Szombat előfizetés 2017

Kortárs képzőművészet Izraelben

Írta: Magén István - Rovat: Archívum, Irodalom

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Alig száradt meg a tinta a magyar-izraeli kulturális egyezményen, máris létrejött az első nagyszabású művészeti tranzakció, a Joseph Hackmey gyűjtemény bemutatkozása Budapesten. A Várpalota impozáns, diadalívnek is beillő kapuin áthaladva elénk tárul az – épület ezüstös színekben ragyogó, eklektikus udvara. Az évszázadok távolából letekintő ablaksorok közül alábukó kék-fehér, Dávid-csillagos lobogó jelzi, hogy ezen a helyen, ahol megannyi nagy művész és kultúra megmérettetett az elmúlt években, most az izraeli képzőművészet jelentkezik. Egy olyan ország művészei mutatkoznak be, ahol a művészet közügy, ahol minden kiállítás esemény, szinte népünnepély, és ahol minden házigazda büszkén mutogatja saját kis gyűjteményét. Talán a pontozatlan héber írás vizuális kényszere, talán az izraeli táj, vagy a szétszóratás országaiból érkező ״törzsek” legkönnyebben megtanulható közös képi nyelve teszi, hogy a z izraeli társadalom azon kevesek közé tartozik, ahol a szín és forma visszanyerte ősi rangját. Az izraeli képzőművészetből kiragadott keskeny szelet, a Joseph Hackmey gyűjtemény, korunk legerőteljesebb áramlatának – az avantgárdnak – izraeli művelőit mutatja be, illetve azoknak is csak egy kis részét. A friss, dinamikus, méreteiben is ״megrázó” képek láttán azt hihetnénk, hogy ifjú titánok forgatják az ecsetet. Pedig többségükben túl vannak azon az életkoron, melyet középnemzedéknek szoktunk nevezni. A legfiatalabb az 1947-ben Tunéziában született Ofer Lellouche,akinek feketére mázolt 4 méteres vászna alatt nyitotta meg a kiállítást Dávid Katalin művészettörténész és David Kraus izraeli nagykövet. A kép címe: Jeruzsálem. Aki ismeri a jeruzsálemi művészeti iskolát, magát a fény városát, az megdöbben. Polgárpukkasztás ez a javából. Tagadása a nemzeti értékeknek, mindannak amit az ״alija”, a Jeruzsálembe való felmenetel jelent. Ki tudja? Talán arra sarkal, hogy felülvizsgáljuk a közhelyszámba menő fogalmakat, miközben maga is közhely, pimaszul idegesítő banalitás.

A csapat legidősebb tagjának, az 1920-ban született Michael Grossnak a bejárattal szemben elhelyezett diptichonja fogadja a látogatókat. Sárgái az ország színeit idézik – mondhatnánk egy kis belemagyarázással, de erre most semmi szükség. Bármely ország színeit felidézhetik ezek a képek. Kirekesztenek mindent’ami ״izraeli motívum”, ami zsidóság.

Az 1936-ban született és a tel-avivi Avni Intézetben tanult Moshe Gersuni képein meg-megcsillan valami ebből. Az absztrakt expresszionizmus stílusában készült robosztus, ״földszagú” képeken a szertelenül odahajigált színfoltok úgy épülnek egymásra, mint egy hegyomlás ködfoltjai. Az izraeliséget jelképezik, az egyenrangúvá válást a föld népeivel. A hatalmas méretű papírlapokra vegyes technikával készült munkáknak bibliai címeket ad. A ״Kelj fel! Ébredj szenderségedből.”, vagy az ״Azon a napon felemelem Dávid ledőlt sátrat.” cím az államalapításra utal. Az 1989-ben 62 évesen elhunyt Aviva Úri ״Cím nélkül” aposztrofált képei tág teret engednek a képi gondolkodásnak. Tisztán, szavak nélkül fejezik ki azt, amit talán nem is lehet másképp. Ecsetje alól tömbök szakadnak ki, mint a tengerpart falából kitépett sziklák.

Cím nélkül jelzi polifónikus zenei akkordokat idéző vásznait az 1926-ban Lengyelországban született Moshe Kupferman is. Tömörség és elegancia. Képpel szól, szavak nélkül, még azt az egy-két szavas kisegítőt is mellőzi, amit a képeinek jelentenek.

A kiállításon járkálva elgondolkodunk azon, hogy bár mellőzik a hagyományos zsidó jelképrendszert, mégis egy különleges módon asszimilálódott nép üzenetei ezek a ké­pek. Olyan embereket képviselnek, akik identitásuk folytonos bizonygatását nem érzik szükségesnek.

Ori Reisman világában az ember és környezete központi helyet foglal el. Körüljárja a posztavantgard határait és át-átkacsint egy másik világba. Tájképei időtlenek, mint a Galil hegy-völgyei, s hogy a tájon nyomot hagyó kéz emberé-e, vagy Istené, nem lehet tudni. Az övével ellentétes világ Raffi Lavié. Tüzes színű kompozíciói ismeretlen tárgyakat lövellnek a magasba, mint a fortyogó vulkán. Alkotásai monumentálisak, de mentesek a méretkultusztól. Szinte aprónak tűnnek a két-három méteres vásznak árnyékában.

A Joseph Hackmey gyűjtemény nemcsak egy ország művészi ízlését képviseli, hanem egy gyűjtőét is. Hackmey azok közé a kevesek közé tartozik, akik felismerték az értékét és megvásárolták az avantgárd művészek különböző csoportjainak alkotásait, megalapozva ezzel olyan kollekciókat, amelyek megálljok a helyüket a világ bármely múzeumában.

Hackmey művészei ״szelíd” avantgárdok, akik a klasszikus hagyományokon nevelkedtek és annak alaptörvényeit sohasem tévesztették szem elől. Az egyre vadabb és formabontóbb törekvések megjelenésével a nemrég még sokkoló alkotások megszelídülnek. De az a szabadságérzet, mely a nézőt ezen a kiállításon elfogja, nem veszített és a jövőben sem fog veszíteni erejéből.

(Joseph Hackmey gyűjteménye a Budapesti Történeti Múzeumban)

Magén István

Címkék:1991-11

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

„Gyerekarcokat markolok vissza Izraelnek”

Mezei András különös hangulatú tényversei a közeljövőben Izraelben is megjelennek - héberül. A költő erre az alkalomra írta az alábbiakat:...

„Szenvedés és hátránylicitjáték”

(Válasz Diósi Ágnesnek)* Úgy vélem, Diósi Ágnes - köz- és szakmai életünkben példamutatóan mértéktartó hangnemben megfogalmazott bírálata tanúsága szerint -...

Close