúlt szocialista rendszer gépezete, amelynek kis „csavarjaira” zúdulhat most annyi gyűlölet, melyet nem érde­melnek meg. Ismerni kell azt, hol húzó­dik a határ a „bűnös” állam és áldozata között, ám azt is, hogy éppen a besúgó­rendszer által is államosították, tették tettestárssá a társadalmat. Aki viszont csak a gyűlöletet érzi, az elfelejti azt a tényt, hogy a kommunistákat, az MDP-t, az MSZMP-t sohasem az állampolgárok akarata, azaz a szabad választások, hanem Jalta és a szovjet szuronyok legitimálták. Így a magyar társadalmat hosszú időre a diktatúra kényszerpályá­jára állították. Még a diktatúra bukásáról sem a nép, ám nem is a népiek vagy a demokratikus ellenzék döntött. Ha Ma­gyarországnak a rendszerváltás után miniszterelnöke lehetett Horn Gyula és Medgyessy Péter, és a volt pártállami nómenklatúrához való tallózásuk ténye senkit sem zavart: ha 1994-ben beszo­rozták a hatalomba a volt állampárt utódját: ha magas nyugdíjaikat élvezhe­tik az állampárt működtetői és volt ve­zetői: ha a volt párt- és KISZ-vezetők jogszerűen, búr immorálisán privatizált állami vállalatait még a szabadság hívei is a kapitalizmus győzelmének tekintik: ha a szocialista társadalmi kapcsolat­rendszer érintetlen tudott maradni, sőt belenőtt az újba; ha a jobboldali pártok több „antikommunistavezére és képvi­selője masszív állampárti múlttal ren­delkezik, s ha jobboldali vezetők is ál­lampárti módszerekkel nyúltak hozzá az államkasszához, és most – választási okokbólkádárista húrokat pengetnek, akkor a több tízezer ügynök névsorát is kellő rezerváltsággal kell fogadnunk. A diktatórikus szocializmus ugyanis nem csak emberekhez, de mentalitáshoz is köthető. Ráadásul a volt rendszer ve­zetőit egyetlen listán sem találjuk meg, míg például a veréssel és zsarolással megfélemlítetteket igen. Ezért ennyi év után a teljes igazságot kizárólag a nyil­vánosságra hozatal, a nevek mellé füg­gesztett személyes történet és a társadalom ítélete jelentheti.

Azt se feledjük, hogy a magyar társa­dalom jó része kiegyezett a gulyásszocializmussal, nem voltak tömeges ellen­zéki mozgalmak, mint Lengyelország­ban vagy Csehszlovákiában. Itt nem so­kan akartak ténylegesen áldozattá válni, az 1956-os forradalom után mindenki megkötötte a maga kis alkuját a rend­szerrel, intse hát ez is óvatosságra a je­lenkor politikai inkvizítor-jelöltjeit.

Az állampárti struktúra, a magánéle­tet is átszövő diktatúra bűnössé nyilvá­nítása nem jelentheti a személyes fe­lelősség elkenését. Ugyanakkor éppen a listák esetleges manipulált volta, a listá­kon sohasem említett pártállami korife­usok sokasága, az ügynökké válások egyéni történetei, tehát a társadalom érintettsége figyelmeztessen minket az ítélkezési folyamat komplexitására – hogy szándékainkkal ellentétben ne te­remtsünk újabb áldozatokat.

Novák Attila

Címkék:2005-04

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Emlékezés Auschwitzra, ellenérzések Izraellel szemben

EURÓPAI IDENTITÁSZAVAR Emlékezés Auschwitzra, ellenérzések Izraellel szemben   Miközben az EU parlamentje, hat­van évvel a borzalmak után, határo­zatot fogadott el...

A Scheiber Sándor-díj kitüntetettjei

A Scheiber Sándor-díj idei kitüntetettjei A Nemzeti Kulturális Örökség Mi­nisztériuma által adományozott Scheiber Sándor-díjat idén március elején adta át Bozóki...

Close