Szombat előfizetés 2017

A Szirtes-ügy

Írta: Korn-Horváth Zsuzsa - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Korn-Horváth Zsuzsa

1996-ban Szirtes Zoltán, aki akkor 82 éves volt, kiadott Budapesten egy köny­vet, amelynek ezt a címet adta: Temetetlen halottaink 1941, KőrösmezőKamenyec-Podolszk. Ebben a kis könyvben foglalta össze röviden annak a mintegy 2000 magyar zsidónak a tör­ténetét, akiket 1941 augusztusában Galíciába – ma ukrajnai terület – depor­táltak, arra a területre, amelyet éppen akkor szálltak meg a németek. De könyvének tulajdonképpen az a tárgya, hogy leírja benne annak a pernek az ál­lomásait, amelyet ő indított „ismeretlen tettes ellen” 1990-ben, közvetlenül a kommunista rezsim összeomlása után. Világosságot akart deríteni – illetve deríttetni – a kamenyec-podolszk-i ügyre. Azt akarta, hogy a magyar állam ismer­je el az ottani tömeggyilkosságot an­nak, ami volt: emberiség elleni bűncse­lekménynek, illetve a holokauszt első állomásának Magyarországon. És még azt, hogy kutassák fel, kik voltak a ma­gyar kezdeményezők, végrehajtók és cinkosok. A hivatalos verzió ugyanis mindeddig a következő volt:

a./ Magyarország, egészen 1944 már­ciusáig, a német megszállásig, inkább toleránsnak volt mondható a magyar zsidókkal szemben, sőt, menedéket is nyújtott a külföldről odamenekült zsi­dóknak.

b./ A kamenyec-podolszki tömeggyil­kosságot, szintúgy mint körülbelül összesen 560 000 magyar zsidó el­pusztítását 1944-ben, kizárólag a né­metek követték el, a magyarok kollaborációja nélkül.

c./ A legyilkolt magyar zsidók tragédi­ája egyszerűen részét képezte azoknak a veszteségeknek – emberéletekben, lerombolt javakban és szenvedések­ben – amelyek az egész magyar lakosságnak jutottak ki a második világhábo­rú alatt.

Szirtest az a vágy éltette, hogy nyilvá­nosságra hozza ezt az ügyet, – amelyre Magyarországon fátylat borítanak – hogy elismerjék Magyarország fe­lelősségét a történtekben, és hogy ezál­tal igazságot szolgáltassanak a húsze­zernél több halottnak, közöttük közeli rokonainak, akik mint ő maga, Magyarországon születtek, és akiket 1941-ben „lengyel vagy orosz honosnak” minősí­tettek. Maga megszökött a deportálás elöl, és bujkált, így menekült meg, de nem élhette meg ismeretlen tettes elle­ni perének a végkifejletét: 1997 áprili­sában elhunyt.

Hogyan foglalhatóak össze mai isme­reteink a kamenyec-podolszki véreng­zés történetéről? Hilberg1 csak a kö­vetkezőket mondja a német rohamcsa­patok (Einsatzgruppe) 1941-es akciói­ról: 23 600 zsidót mészároltak le Kamenyec-Podolszkban. Braham2 részle­tesen ismerteti a tényeket: 1941 elején Horthy meglátogatta Hitlert münchkircheni főhadiszállásán és közölte vele, hogy Magyarországnak szilárd elhatáro­zása, hogy a bolsevizmus ellen harcoljon. Pedig a magyarok szerettek volna nem lépni be a háborúba, számos na­gyon is érthető okból. De főleg honorál­ni akarták azt, hogy Hitlernek köszön­hették a Trianonban elcsatolt magyar területek egy részének visszaszerzését.

Werth Henrik, Magyarország vezér­kari főnöke 1941. szeptember 6 előtt már júniusban azt szorgalmazta, hogy Magyarország nyilvánítsa ki jó szándé­kát és odaadását Németországgal szemben. Több propozíciót nyújtott be Bárdossy miniszterelnöknek, amelyek­ben pontosította, hogy az önkéntes részvétel miben nyilvánuljon meg: a szlávok, a románok és a zsidók kitolon­colásában. Valójában csupán a zsidó­kat „toloncolták ki” az elkövetkező időben.

Szintén 1941 júliusában az új német követ, Dietrich von Jagow, aki Otto von Ertmansdorfot helyettesítette, Bárdossyval együtt látogatást tett a Führernél, hogy elfogadtassák vele főleg a frontra küldött magyar hadsereg vissza­vonására vonatkozó prepozíciókat, de Hitler, (természetesen) nem fogadta el ezt a javaslatot.

A németekkel tartott tanácskozások, valamint a magyar vezérkarban 1941 júniusa és szeptembere közt történt változások fontos szerepet játszottak abban, ami Kamenyec-Podolszkban tör­tént.

Ugyanebben az időszakban promulgálták Magyarországon a harmadik zsi­dótörvényt, amely tökéletes mása volt az 1935-ös nürnbergi törvényeknek: többek közt megtiltotta a zsidók és nem zsidók közötti házasságot vagy ne­mi kapcsolatot, miután az előző két zsi­dótörvény (1938-ban és 1939-ben) tel­jesen kizárta őket a gazdasági-kulturá­lis életből és a közéletből.

Amikor Magyarország csatlakozott a németekhez a Szovjetunió elleni hadjá­ratban, abban a pillanatban felmerült az a terv, hogy a hontalan zsidókat toloncolják át az ukrajnai területekre, amelyeket éppen „felszabadítottak” a németek. Az ötlet két személytől szár­mazott: az elsőt Martinidesz Ödönnek hívták és főnyomozó volt a KEOKH-ban (= Külföldieket Ellenőrző Országos Köz­ponti Hivatal). A KEOKH-ot 1930-ban alapították, és az évek során ellenőrző szervből repressziós szervvé alakult. A harmincas évek végén 8000 olyan zsi­dó nevét tartotta nyilván, akiknek nem volt magyar állampolgárságukról bizo­nyítványuk. A másik kezdeményező Kiss Arkád rendőrtanácsos volt. Mind­ketten hírhedt antiszemiták voltak. Az­zal indokolták a „lengyel és orosz zsi­dók” kitoloncolását, hogy Galíciában, „eredeti hazájukban”, új életet kezd­hetnének. Kozma Miklós, a belügymi­niszter, lelkesedett az ötletért, és Werth, Horthy és Bárdossy elé terjesz­tette. 1941. június végén a miniszterta­nács elhatározta, hogy „minden kétes állampolgárságú egyént” ki kell toloncolni és átadni a német hatóságoknak. Július elsején a KEOKH új igazgatót ka­pott Siménfalvy Sándor személyében, és ezzel egyidejűleg a KEOKH-ot a Bel­ügyminisztérium beolvasztotta.

A deportálás gyakorlati kivitelezését a magyar csendőrségre és magyar ha­tárrendőrségre bízták. „Ezeket a terve­ket benyújtották a Gestapónak, aki be­leegyezését adta” – írja Braham.3

A magyar zsidók és a külföldről Ma­gyarországra menekült zsidók „kitelepí­tése” végrehajtásának módozatait öt, július 12-től kibocsátott rendelet szabá­lyozta és részletezte. Ezek először Szir­tes Zoltán könyvében kerültek nyilvá­nosságra.

Siménfalvy öt rendeletet intézett Ma­gyarország összes elsőfokú rendőrhatóságának vezetőjéhez, július 12-én (ket­tőt), július 19-én, 30-án és végül au­gusztus 17-én. Az utolsót a KEOKH összes kirendeltsége is megkapta. Ezekben elrendelte a magyar állampol­gársággal nem rendelkező külföldiek kitelepítését és részletezte ennek mó­dozatait: azonnal felküldeni az összes „külhonos” listáját a Belügyminisztéri­umba; megszervezni a zsidók letartóz­tatását, összegyűjtését és elszállítását; ellenőrizni, hogy a három napra való ennivalót – az egyetlen, amit elvihettek magukkal – a zsidók ne vásárolhassák meg a lakhelyükön, „nehogy a helyi élelmiszerkészletekben hiányok állja­nak elő, hanem az élelmiszer beszerzé­sét esetleg a helybeli zsidó pártfogó iro­da, illetve zsidó jóléti intézmény útján is eszközölhetik”; a közönséges bűnö­zök számára előírt vasúti tolonc-utalványokat használni a szállításhoz; a leg­szigorúbb fegyelmet tartani fenn a kite­lepítések végrehajtása alatt; felküldeni a budapesti toloncházba azokat, akiket valamilyen oknál fogva nem tudtak a szállítmányokba iktatni. Viszont a július 30-i rendelet megparancsolja, hogy a jövőben csak azokat a „zsidó fajú” külföldieket telepítsék ki, „akiknek orosz vagy lengyel származása valószínű”. Ebből az következik, hogy ezelőtt a pontosítás előtt a kritérium betartása nélkül válogatták össze a deportálandókat, mint ahogy így is történt. Végül az utolsó rendelet, 1941. augusztus 17-én, elrendeli a zsidók deportálásá­nak azonnali beszüntetését és a letar­tóztatottak szabadon engedését.

A magyar rendőrség már július 12-én nekilátott a feladatnak, hogy összeírja és összeszedje a deportálandó zsidó­kat. Hagy számban voltak közöttük olyanok, akik megfelelő iratok híján nem tudták igazolni magyar állampol­gárságukat pedig családjuk a múlt szá­zadban telepedett le az országban. Ám olyanok is voltak köztük, akiknek meg­volt az állampolgársági bizonyítvá­nyuk. Tudni kell, hogy az osztrák-ma­gyar monarchia összeomlása után, 1918-ban, a magyar zsidók vidéken élő szegény tömegei nem tudták, hogy új magyar állampolgársági bizonyít­ványt kéne szerezniük, mivel előzőleg a monarchia állampolgárai voltak. Sen­ki sem kérte tőlük ezt az okmányt és a harmincas években gyakorlatilag lehe­tetlenné vált ennek beszerzése, kivéve, ha valaki jó összeköttetésekkel rendel­kezett és meg is tudta fizetni ezt a pri­vilégiumot.

A zsidókat három napos élelmiszera­dagjukkal együtt marhavagonokba zsú­folták, ugyanolyan irtózatos embertelen körülmények között, mint később 1944-ben. Negyvennyolc órás utazás után kirakták őket a magyar határon, Kőrösmezőn. Innen naponta ezres cso­portokban adták át őket a németeknek. Ez az akció augusztus végéig tartott, amikor is, mint Siménfalvynak a rendőrhatóságokhoz intézett rendeleté­ben olvasható, a KEOKH vezetője hirte­len leállította a deportálásokat, anélkül, hogy megindokolta volna ennek okait. A határról a deportáltakat Kamenyec-Podolszkba szállították. De ott a németek, akik egyáltalán nem voltak felkészülve arra, hogy ilyen nagyszámú zsidó cso­port fog érkezni, először úgy reagáltak, hogy azt kérték, a magyarok állítsák le a deportálásokat, „mivel nem tudnak mit kezdeni ezekkel a zsidókkal”. A magya­roknak persze eszük ágában sem volt visszafogadni őket, így aztán az ukraj­nai Vinnyicában egy német katonai érte­kezleten szóba került ez a téma. Wag­ner őrnagy vezette a tanácskozást, amelyen Franz Jaeckeln SS-tábornok, az SS és a katonai rendőrség körzeti parancsnoka (aki ez év őszén majd a bal­ti államokban a zsidókérdés végleges megoldását fogja irányítani), megnyug­tatta a jelenlévőket, hogy 1941. szep­tember elsejéig bezárólag befejezi ezeknek a zsidóknak a likvidálását.4

A Magyarországról deportált zsidók nagy részét 1941. augusztus 27-én és 28-án gyilkolták meg. SS egységek, uk­rán milíciák és – talán – magyar utászok körülzárták a zsidók táborát, majd 15 km-es gyalogmenetben elvezették egy helyre, ahol bombatölcsérek voltak, és gépfegyverrel kivégezték őket.

Nem tisztázott, hogy Kamenyec-Podolszkban (…) részt vettek-e magyar csapatok a tömeggyilkosságokban”5írja erről Braham.

Az egyik túlélőnek, Stern Lajosnak, sikerült egy küldöttség élén ellátogatni a magyar belügyminiszterhez, Keresztes-Fischer Ferenchez, és beszámolni arról, hogy mi is történt Kamenyec-Podolszkban. Braham szerint a miniszter, a hallottaktól megrendülve, elrendelte, hogy a KEOKH azonnal állítsa le a de­portálásokat. De valószínűbbnek tűnik, hogy a deportálások leállítása inkább a magyar kormány tagjainak habozásait és ingadozásait tükrözte. A kormány tagjai között ezek szerint csak egyesek álltak készen arra, hogy a németek kö­veteléseit teljesítsék, avagy éppen túl­teljesítsék, mielőtt azok még kifejezés­re jutottak volna.

Braham így foglalja össze leírását: „A ma birtokunkban levő bizonyítékok egyértelműen azt tanúsítják, hogy az 1941 augusztusában Magyarországról kitoloncolt 16-18 000 zsidó a végleges megoldás programjának esett áldoza­tul. (…) joggal feltételezhetjük, hogy 1941 júniusának végén, midőn a ma­gyar vezetés elhatározta a hontalan zsi­dók repatriálását, nem volt tudatában, hogy a kitelepítés kiirtásukkal jelent egyet. Hírek arról, hogy a Szovjetunió németek megszállta területein különít­mények tömeggyilkosságokban tobzód­nak, nyár vége felé kezdtek befutni Ma­gyarországra, s ezeket a híreket azok a tisztek és közlegények hozták, akik a véres tettek színhelyeiről tértek haza és szemtanúi voltak a mészárlásoknak. Ennek ellenére sem állapítható meg tel­jes bizonyossággal, vajon a magyar ve­zetésnek volt-e tudomása augusztus végén arról, hogy a valóságban mibe torkollott a kitelepítettek sorsa; nem tudni, hogy ezeknek a vezetőknek voltak-e értesüléseik a magyarországi zsi­dók legyilkolásáról, és ha tudtak is róla, tehettek volna-e bármit, hogy a véreng­zést megakadályozzák.” 6

Braham könyve 1981-ben jelent meg. Azóta más kutatok is foglalkoztak a Kamenyec-Podolszkban történtekkel, ha nem is olyan alaposan. Daniel Goldhagen Hitler’s willing executioners. Ordinary Germans and the Holo­caust (Hitler önkéntes hóhérai. A né­met kisemberek és a Holokauszt) című könyvében7 a kamenyec-podolszki vé­rengzéseket a 320-as számú német rendőralakulat számlájára írja. Braham ezzel szemben az SS-ek és ukrán milíciáknak tulajdonítja a gyilkosságokat.

A per

Magyarországon a háború vége óta sűrű csend honolt a kamenyec-po­dolszki ügy körül. Mindaddig, míg 1990-ben, közvetlenül a rendszerváltás és az első szabad választás után, Szirtes Zoltán nem kezdett el eget-földet megmozgatni annak érdekében, hogy az ügyet nyilvánosságra hozzák.

Először is levelet intézett az új mi­niszterelnökhöz, Antall Józsefhez, akinek a pártja, Magyar Demokrata Fó­rum, megnyerte a választást. Mert An­tall máris kijelentette, hogy Magyarországon a holokauszt 1944. március 19, vagyis a német megszállás után kezdődött, és Szirtes emlékezteti An­tallt Kamenyec-Podolszkra. Antall így válaszolt: „(…) világos különbséget kell tenni az előtörténet, és a valódi holoca­ust között, hogy annak ördögi jellege még jobban kidomborodjék,8 Minek következtében Szirtes 1991-ben leve­let intéz a Belügyminisztériumhoz azzal a kéréssel, hogy a kivégzettek listáját keressék meg a KEOKH-ban (amely in­tézmény ma is fennáll, ugyanazon a né­ven). De levelére a választ a Magyar Országos Levéltár adta meg: ilyen lista a háborús pusztítások következtében nem található. Mindazonáltal a Belügy­minisztérium értesítette Szirtest, hogy kérése „széleskörű kutatást” igényel, ami hosszú ideig fog tartani. Szirtes kö­szönettel nyugtázza a választ és elküldi a minisztériumnak a szóban forgó ese­mény történetét, Majsai Tamás refor­mátus lelkész és történész kutatómun­kájának eredményét. De a minisztéri­um 1992 márciusában beszünteti a ku­tatást, azzal a kifogással, hogy az üggyel kapcsolatban semmilyen új do­kumentumot nem találtak. Viszont me­legen üdvözlik Szirtest, „mert úgy­mond, a második világháború áldozatainak emlékét megörökíteni erkölcsi kö­telességünk”. Ennek ellenére 1992 jú­niusában, másik aláírással, ugyanez a minisztérium értesíti Szirtest, hogy foly­tatják a kutatást. Másfél év telik el. 1993 végén Szirtes újra írt a Belügymi­nisztériumnak, de az Igazságügy-minisztériumnak is: „három napja” az Alkot­mánybíróság döntést fogadott el, mely szerint az emberiség elleni büntettek nem évülnek el és hivatalból üldözendők az emberiség elleni bűncselek­mények elkövetői. Ennek megfelelően nyomozást kért Kamenyec-Podolszk ügyében. A minisztérium Szirtes bead­ványát átadja a Fővárosi Főügyészség­nek, amely 1993 novemberében kihall­gatásra hívja be Szirtest. Utóbbi hosszasan vázolja az ügyészség előtt az összes tényt, amelyről tudomása van és illusztrációként saját esetét hozza fel:

1941-ben nem voltam magyar ál­lampolgár, bár Budapesten születtem, és az anyanyelvem – mint ahogy édes­anyám is – magyar. Édesapám azonban a század elején Galíciából (akkor Auszt­ria) pogrom elöl menekült Magyaror­szágra. … tehát osztrák állampolgár le­hetett, engem azonban már lengyel ál­lampolgárként tartottak nyilván”.9 Ezenkívül mindent elmondott, amit tör­ténelmi források révén megtudott. Név szerint említ négy személyt, akik köz­vetlenül voltak felelősek a deportáláso­kért: az ügyet egészen azokig kellene felgöngyölíteni, akikben megfogalma­zódott a deportálás gondolata.

Végül Szirtes 1994 májusában hatá­rozatot kapott a Fővárosi Főügyész­ségtől: „feljelentését” visszautasítják, a nyomozást megtagadják. Indokolásá­ban a főügyészség képviselője, Dr. Nyilasi Gyula kijelentette, hogy a „felje­lentett cselekmény nem emberiség el­leni bűncselekmény”, mert nincs bizo­nyítva hogy mind a 20 000 kitelepített személy zsidó lett volna, márpedig „a kitelepítettek köre meghatározásánál az alapvető kritérium a magyar állampolgárság léte vagy nemléte volt, nem pedig valamely néphez vagy fajhoz, val­láshoz tartozás, ami ugyancsak a célza­tosság megállapíthatósága ellen szóló körülmény”.10 De Szirtes nem tágított. Panaszlevelet intézett a Fővárosi Főügyészséghez. Állítja, hogy az összes lemészárolt személy zsidó volt. 1994 decemberében új határozatot kapott, ezúttal Dr. Gáspár Katalin főü­gyésztől, a Legfőbb Ügyészségtől. Fel­lebbezését elfogadják. Dr. Gáspár meg­adja indokolását: a Fővárosi Főügyész­ség nem tartotta be az Alkotmánybíró­ság új rendelkezéseit. Büntetőjogi fe­lelősség terheli azokat a személyeket, akik elrendelték és megszervezték a deportálást. A Főügyészség nem folyta­tott nyomozást a kamenyec-podolszki ügyben. De már Siménfalvy rendeletéi is bizonyítják, hogy kizárólag csak a zsi­dókat deportálták. Dr. Gáspár a depor­tálásra vonatkozó más dokumentumo­kat idéz, amelyek világosan megemlítik a „zsidó parazitákat,” akiktől „meg kell szabadítani” a lakosságot. Dr. Gáspár, Nyilasival ellentétben, ismeri és idézi Braham 1988-ban Magyarországon megjelent könyvét, és kijelenti, hogy a Kamenyec-Podolszkba való deportálást hosszú ideje a magyarországi holoka­uszt első állomásának tekintik. Megha­tározza a nyomozás célját: ki kell derí­teni, hogy azok, akik részt vettek a de­portálás legális elrendelésének kidolgo­zásában, mikor és hogyan szereztek tu­domást arról, hogy az evakuálás a ka­menyec-podolszki vérengzéssel fe­jeződött be. Végül Dr. Gáspár meg­erősíti, hogy „a feljelentő által megje­lölt, s a felsorolt dokumentumokban is megnevezett, részben azokat aláíró személyek közül több személyt (pl. Pásztoyt, Siménfalvyt) a Népbíróság az 1941-es deportálásokért felelősségre vonta”11, de arról nem beszél, hogy el- ítélték-e őket. Ezért elrendelte, hogy folytassák a nyomozást, éspedig az Or­szágos Rendőr-főkapitányságon, ahova „átteszi” a dossziét. Az Országos Rendőr-főkapitányság 1995-ben hozza meg verdiktjét, amely negatív: a nyo­mozást megszüntetik, mert eredménye­inek megfelelően nem lehet arra követ­keztetni, hogy bűntény elkövetése tör­tént. A verdikt szerint a folyamodó 23 600 megölt személyt említ – de ezt a számot „nem lehet ellenőrizni” – akiket ismeretlen személyek öltek meg. Az összes magyar levéltár, (amelyeket az aláíró, Mikó István ezredes, főtaná­csos és főosztályvezető, fel is sorol) át­vizsgálása a bűntényt illetően semmi­lyen eredményre sem vezetett. De annyit lehet tudni, hogy bizonyos szá­mú személyt hazaszállítottak Galíciába, olyan személyeket, akik nem voltak magyar állampolgárok. A magyar had­sereg, a tanúk szerint, nem vett részt ebben a szállításban. A deportáltak egy része később illegálisan visszatért Ma­gyarországra. „Nem bizonyítható – foly­tatja Mikó ezredes – hogy, a Kamenyec-Podolszk környékére került üres falvak­ban, illetve családoknál elhelyezett vagy Magyarország területén belül rendőri felügyelet alá helyezett nem magyar és vitatott (kétes) állampolgárságúak közül 23 600 embert, köztük sok öreget és gyereket meggyilkoltak volna.”12 Mindazonáltal később azt ál­lítja, hogy ezeknek a külföldieknek végső rendeltetési helye, ahova szállították őket, ismeretlen. Majd így folytatja: „A kitoloncolások irányításában és végre­hajtásában nyilvánvalóan részt vettek a Belügyminisztérium és a KEOKH egyko­ri vezetői és beosztottai, valamint a többi illetékes hatóság és hivatal alkal­mazottai tekintettel arra, hogy a kito­loncolás részben közigazgatási, rész­ben karhatalmi intézkedést igénylő fel­adat volt, hiszen erre őket az érvényben levő állampolgársági és idegenrendé­szeti feladatok kötelezték. (…) A kito­loncolások indoklása általában a követ­kezőképpen hangzott: mivel nevezett külhonosok megélhetése részben nincs biztosítva, jelenlétük ezért káros az ország gazdasági életére, továbbá közbiztonsági közrendészeti és államvédelmi szempontból aggályos a jelen­létük. Az eltávolításokat ezért hajtották végre.”13

1995 augusztusa: Szirtes újra megfellebbezi a Fővárosi Ügyészségnél a Mi­kó ezredes által felhozott „érveket”. Két hónappal később megkapja felleb­bezésének végleges elutasítását, még­pedig ugyanazon Nyilasi által, aki egy­szer már megszüntette a nyomozást. Ezúttal Nyilasi hosszú és ködös eszmefuttatásba bocsátkozik arról, hogy mily nehéz a történelmi eseményeket he­lyesen értékelni, mint például: „a nyo­mozás így mintegy történészi vizsgála­tot igényel, annál is inkább, mert a tör­téntek helyes értékeléséhez figyelem­be kell venni az ország fél évszázaddal ezelőtti kük és belpolitikai helyzetét, ami ugyancsak az ahhoz vezető törté­neti folyamat áttekintését is igényli.”14 Szirtes pozícióját történelem-ellenes pozíciónak minősíti, mert egy bizo­nyos eseményt elszigetelten vizsgál. Végül megismételte, hogy Magyaror­szág a háború alatt megmaradt befog­adó országnak és elismeri, hogy a kite­lepítettek közt jelentős számban Ma­gyarországon született személyek is voltak, de azt állítja, hogy „a magyar állampolgárság fő szabályaként a leszár­mazással – tehát magyar állampolgár szülőtől való származással – volt meg­szerezhető” (sic).

Szirtes kénytelen volt a Főügyészség­hez fordulni, amely kedvezően fogadta beadványát: ezt is teszi. 1996. február 27-én a főügyész (ezúttal Dr. Láng Lászlónak hívják) fellebbezést kizáró határozatot hoz a nyomozás folytatásá­ról és elmélyítéséről. Elsöprő módon megcáfolva Nyilasi „érveit”, kíméletle­nül helyére teszi Nyilasit, amiért annak fogalma sincs a kamenyec-podolszki deportálás történetéről, amiért törté­nésznek nevezi ki magát, amiért szem­élyes, inadekvát értékeléseit közli a ha­tározatban, és téves, a dokumentumoknak ellentmondó következtetése­ket von le.

1997-et írunk: megint másfél év telt el, és a per egy jottányit sem haladt előre. És ím, 1998 októberében, más­fél évvel Szirtes elhunyta után, egy döb­benetes húzás egy végső határozat for­májában visszavonhatatlanul véget vet a pernek.

Az első meglepő tény: a „nyomozás” megszüntetését ismét az Országos Rendőr-főkapitányság közli. De ami még sokkal meglepőbb: ez a határozat elismeri a magyar állam beleértve a kor­mány, a csendőrség és a KEOKH teljes felelősségét a magyar zsidók Kamenyec-Podolszkba való deportálásának megszervezéséért és kivitelezéséért. Sőt, még túllő a célon: sokkal messzebb megy az állam bűnösségé­nek megítélésében, mint Szirtes bead­ványa vagy Braham könyve, és az aláb­bi hihetetlen konklúzióval fejeződik be: „Összegezve: az I94l-es magyar depor­tálás (sic) és a Kamenyec-Podolszk tér­ségében lezajlott események a magyar Holokauszt első állomása volt. Először fordult elő a magyar holokauszt történe­tében hogy 10 000-nél több magyar zsi­dót öltek meg. A deportálásokban részt­vevő magyar politikusok, katonák, hiva­talnokok, csendőrök és rendőrök fe­lelőssége a nyomozás során felkutatott dokumentumok alapján bizonyítható. Ugyanakkor 57 évvel az események után lehetetlen akár egyetlenegy olyan embert is találni, aki a korabeli esemé­nyekben tevőlegesen részt vett volna. A legfőbb döntéshozók mindegyike ha­lott. Magyarország tiszti címtára alapján a történész-szakértő segítségévelpontosan megállapítható, hogy a kárpá­taljai vármegyékben kik voltak azok a fő- és alispánok, szolgabírók, akik Koz­ma Miklós, a kárpátaljai terület kor­mányzói biztosának utasításai szerint a deportálásokkal kapcsolatban eljártak. A levéltári iratok, a népügyészségi és népbírósági iratok alapján azon szemé­lyek is beazonosíthatók, akik az inkrimi­nált időszakban a KEOKH vezetői, előadói, detektívjei voltak. Közülük töb­bekkel szemben a népbíróságok ítéletet hoztak (…) A nyomozás adatai alapján megállapítható hogy azok a személyek, akik elhatározták, majd megszervezték az 1941 nyarán végrehajtott zsidóde­portálást, döntéseikkel, illetve cseleke­deteikkel a deportáltakat mint a zsidó népcsoport (sic) tagjait a Dnyeszteren túl olyan életfeltételek közé kényszerí­tették, amelyek között azokat a biztos pusztulás fenyegette. (…) 91 személyt azonosítottunk, azokat, akik a kiutasítá­sok döntéshozói, illetve a végrehajtá­sért, annak ellenőrzéséért felelős sze­mélyek voltak. Megállapítottuk, „hogy egy fő kivételével a népesség nyilvántar­tó dokumentumai szerint valamennyien elhunytak, míg ez a személy a büntető eljárás ideje alatt halálozott el.”

Ha mindeddig felesleges is volt hang­súlyozni – mivel önmagáért beszélt – a hatóságok igazságtalan és rosszakaratú magatartását, ami a per kanyargós, ki­térőkben gazdag lefolyása alatt több­ször nyilvánvaló volt, le kell szögezni, hogy a per befejezése különlegesen vérlázító. Egyrészt elismeri a magyar ál­lam totális felelősségét, méghozzá pon­tos, nüanszírozott kutatási adatok felsorolása nélkül, amely adatok tisztázá­sa a becsületes Braham vagy Majsai fő célja volt; röviden, ez a határozat be­fogja a történészek száját. A határozat konklúziói pontatlanok és elsietettek. A végső kibúvó, az ügy összes személyes felelősének elhunyta, azt célozza meg, hogy végre pontot lehessen tenni erre az ügyre, hiszen ha ez az állítás igaz is lenne, akkor sem oltaná ki az állam fe­lelősségét és annak vizsgálatát, ami a per középpontjában állt. Egyébként a határozatot egyáltalán nem hozták nyil­vánosságra, nem közük senkivel és semmilyen médiában sem, kivéve, hogy értesítik Szirtes özvegyét és azt a személyt, aki Szirtes halála után folytat­ta a pert. Az eredmény meg is van: Kamenyec-Podolszk neve gyakorlatilag tö­kéletesen ismeretlen a magyar közön­ség előtt, beleértve a mintegy százezer magyar zsidót is. Egyébként nagyon jel­lemző és említésre méltó tény, hogy Szirtes egyedül vívta meg a perét, anél­kül, hogy valamilyen csoport vagy egye­sület támogatta volna (habár halála után a létező, de tudomásunk szerint gyenge hatókörű Auschwitz Alapítvány elnöke vette át a pert). Pedig már 1991-ben megjelent Majsai Tamás reformá­tus lelkész és kutató történész publiká­ciója, amely többek közt magyar kato­nák tanúskodásait publikálja.15 Ezek a katonák saját szemükkel látták azokat az atrocitásokat, amelyeket még Ma­gyarországon a zsidók ellen elkövettek miközben a határ felé indították őket. 1990-től kezdve a sajtóban némi vissz­hangot váltott ki, néhány célzás a ma­gyar zsidók 1941-es deportálására és az 1942-es újvidéki vérengzésre, ame­lyet tudvalevőleg a magyar hadsereg követett el szerbek és zsidók ellen, és amelynek több ezer áldozata volt. Vi­szont ennek a vérengzésnek katonai fe­lelőseit még Horthyék utóbb bíróság elé állították és elítélték, mivel erre a kormány nem adta áldását, mint a kamenyec-podolszki eseményekre tette. A népszabadság egyik 1992-ben meg­jelent cikke azt erősítette, hogy magyar utászok nyújtottak segédkezet a néme­teknek a zsidók kamenyec-podolszki legyilkolásában. 1993 után még megje­lenik néhány, Szirtes akcióját méltató cikk, például a Színes Vasárnap 1995 dec. 10-i számában, ezzel a címmel: „napokig hullámzott felettük a föld”, majd Szirtes könyvének megjelenése után két beszámoló jelenik meg a Népszabadságban, az egyik még azokat a fényképeket is publikálja, amelyeket 1941-ben egy magyar katona csinált a vérengzésekről. A többi médium hall­gat. Magyarország hallgat. Szirtes peré­nek végső határozatát nem hozzák nyil­vánosságra.

A magyar állam hallgatása annál fülsi­ketítőbb, hogy a valóságos vagy kép­zelt, újra felbukkant vagy örökké tartó antiszemitizmusról vehemens viták folytak még nemrég egyes értelmiségi­ek közt, akiknek megoszlott a vélemé­nye az antiszemitizmus létezéséről és elterjedtségéről. 1996-ban például egy ismert filozófus, aki az SZDSZ tagja volt, szenvedélyes vitát váltott ki a saj­tóban. Azt állította, hogy a neonácik gyalázkodásai ellen, ameddig csak a szájuk jár, és nem ütnek, nem kell bün­tetőjogi eszközökhöz folyamodni. Ilyen törvény valóban azóta sem létezik Ma­gyarországon. De ma már senki sem vi­tatkozna azon, hogy van-e antiszemitiz­mus, mert a jelenlegi kormány büntet­lenül hagyja, hogy a szélsőjobboldal már nyíltan pocskondiázza a magyar zsidókat és tegye őket felelőssé az or­szág minden elmúlt és eljövendő bajá­ért.

1999 szeptemberében a magyar hit­község központi szerve újra felvetette, hogy a holokauszt tagadása legyen tör­vényileg büntethető, és hogy a bün­tetőjogot ilyen értelemben reformálják meg. Az igazságügy-miniszter megta­gadta ennek a prepozíciónak a támoga­tását. Ugyanennek az évnek októberé­ben a Hadtörténeti Múzeumban emlék­táblát állítottak a két világháborúban elesett magyar királyi csendőrök emlé­kének. Egyes napilapok hasábjain az olvasók hevesen tiltakoztak ez ellen, és hivatkoztak a csendőrök brutalitásaira.

Jegyzetek

1 Hilberg, Raoul, The destruction of European Jews, New York, 1986, 2 ed

2 Braham, Randolph R., A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat, 1988.

3 ibid, 170.

4 ibid., 172.

5 ibid, 173.

6 Ibid., 174

7 Ed. Knopf, 1986

8 in Szirtes, 26.

9 in Szirtes, 38.

10 in Szirtes, 44.

11 in Szirtes, 52.

12 In Szirtes, 55. Kiemelés tőlünk

13 In Szirtes, 55.

14 In Szirtes, 63.

15 Népirtás Galíciában 1941, A Ráday-gyűjtemény évkönyve, IV,8, 1991.

Címkék:2001-12

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

A hazai antiszemitizmus kistükre

„A hazai antiszemitizmus kistükre” (Antiszemita közbeszéd Magyarorszá­gon. B'nai B'rith Első Budapesti Kö­zösség, 2001, 232 oldal, 840 Ft.) Az Antiszemita közbeszéd...

Hívatlan vendég

Hívatlan vendég Meg vagyok sértődve. Általában csütörtökönként reggel szoktam megsértődni. Ez a hétnek az a napja, amikor a reggeli kávé...

Close