Szombat előfizetés 2017

„ki tudja mért…”

Írta: Kőrösi Zoltán - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Körösi Zoltán

1. Tétel: Ha egyedül ülök a szobá­ban, akkor sincsen zsidókérdés.

Kérdés: Ha egyedül ülök a szobában, akkor nincsen zsidókérdés?

2. Első történet: Amikor a kisfiú az erkélyen fennhangon énekli az aznap délelőtt az iskolában tanult rigmust, mi­szerint „Dó-ré-mi-fá-szó-lá-ti-dó, szalon­nát eszik a zsidó”, s bármennyire is jól megy a skálázás, az édesanyja pisszeg­ve behívja a nagyszobába, megkérdi tőle, „kisfiam, ki az, aki szalonnát eszik?”, „a zsidó”, „mi az, hogy zsidó?”, „nem tudom”, vonja meg a vállát, „hát például a Jóska bácsi, a szomszédunk, az az”, „aki a biciklit megjavította?”, „igen, ő”, nos, amikor először játszódik le ez a történet (mindenkinek, külön-külön először, a kisfiúnak, az anyának és a Jóska bácsinak is), akkor nekem mint írónak az a kérdés, hogy helyesen teszi-e vajon a kisfiú, ha többet nem énekli a rigmust, illetve nem is ez, ha­nem hogy megtanulja-e a skálát, dó-ré- mi-fá-szó-lá-ti-dó, Jóska bácsi Jóska bá­csi marad-e, a szalonna szalonna marad-e, és lehet-e énekelni teli torokból.

3. Az irodalom és én. Én és az iroda­lom. Kafka, Szép Ernő, Szerb Antal és Füst Milán. Satöbbi. A kövek a prá­gai zsidótemetőben. (Egy amerikai lány, amikor ránézett a szobám falán Szerb Antal képére, és azt mondta: „olyan, mint az apám”. Zsidó volt, vála­szoltam. „Olyan, mint az apám”, ismé­telte meg ő.)

És még egyszer: Füst Milán.

4. Egy másik történet. A közelmúlt­ban a rádióban (Magyar Rádió) felvet­tük A feleségem történetét. Sokat dol­goztam a szöveggel, nem csupán azért, mert úgynevezett szakmai szempont­ból ez valami nehézségfokot jelentett volna (jelentett bőven azt is), hanem mert én ezt a regényt legalább tízszer olvastam el, mint ahogyan még fogom is, tízszer vagy egyszer, oly mindegy, amikor kint laktunk Lisszabonban, az Atlanti-óceán közelében, akkor is ez a könyv volt nálam, sütött a nap, mórok, luzitánok és szerecsenek járkáltak kö­rülöttem, beleértve Störr kapitányt is. És amikor a felvételeket készítettük a Rádióban, a nagydarab hollandus sze­repét a rendező barátom egy olyan szí­nészre osztotta, aki manapság roppant sokat szerepel a különböző vicces és szórakoztató tévéműsorokban, beleért­ve a sorozatokat is, moziban vetített vígjátékban is játszik, imádja a közön­ség, mert olyan hülye feje van, közben meg állati jópofa, „jó lesz ez nekünk?”, kérdeztem a barátomat, ő meg csak in­gatta a fejét, vagyis hogy inkább této­ván bólogatott, aztán megkezdődött a munka, olvasás és olvasás, és nyolc-tíz nap múltán a színész, aki akkor már nyolc vagy tíz napja mást se csinált, mint a mikrofonba mondta Füst Milán szövegét, az a színész, amikor a regény végéhez ért,

„Ötvenhárom éves leszek az ősszel, tehát nem vagyok már mai gyerek. S bár a levél itt van a kezemben, én még­sem hiszem el, hogy ez így van. De hi­szek abban és erről se próbáljon engem senki lebeszélni, ma már minden bizalmamat abba vetem, hogy egy nap, verőfényes időben megint csak fel fog tűnni valahol, egy néptelen utcában, valami sarkon, s ha nem is fiatalon töb­bé, de éppoly kedvesen tipegve, is­merős lépteivel. S hogy fekete köpe­nyén keresztül fog sütni a nap.

A lelkemet teszem rá, hogy ez így lesz. Különben minek élni? Mert én már csak erre várok és mindaddig vár­ni fogok, amíg élek. Ezt megígérem. Hogy kinek? Nem tudom.”

Ezt olvasta az a jópofa, vicces szí­nész, a röhejes fejével, ezt olvasta, és aztán elsírta magát.

Fogta a kezében a kéziratlapokat, állt odabent az üvegfal mögött és sírt.

Mi pedig álltunk odakint az üvegfal előtt, kezünkben a kéziratlapokkal, és néztük őt, néztük, ahogyan sír.

Mert ez a kimondott szavak hatalma mirajtunk.

5. És egy történethiány: Az elmúlt években többször is szerettem volna ír­ni egy történetet egy bizonyos Selomó ben Efrájimról, aki 1490 táján Spanyo­lországból menekült Budára, II. Lajos udvarához, alkincstárnok lett, kikeresz­telkedett, Perényi Imre után a Szeren­csés (Fortunatus) Imre nevet kapta, másodszor is megnősült, egy kolozsvá­ri német patríciusnőt választott felesé­gül, alighanem részt vett az 1521. évi pénzrontásban, kis híján megégették, Werbőczy István rá vonatkoztatva hasz­nálta először a „fél-zsidó” kifejezést, két hét múltán nagy pénzek ellenében szabadult, és éppen a hazatérését ün­nepelte, amikor a csőcselék rátámadt a házára és kirabolta, s a zavargás, vagy­is inkább már pogrom átcsapott a Zsi­dó utcára is, ezek után a Fuggerek ma­gyarországi rézbányáira alapozva akar­ta rendbe szedni az udvar és az ország pénzügyeit, és komoly pénzösszeggel járult hozzá a mohácsi csatába készülő magyar sereg felszereléséhez, a harc napjaiban halt meg ő is, halála óráján sírás és könyörgő imák közepette, a megtérés hagyományos szertartása sze­rint fordult vissza a zsidó hithez. Erről a férfiúról szerettem volna írni. Aztán nem írtam róla.

Igaz, amikor A kis utazás című fil­münk forgatókönyvét elkezdtem, a fiú­nak, aki e nyolcvanas évek eleji törté­net középpontjában áll, habozás nélkül a Fortunatus Imre nevet adtam.

Fortunatus Imre, ahogy a szentesi gimnáziumból utazik az NDK-ba, ba­rackszedő KISZ-építőtáborba.

6. Idézet: „A zsidóság önmeghatáro­zása vagy önmeghatározásai viták tár­gya ma is; tulajdonképpen még a vallás meghatározása is az. A ’külső’ – semle­ges vagy közömbös – társadalom egyelőre nem tudott korszerű stratégiá­kat kialakítani a kisebb-nagyobb mér­tékben elkülönülő vagy egymástól kü­lönböző csoportok, közösségek – a ki­sebbségek – egyenrangú befogadására és beilleszkedéséhez.

Napjainkban sokféle zsidó identitás lehetséges: vallási, etnikai, nyelvi, kul­turális, származási, szociológiai, érzel­mi stb., ezek elvben mind egymás mel­lett élnek, jóllehet valóságosságuk, az­az elfogadottságuknak és kritériumaik egzaktságának mértéke különböző. A helyzet szüntelenül változik, s a válto­zások lehetőségének és a sokféleség­nek a fenntartása egyetemes érdek.” Idézet – bezárva.

Gy. Laci barátom, aki a Szohnut-nál dolgozott és a kivándorlás történeteiről mesélt. A bátyám, aki Tel-Avivban élt. Az az ember, akinek a munkahelyün­kön az enyém mellett áll az íróasztala. Satöbbi, satöbbi, satöbbi. Nincsen ságség. Jóska bácsiság, Gy. Laciság, bátyámság, íróasztalság. Idézet bezárva.

7. És már megint Füst Milán: „Nem a haszon végett van teremtve a fény, ki tudja, mért van teremtve.”

Mért.

Hát ez az.

Hogy ki tudja, mért.

Címkék:2001-05

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

A kicsi néni

Nagy Gabriella A kicsi néni A kicsi néni kicsi volt és zsidó, fe­hér, kihajtott gallérú férfiingben járt, halk, érdes hangon...

Nekifutások, túlfutások

Peer Krisztián Nekifutások, túlfutások Volt ez a telefonos megkeresés, és utána a közismert lépcsőház-effekt, a későn beugró frappírozott válasz, hogy:...

Close