Szombat előfizetés 2017

Könyvespolc: Vissza Borowskihoz

Írta: Pálfalvi Lajos - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

(Tadeusz Borowski: Kővilág. Múlt és Jövő Kiadó, Budapest, 1999. 415 lap,

1800 Ft)

Vannak könyvek, amelyek véletlenül kerülnek a fordító kezébe, aki végzi a dolgát, gyakorolja a szakmáját – ezek­kel is elkészül határidőre. Nem erőltet­te a találkozást, nem is húzódozott tő­le. Máskor meg minden követ megmoz­gat, kapcsolatokat keres, lelkesen ajánlkozik – látszik rajta, hogy valami miatt nagyon akarja. A Borowski-kötet ebbe az utóbbi kategóriába tartozik.

Nyilván szívügyének tekintette a versek fordítását Spiró György, mi másért vál­lalta volna, hisz aligha a lengyel líra át­ültetését tartja legfőbb feladatának.

Körner Gáborról sem tételezhetünk fel mást, hisz egyáltalán nem hálás feladat huszonnyolc év után elővenni egy, a maga idejében sikeres, de irodalomtör­ténész szemmel nézve elég esetleges és hiányos kötetet, melynek legfőbb fo­gyatékosságai azzal magyarázhatók, hogy valószínűleg nem az életmű gon­dos értékelése után állapították meg az ahhoz illő terjedelmet, hanem külső szempontok alapján kijelölt szűkös ke­retek közé szorították Borowskit. Az ős Kővilág alkalmas volt arra, hogy felhív­ja a figyelmet a szerzőre (Török Gábor még „pódiumjátékot” is szerkesztett az egyik elbeszélésből), de arra már nem, hogy ez legyen a mindig újraolvasásra ösztönző, az egész életműről képet adó rendes Borowski-könyv. Ezért az „Andruhovics felfedezője” büszke címre jog­gal igényt tartó Körner Gábor most felfe­dezés helyett a rekonstrukció és a ki­egészítés, kommentálás feladatát vállal­ta, és végre helyre tette Borowskit.

Az író rangjához méltó vállalkozás természetesen újjáértelmezésre ösztö­nöz. Ennek ezúttal semmi köze a ká­non átírásához. Borowski irodalomtör­téneti pozícióját a hetvenes évek ele­jén sem vonta kétségbe senki, azóta is maradt, ahol volt. Mint az előszóban ol­vashatjuk, nagyságát nem vitatják, de arra nemigen van esélye, hogy olyan kultikus író legyen, mint Gombrowicz, Schulz, Witkiewicz, Milosz vagy Mrozek. Maguk a művek viszont nyilván mást jelentenek Magyarországon a ki­lencvenes évek. Kertész Imre sikerei után, mint a hetvenes évek elején, ami­kor a történetek beleolvadtak Wajda Táj­kép csata után című, nagy hatású filmjé­be, Borowski egyéniségét pedig sokan a riadt tekintetű Daniel Olbrychski személyiségével azonosították.

A hetvenes években még a szenti­mentális és a történeti értelmezés dí­vott. A Kővilág a „humánum tragédiá­ja”, a „szép iránt fogékony, sebezhető értelmiségi” körül mindent elpusztít a „terror gépezete”, példája mégis „helyt­állásra int”. Bár Auschwitzban igen ne­héz volt „helytállni”, rég túl vagyunk raj­ta, „begyógyulnak a régi sebek”, az ál­dozatok emlékét „kegyelettel megőriz­zük” – a nyelv és a belekódolt erkölcsi rend változatlan marad.

A történeti változat már némiképp re­nitens olvasatot kínált. Borowski világát sokan modellszerűnek tekintették, amihez a „fasizmus” túl szűk interpre­tációs kategória. Mivel hivatalos antifasizmusban amúgy sem volt hiány (igaz, ez utóbbi olyan kategóriákkal operált, mint a „finánctőke” és a „hamis tudat”), Borowskit a totalitárius társadalmat be­mutató íróként olvasták. Azt keresték benne, mi Közép-Európa végzete, mire vezethető vissza a nácizmus és a kom­munizmus, mi a közös a kettőben. A Borowskival durva pamfletben leszá­moló (majd később visszakozó) Milosz ki is mondja: „A Kővilág nem más, mint Közép-Európa a második világháború vége és Hitler veresége után.” De nem erre utal óvatosan a Tájkép csata után cím is?

De mielőtt új szempontokat keres­nénk az elbeszélések értelmezéséhez, térjünk ki néhány szóban Borowski pá­lyakezdésére, a láger előtti időszakára. Már tartott a háború, amikor illegális érettségi vizsgát tett, tanulmányait az il­legális Varsói Egyetemen folytatta – gondolom, illegális felvételi vizsga után. Ugyanekkor, ugyanezen az egye­temen kezdték pályájukat korosztálya kiemelkedő költői, Baczynski, Gajcy, valamint a Művészet és nemzet csoport más alkotói. Mindannyian meghaltak a varsói felkelésben. E nagyon tehetsé­ges, nagyon indulatos és nagyon heroi­kus alkotók erkölcsi maximalizmust, lovagi erényeket hirdettek a „káini” bűn korában. Kevesebbel nem érték be: a szó és a tett közti határt próbálták át­törni. Nem csoda, hogy indulatosan elutasították a két világháború közti két évtized irodalmi kultúráját. A Nyugatra emlékeztető Skamander csoport na­gyon elismert, a háborút Iwaszkiewicz kivételével külföldön átvészelt költőit a romantikus eszményhez képest súlyta­lan, kávéházi figuráknak, az előző nem­zedékekhez tartozó, kételyekkel küsz­ködő „entellektúel urakat” erőtlennek tartották. Milosz kontemplatív líráját és a krakkói avantgárdot is elvetették. Az ellenállást a nietzscheánus aktivizmus szellemében fogták fel. Nemzeti-katoli­kus erőkultuszt hirdettek, Lengyelor­szágot Közép-Európa vezérének, az új szláv birodalom központjaként képzel­ ték el. Programadó írásaikból ítélve va­lamiféle jobboldali kulturális forradal­mat akartak előkészíteni.

Ők lehettek volna Borowski pályatár­sai, de ő leendő „nihilistához” illően, gúnyosan elutasította a csoport mozgalmár ideológiáját. Értelmetlennek tar­totta a lengyel és a német nacionaliz­mus szembeállítását, az ellenálláshoz semmiféle jövővel kapcsolatos célkép­zetet (nemzeti ügyet vagy társadalmi utópiát) nem társított.

Nemcsak az ideológiájukat, a poéti­kájukat sem fogadta el. Ezek a fiatal költők „egybepréselték az avantgárd örökségét és az akkori valóságot”, Bo­rowski viszont Bárhol a föld (1942) cí­mű kötetében a katasztrofizmus hagyo­mányait folytatta. A névtelen hős kozmikus látomásait szigorú hexameterek fogják össze. Milosz rögtön felismerte benne az igazi költőt: „a telefüstölt és hideg lakásokban tartott gyűlések han­gulatában, amikor azt figyelték, felhangzanak-e a lépcsőn a gestapósok léptei, volt valami a katakombákban tartott szertartások komorságából (…) a birodalom legalján voltunk, mint egy óriási kráter mélyén, és a magas ég volt az egyetlen elem, amelynek birtokát megosztottuk más emberekkel a föld­golyón. Mindez benne volt Béta versei­ben: szürkeség, homály, szomorúság és halál. Költészete azonban nem volt panaszos. A sztoicizmus költője volt.” A halál az egész nemzedék költészeté­ben közös. De Borowski az áldozat ro­mantikus mítoszát is leépítette: „Utá­nunk vasroncsok maradnak / és kirö­hög pár nemzedék” (Dal).

A fiatalon meghalt Borowski (1922-1951) elbeszélései három év alatt születtek. A lágerirodalom ekkor­tájt még csak kialakulóban volt, leg­főbb dilemmájának sokan az ábrázolt világ és a lengyel irodalom rendelkezé­sére álló kifejezőeszközök közti disszo­nanciát tartották. A stiláris problémákat vitatták, de az ekkor még talán senki­nek nem jutott volna eszébe, hogy a legalapvetőbb elvárásokat is kétségbe vonja. Nagy egyetértés volt abban, hogy a lágerirodalom hőse az erőszak­kal szembeszálló egyén (gondoljunk A hetedik keresztre). A hős viszontagsá­gai során mintegy megfejti a gonosz tit­kát. A túlélők a holtak adósai, akik hit­tek abban, hogy a világ majd megisme­ri szenvedésük történetét, katarzison esik át, majd ismét helyreáll az erkölcsi rend. A tanúságtevő teljesíti a holtak végakaratát, és reményt ad a normák helyreállítására.

Borowski persze sehogy sem illett ebbe a képbe. Műveit el kell választa­nunk a mártirológiai irodalomtól, mert a szerző nyomatékosan a tudtunkra ad­ja, hogy a megsemmisítő táborral egy­bekötött koncentrációs táborban szer­zett tapasztalatok nem értelmezhetők a deportálás előtt használt fogalmakkal és értékekkel, a lágerben visszafordít­hatatlan folyamatok zajlanak, amelyek örökre lerombolják a fogoly világképét. Másrészt viszont a dokumentumszerű feljegyzésektől is meg kell különböztet­nünk elbeszéléseit, mert Borowski irodalmilag magas fokon szervezett szöve­get hoz létre, nála a lágerről alkotott ví­zió a totalitárius társadalom modellje, amiből az emberről alkotott képe is le­vezethető.

A legáltalánosabb interpretációs sé­ma szerint Borowski a lágerben mint őstársadalomban a teljes kulturális ha­gyományt illuzórikusnak, sőt hazugnak, a brutális igazságot elfedő konstrukció­nak minősítette. Történeteit az ember­telen világba beilleszkedő rab, az Alte Garde prominens tagjának kultúra utá­ni nézőpontjából meséli, gondolván, hogy a lepusztult világ ábrázolása ak­kor hiteles, ha törvényei az elbeszélőt is determinálják. Tehát – ellentétben a mártirológiai irodalom ép erkölcsi érzé­küket megőrző jellemeivel – neki belül kell lennie, a lágerkultúra szellemében kell elmondania a történetet. Ráadásul ezt az elbeszélő hőst Tadeknek nevezi, a névazonossággal pedig azt sugallja az olvasónak, hogy alighanem azonos le­het a szerzővel, ez pedig még hitele­sebbé teszi a víziót. Veszélyes játék, ugyanakkor az értékek nélküli világ áb­rázolása esetünkben nem relativiz­must, hanem erkölcsi maximalizmust feltételez (persze könnyű ezt mondani, hiszen külső fonásokból tudjuk, hogy a szerző nem olyan jellem volt, mint az elbeszélő, hanem épp az ellenkezője).

Ez a világkép teljességét és Borowski egyetemességét hangsúlyozó interpre­tációs stratégia valamikor a hatvanas években vált általánossá, amikor is­mertté váltak Hannah Arendt gondola­tai a gonosz bürokratikus természeté­ről, banalitásáról – arról a világról, ahol igyekeznek eltüntetni az egyéni felelős­ségre utaló jeleket, ahol az áldozatokat is ama kényszerítik, hogy részt vegye­nek a bűnben, ahol az ember végleg tárgyiasul.

Előszavában Körner Gábor is ezt az interpretációs hagyományt követi, sőt azt hangsúlyozza, hogy nála „a láger legkevésbé sem téma, hanem (…) for­ma”. Nem ez az egyetlen lehetséges út. A Kővilágot a tanúságtétel irodalma­ként, egy tanú töredékes, esetleges be­számolójaként is olvashatjuk, a hang­súly ekkor nem a világkép teljességére, hanem a részleges látásra esik. Fonto­sabb lesz a személyesen tapasztalt igazságról való tanúságtétel, mint a nagy összefüggések feltárásával „meg­érteni a gonoszt”.

Körner Gábor helyreállította az ere­deti kötetek sorrendjét. Fontos adalék ehhez, hogy Borowski nem a megírás sorrendjében adta közre ezeket, ha­nem – talán a történelmi általánosítás igényével, hogy ne beszámolóként, ta­núságtételként, hanem szigorúan szer­kesztett irodalmi műként olvassák? – az elbeszélt események kronológiáját követte. így például a későn írt Búcsú Mariától a hasonló című kötet legelejé­re kerül, mert még a láger előtti idők­ben játszódik.

Az irodalomtörténészek egyetértenek abban, hogy Borowski prózája a dokumentarizmus határterületéről indulva az egyre irodalmibb forma felé halad. Bármilyen rövid idő alatt születtek ezek az elbeszélések, e lineáris séma nem elegendő, mert e művek rendkívüli időkben keletkeztek. A háború és a megszállás ideje eleve ki van zárva a normális időrendből, a láger viszont még a háború abnormális idejébe sem illeszkedik. Az auschwitzi foglyok élete három szakaszra tagolódik: a középső, a lágerbeli felgyorsult időszak alatt elvi­selhetetlen sűrűségben érik a traumatikus élmények, mindezt sokk választja el a korábbi és a későbbi szakasztól – hozzászokik a lágerhez, aztán hozzá­szokik az élethez. Borowski elbeszélé­sei mintha ezekben a különböző, egy­mással összehasonlíthatatlan léthelyze­tekben születtek volna.

Az első alkalomhoz köthető a Ná­lunk, Auschwitzban. Ez kilenc levél – a menyasszonyának írta, 1945-ben re­konstruálta. Az auschwitzi tapasztalat­tal való első konfrontációról szól: a lelki és szellemi ellenállásról még nem mondott le a rab, a tömegirtás szervezettségéről és szokványosságá­ról, a kultúra esélyeiről, a bűn iránti érzéketlenségről és a totális állam ha­talmáról elmélkedik, fölidézi a cím­zettnek korábbi közös életüket, a lá­ger előtti szellemi kondíció fenntartá­sára törekszik.

A második szakaszba tartoznak a lá­gerről szóló beszámolók. Az elbeszélő úgy fogadja el az Alte Garde nézőpont­ját, mintha ez nem a gonoszhoz való asszimilálódás jele lenne. Véres mas­karádéba keveredett színészként vagy részt vevő megfigyelőként beszél, de számára már nem az általános igazság fontos, hanem a konkrét, a kép és az emlékezet igazsága. A létért folytatott harc során elszemélytelenedett, nincs már benne szolidaritás. Nem a jó és a rossz, hanem egy üres rituálé játéksza­bályai mozgatják.

A harmadik időszakban – Lengyelor­szágban, 1946-47-ben – Borowski már a láger előtti és utáni életről ír. Nincs remény az értelmes világba va­ló visszatérésre: továbbra is a láger­ből hozott ösztönök diktálnak, a bi­ográfia folytonosságát nem lehet helyreállítani, a metafizika megsem­misült. Visszamenőleg is átértékel mindent, ahol azelőtt szerelem, köl­tészet és filozófia volt, ott most nincs más, csak seft és szeszfőzés. Az irodalmi Maria halálával a reményt temeti, a bibliás fiú halálával önmagát mint az értékek őrzőjét.

Az életbe való visszatérés Borowski számára is kudarccal, öngyilkossággal végződött.

Pálfalvi Lajos

Címkék:2000-05

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

“…számára az egész történelem holocaustok sorozata” – Beszélgetés Körner Gáborral, Tadeusz Borowski fordítójával

„…számára az egész történelem holocaustok sorozata” Beszélgetés Körner Gáborral, Tadeusz Borowski fordítójával Hogy jutott eszébe Borowski-novellákat fordítani? Én azt nem...

2000. áprilisi szám

Summary Kádár Pál: Kinek az érdeke Lóránt Vilmos: Prés alatt - Válogatás az ÁEH dokumentumaiból Reformzsidóság a kapuk előtt II....

Close