Szombat előfizetés 2017

Könyvespolc — Majdnem jó könyv

Írta: Novák Attila - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Majdnem jó könyv

(Győri Szabó Róbert: A kommunista párt és a zsidóság. Windsor Kiadó, 1997, második, javított, bővített kiadás, 350 ol­dal, 900 forint)

Bizonyos szempontból nagyon jó, hogy egyáltalán megjelent egy ilyen összefoglaló munka, hiszen a téma érde­kes és viszonylag feldolgozatlan. A szer­ző módszerei – első ránézésre – megfe­lelnek bizonyos szakmai alapkövetelmé­nyeknek: levéltári forrásokon alapuló, fontos történelmi korszak tabuit feszege­tő szöveget olvashatunk.

Kifejezetten jól megirt fejezetek is ta­lálhatók benne, például az 1946-os pog­romokról írt rész (bár ez Kende Tamás és Pelle János munkássága nyomán már többé-kevésbé feltárt) megbízható, alapos és élvezetes stílusú. Más szem­pontból azonban a könyvnek nagyon sú­lyos hibái vannak: a szerző fogalomhasz­nálata ugyanis igen problematikus. Ez bi­zonyosan nem valamiféle rossz szándék következménye, hanem – és ez látszik – Győri Szabó minél előbb publikálni akar­ta szövegét, nem érlelte írását, így nem maradt idő arra, hogy az általa használt – és nagyrészt másoktól, így főleg Kovács Andrástól kölcsönzött – fogalmakat és kategóriákat átgondolja.

A magyar-zsidó problematikáról kiala­kított diagnózis nem új, Bibó István hí­res tanulmánya, Karády Viktor, Kovács András és Erős Ferenc kutatásai a ma­gyar-zsidó társadalomtörténetről eléggé részletes leírást adtak, és – ezzel – az er­ről való írásmód kánonját is meghatároz­ták. Győri Szabó ehhez a tényanyagot szállítja, igaz, ezt meglehetősen biztos tárgyi tudással. Persze, készülhet a zsidó­-magyar kérdéskörről más vokabulárium is, más fogalmak és keretfeltételek alap­ján is lehet írni, de akkor az újonnan be­vezetett fogalmi szótár használatát meg kell indokolni.

A „zsidókérdés”-ről (vagy inkább zsidó kérdésről?) meglehetősen nehéz árnyalt és pontos, ugyanakkor kiegyensúlyozott és a tudományos kritériumoknak messzemenően eleget tevő kijelentéseket tenni. Bonyolult társadalmi folyamatok­ról kell nagyon pontosan és félreérthetet­lenül beszélni. Ha olyan differenciált, ugyanakkor az ezzel foglalkozó szakirodalomban részletesen tárgyalt társadalmi folyamatokról írunk, mint az asszimiláció vagy az integráció, tudnunk kell különb­séget tenni szavak és szavak között.

A szavak ráadásul maguk is csalókák, mögöttük ugyanis a konkrét és minden­napi jelentésen túl fogalmi hálók húzód­nak meg. így bizonyos szavak indokolat­lan használatával elkerülhetetlenül bele­botlunk bizonyos történeti-társadalmi, esetünkben antiszemita hagyományok­ba. Ehhez még antiszemitának sem kell lenni, egyszerűen csak az adott és örö­költ nyelvi hagyományt kell – minden to­vábbi purifikáció nélkül – alkalmazni.

A szavak reflektálatlan használatára, a nyelvhasználati-tartalmi elkóborolásra jó példa az, ahogy Győri Szabó Róbert a „zsidó”, „zsidóság”, a „zsidó-kommunis­ta”, „kommunista-zsidó”, „zsidóellenes”, „gyökértelenség” etc. szavakat, szóösszetételeket használja. Erre hoznánk néhány példát: A zsidóság „…zömmel a magyar középrétegekhez kívánt asszimilálódni, s emellett a gazdasági életben szinte nélkülözhetetlenné tette magát” (25. o.). Ehhez szolgálnak bizonyságul a különböző foglalkozásbeli adatok. Má­sutt azt írja: „Az 1948-as fordulatot köve­tően tovább folytatódott a zsidóság be­áramlása a pártba.” (251. o.) S mi történt továbbá? „A Sztálin halála után a szovjet politikában bekövetkező változások megrendítették Magyarországon is a zsi­dók tömegeit magába fogadó kommu­nista párt olykor szinte zsidóellenes zsi­dó vezetésének hatalmi pozícióit” (269. o.) A „zsidó-kommunista, volt munka­szolgálatosok” (sic!) (gyömrői eset, 133. o.) jelző arra utal, a szerző nem igazán döntötte el, hogy szétválasztani vagy összekötni akar. Aztán, amikor a pogro­mokról beszél: „…Sokan megértették, hogy a zsidó túlérzékenységen túl a nem zsidók túlérzékenysége a zsidókkal szemben sokkalta veszélyesebb, külö­nös tekintettel arra, hogy ezek sokkal többen vannak, következésképpen a vá­lasztásokon sokkal több szavazatot ad­nak ide vagy oda…” (174. o.) A rákosista vezetést „gyökértelenség” jellemezte, ez a vezetés „a magyar társadalomból telje­sen kiszakadt, attól a szó szoros értelmé­ben elidegenedett „vezetők” irányították (179. o.). Az 1948-as fordulatot követő­en tovább folytatódott „a zsidóság” beáramlása a pártba (251. o.) „A zsidóság­nak” nem volt nehéz megfelelni az új ká­derpiac követelményeinek (uo.).

Tegyük fel, hogy „a zsidóság” mint olyan nélkülözhetetlenné teszi magát, itt azonban egy meglehetősen nagyszámú és több szempontból is rétegzett populá­ció gyűjtőfogalmáról beszélünk, ez „a zsidóság”. Ezzel a gyűjtőfogalommal vi­gyáznunk kell, mert nem szubjektum, mely dönteni képes, hanem közös neve­ző, különbségekben meglévő azonos­ság. Nincs feje, mely mérlegelni tudna, kormánya, mely ukázokat adhatna ki és nincs egységes cselekvése sem, csak ki­hívásokra adott válaszai, melyek – réteg­zettségének megfelelően – többfélék is lehetnek. Ezek pedig nemcsak az újítás­ra, hanem a megőrzésre is jó példát mu­tatnak. Zeke Gyula statisztikai adatai, Jacob Katz és Michael K. Silber kutatá­sai pontosan illusztrálják azt az igen je­lentős ortodox zsidó jelenlétet, amely még a századfordulón is inkább megha­tározója volt a magyarországi zsidóság­nak, mint az asszimilálódott zsidóság.1

Van a magyar történetírásnak egy klisé­je, ez csak a modernizációt emeli ki, és az ortodox tömegek meglétét negligálja, és ez „gesunkenes Kulturgut”-ként buk­kan fel Győri Szabó művében. Erről per­sze nemcsak a szerző tehet, hiszen a ha­gyományőrző zsidóság jelenléte nem volt annyira látványos, mint a szabadelvűeké, ráadásul itt a kutatónak komoly szakmai felkészültségről kell számot ad­nia: az ortodoxia kutatásához a rabbinikus irodalmat is ismerni kell, azaz hébe­rül, arámiul és jiddisül is tudni kell.

E történetírás ehhez kapcsolódó má­sik toposza, azaz hogy a zsidóság a „ha­ladó irányzatokban” a „számarányánál” jelentősebben vett részt (ennek van az­tán igazán antiszemita pendant-ja), ismét jó befogadóra talált a szerzőben. De Sza­bó Róbert nem tud mit kezdeni a kérdés­körrel: például igen nagy zavarban van akkor, amikor a szocialisták és a zsidók kapcsolódásáról, illetve történelmi gyö­kereiről beszél. Itt – úgy mellesleg – meg­említi, hogy Marx is „zsidó”. (Nocsak!?) Ahogy írja: „…Úgy tűnik, a kemény meg­fogalmazás mögött (itt Marxnak a zsidó­kérdésről írott híres-hírhedt írásáról van szó – N. A.) önmagában a származás nem volt számára meghatározó ismérv, sokkal inkább az, ki milyen gyakorlati “szellemiséget” képvisel. Ebben az érte­lemben a zsidó szellemiséggel szembe­forduló zsidó származású személy, lé­nyegét tekintve nem zsidó, hanem a tár­sadalom emancipátora, akinek ugyanúgy helye van a marxi alapú mozgalmak tá­borában, mint bármilyen egyéb származásúnak.” (29. o.) Már megint itt van „a” zsidó szellemiség, „a” zsidóságnak „a” szellemisége, azaz (itt) „a” kapitalizmus. Itt felvetődik néhány kérdés:

Ad. 1. Miért tételezi fel Szabó Róbert azt, hogy ha egy zsidó (eredetű) személy zsidóságot vagy más zsidó eredetű sze­mélyeket vádol, akkor abban a pillanat­ban megszűnik zsidónak lenni, vagy (ha rosszindulatú lennék) zsidó zsidóként nem támadhat zsidót, hiszen ez ellent­mond a zsidó, illetve a zsidóság fogalmá­nak? Ha viszont megtámadja, akkor fel­mondja a szolidaritást? Ez így antiszemi­ta közhely.

Ad. 2. Milyen szempontból te­kinti a kapitalizmust zsidó jelen­ségnek? Ha annak tekinti, akkor viszont hogyan kapcsolódik össze a zsidóság és a kommuniz­mus? Mit akar ezzel igazolni? Mi a „zsidó szellemiség”? Sok zsidó­ban meglévő közös „faji” több­szörös vagy egy ettől függetlenül létező szellemi áramlat? Kikben létezik ez a „zsidó szellemiség”?

Másutt a két világháború közti időkről azt írja a szerző, hogy nem történt meg a zsidóság „szél­sőséges korlátozása” (?) (39. o.), sőt a rendszer „megtűrte a zsidó­ságot” (uo.). A rendszer persze – ironikusan szólva – nagyon „ren­des” volt, hogy így megtűrte „a” zsidóságot.

A zsidótörvények időszakáról és a második világháborúról azt írja, hogy szembefordította a zsi­dókat az asszimilációval (ez helyes meg­fogalmazás), és politikailag a nyugati rendszer hívévé tette őket, majd „…Idő­vel azonban egyre inkább megnöveke­dett azok száma, akik – felismerve a rea­litásokat – a náci Németország legyőzé­sét, a segítséget elsősorban a szovjetektől várták” (47. o.). így a magyar ellenál­lási mozgalomban is sok zsidó vett részt, állítja Szabó. Nos, megkérdezném a szer­zőtől, vajon nem az utólagos események tükrében vetíti-e vissza az eseményeket? „A” zsidóság (főleg annak hivatalos veze­tői) elsősorban – sokan szinte az utolsó pillanatig – a magyar uralkodó osztályok grandeur-jében bíztak, s csak egy marok­nyi csoport vállalta a nyílt konfrontációt, ráadásul ők is főleg a nyilas terror alatt. Jellemző a helyzetre az a nyelvhasználat, ahogy Komoly Ottó fogalmazott akkor, amikor – a Magyar Cionista Szövetség el­nökeként – 1943 júliusában a miniszterelnökhöz és a belügyminiszterhez írt le­velében a cionista tevékenység meg­könnyítését kérte. Persze, Komoly udva­rias és alázatos szófordulatait és hazafias hitvallását sem kell szó szerint venni, hiszen egy diszkriminált kisebbség képvi­selőjeként fordult a hatóságokhoz, ezért azt írta, amit ők hallani akartak. Erről a szerzőnek is tudomása lehet, hiszen pár oldal múlva maga állapítja meg, hogy so­kan még 1943-ban is bíztak a magyar po­litikusokban (49. o.). Akkor mit is állít?

Győri Szabó Róbert tehát nem tud megbirkózni azzal a feladattal, hogy a II. világháború előtti magyar zsidóság helyzetére releváns magyarázatot talál­jon. Mind a kommunizmusban, mind a kapitalisztikus módszerek elterjedésé­ben való zsidó részvétel is komoly elemzés tárgya lehet, és szerintem – bi­zonyos megkötések mellett – (kelet-közép-európai askenázi) „zsidó szellemiség”-ről is beszélhetünk, de nem úgy, hogy magunk sem tudjuk, kikről is be­szélünk és mit is akarunk bizonyítani. Pedig erre már Magyarországon is tet­tek – nem is akármilyen – kísérletet. Komlós Aladár az 1927-ben írt A zsi­dó lélek című írásában ragyogó példá­ját adta annak, hogyan beszéljünk ilyen kényes kérdésekről. Akinek füle van, hallja meg.

Itt nem kommunizmusról és nem kapi­talizmusról van szó, szó van viszont az askenázi zsidóságnak a régi időkből ere­deztethető lelki klímájáról, három törté­nelmi korszak által meggyökereztetett „nagy törekvéseiről”: az igazságosságról, a törvénnyé emelt ésszerűségről, azaz a racionalizmus és a pénz kultuszáról és a minden új iránti lelkesedésről.2 Komlós meggyőzően érvelt amellett, hogy a kora­beli zsidó Volksgeist igenis megfogható és vannak árnyoldalai is: a túlzott racio­nalizmus (az önellenőrzés tudatossága egyébként bizonytalanságérzettel jár együtt) és egyfajta színtelen-szagtalan „nemzetnélküliség”. De ezt nem minden zsidóról állítja, hanem csak egy létező tendenciát ír le. Azonban ő a zsidó történelemből, a zsidóság akkori társadalmi helyzetének elemzéséből eredezteti ál­láspontját, és nem pusztán pongyolán ér­tett általánosságokból. Szűk ösvényen jár, de sohasem téved le róla.

Győri Szabó Róbert a háború utáni helyzetre vonatkozóan így fogalmaz: „…A kommunista párt és a zsidóság kö­zött egyfajta alku jött létre. A párt eleinte lehetővé tette a kilépést a zsidóságból. Azt ígérte, hogy kommunistaként már nem kell zsidónak lenni, de ugyanakkor el is várta a mozgalommal való teljes azonosulást…” (76. o.) Nos, aki ilyet ír, az nem ismeri „a” zsidóságot. Ugyanis a zsidóságból kilépni nem lehet, bár meg lehet szakítani a közösséghez kötő szála­kat, le lehet tagadni a zsidó eredetet.

Abban sincs igaza, hogy ilyen „kommunista”-„zsidó” alku köttetett volna, hi­szen „a” zsidóság részéről (ne felejtsük el, itt nincs Vatikán) ilyen nem volt, egyes zsidók, sőt zsidó csoportok politi­kai érték- és érdekválasztása pedig nem „a” zsidóság alkuja, mert „a zsidóság” cserébe semmit sem kapott. Ráadásul a náci bűnök elleni fellépést, a fasiszták által elkövetett szörnyűségek elítélését a korszak nem baloldali identitással ren­delkező európai pártjai és kormányai is magukévá tették.

A „zsidó bosszú” oly nehezen megfog­ható problémájáról a szerző nagyjából a már említett kutatók, illetve Bibó István műve alapján értekezik. A különféle lel­kialkatú egyének és a korszellem össze­kapcsolódását a bibói kánon alapján írja le, s ami az ő saját álláspontja, az nem több, mint a köznapi (reflektálatlan) tu­dat terméke: trivialitások, általánossá­gok, a „hát, van benne valami…” nem túl mély megfogalmazása. Erről a témáról persze megint lehet Komolyan beszélni, s történészként is van mit hozzátenni eh­hez. Gáspár Ferenc egyik nemrégiben megjelent fontos tanulmánya erre tett kí­sérletet.3

A kommunista párt a zsidó fiatalságot „valósággal ösztönözte, hogy lássák el az újjáalakuló erőszakszervezetek funk­cióit” – írja Győri Szabó (81. o.). A zsidók „belevetették magukat” a politikába, majd a „…társadalmi arányuknál jóval nagyobb mértékben” (82. o.) „foglaltak el” különféle államigazgatási és egyéb pozíciókat (uo.). De mire jó a társada­lomtörténeti elemzés, ha nem arra, hogy a számarányoknál mélyebbre jussunk? A számarányok, az etnikai/vallási arányos­ság felvetése csak akkor releváns, ha fel­tesszük: számok és feladatok, illetve társadalmi pozíciók között egyenes arány­nak kell fennállnia, mert így igazságos. Azt azonban Győri Szabó is tudhatná, hogy a társadalomban a különféle cso­portok között semmilyen szempontból nincs egyenlőség, egyenlő arányosság még annyira sincs, mivel – és ezen természetesen lehet sajnálkozni – sem a képességek, sem a feladatok, sem a tör­ténelmi lehetőségek nincsenek egyen­lően és arányosan elosztva az emberek között. Ilyen szempontból a történelem egyáltalán nem demokratikus, viszont azoknak, akiknek több lehetőség és tehetség adatott meg, segíteniük keli azo­kat, akiknek viszont nem.

Visszatérve Győri Szabóra: az általa is elemzett történelmi korban éppen azért tudtak „elfoglalni” zsidó származásúak ilyen „hídfőállásokat”, mert egy egész ré­teget deklasszált az új rendszer. A régi, a Horthy-korszak hivatalnokseregét rész­ben érthető okokból, részben méltányta­lanul mellőzték. Ha csak bizonyos típusú rétegek előtt tartják fenn az érvényesülés lehetőségét (ne feledjük, a B-listázások után vagyunk), akkor a beáramlók között fel lehet mutatni a „felülreprezentáltságot”, mivelhogy addig meg „alulreprezen­táltak” voltak.

Győri Szabó a korabeli zsidóságról azt írja, hogy „értelmiségi tartalékhadsereg”- ként (83. o.) várta reaktiválását, majd mint káderek „érthető okokból” (?) (83. o.) messze felülmúlták az új népi káde­rek teljesítményét. Itt megint feltétele­zéssel és közhiedelemmel állunk szem­ben, hiszen miért lettek volna „a zsidók” en bloc rátermettebbek, mint „a nem zsi­dók”. Érdekes, hogy az arányosítás hívei valamilyen szempontból – akár pozitív, akár negatív színezettel – szinte miszti­kus erőt és képességeket tulajdonítanak a „felülreprezentált” csoportnak, így – ebben az esetben – a zsidóságnak.

De mi a párt viszonya a zsidósághoz? „Talán említést érdemlő momentum, hogy a pártvezetésben túltengő zsidó származású személyek természetesen már a nyilasoknak is feldobták a magas labdát…” (89. o.)

A vezető kommunisták egyébként is „…az asszimilálódás mellett egyenesen úgy viselkedtek, mint akiknek semmi közük a zsidósághoz, és soha nem is volt” (90. o.). Asszimilálódnak és melles­leg kommunisták? Kommunisták és mellesleg/közben/mialatt asszimilálódnak? Mit is beszélünk? Miről is van szó? Az asszimiláció szociológiai kategóriája annyiban használható, amennyiben jelzi az eltávolodást a régi csoporttól és a ha­sonulást az újhoz. A kommunista zsidók még a kommunizmushoz történő „meg­térésük” előtt asszimilálódtak, azaz haso­nultak a többségi társadalomhoz.

A második világháború utáni kommu­nista párthoz és az „ő” ideológiájához va­ló csatlakozás (azaz a kor cionista zsar­gonjában „vörös asszimiláció”) azonban más mozgatórugókra működött, mint a háború előtti, a zsidó származású kom­munisták kicsiny (a kor zsidósága létszá­mához képest elenyésző, de a magyar la­kosság nem zsidó tagjaihoz képest való­ban „felülreprezentált”) messianisztikus csoportjáé.4 Az ő példájuk valóban felve­ti a már több szerző által is tárgyalt prob­lémának, azaz a zsidó messianizmusnak és a társadalmi utópiának az összekap­csolódását. Ha a kilépés a régi keretekből úgy történik meg, hogy közben az egyén (vagy egyének) megtartja/megtartják a beállítódását/beállítódásukat, a keretek változhatnak, de a tartalom némely ele­mei valamilyen formában megmaradhat­nak. Magam is osztom azt a véleményt, mely azt állítja, hogy a kommunizmus messianisztikus formájához könnyebben el lehetett jutni a zsidó szellemi háttér­ből, mint máshonnan, mert a judaizmus belső struktúrájának része az a fizikai megváltásigény, amelynek szekularizált formája lehet a kommunizmus. Ehhez még hozzájárulhatnak azok a társadalomtörténeti és társadalomlélektani ténye­zők, amelyeket Komlós Aladár is jellem­zett. A baloldal határozott establishment-ellenességéhez és egyenlőségre való tö­rekvéséhez a zsidók (akik kisebbség voltak) egy része minden további nélkül csatlakozni tudott. A marginalizáltak szö­vetsége volt ez, akik a történelem fősod­rába – illetve egyesek a végéhez – akartak volna kerülni. A háború után azonban más volt a helyzet. A korábbi helyzettel ellentétben a magyar zsidók nagy töme­gei politikailag asszimilálódtak az életü­ket is megmentő (és ez a döntő tényező) Szovjetunió hivatalos ideológiájához, a szélsőbaloldali-etatista bolsevizmushoz. Olyanok támogatták a kommunistákat és a szociáldemokratákat, akik életviláguk, gazdasági érdekeik alapján a háború előtt nemigen szavaztak volna rájuk (a kommunistákra nem is tudtak volna), de akik megtanulták azt, hogy érdekeiket a baloldal képviseli.

Összefoglalásképpen: a könyv kiérleletlen, a szerző (aki azért komoly levél­tári kutatómunkát végzett) nem döntötte el, hogy mit akar mondani, miért is írta meg a könyvét, és nincs egyértelmű véle­ménye arról, mit is tekint zsidónak, zsi­dóságnak, illetve nézeteit milyen rendszerbe kívánja belefoglalni.

A probléma persze számomra is isme­rős, hiszen az a tény, hogy Magyarország levéltárai ma sokkal jobban kutathatók, mint előtte, hogy zárolt levéltári doku­mentumokhoz lehet hozzáférni, csábító lehet egy fiatal kutató számára. Szintén vonzó lehet az, hogy tabutémáról van szó, olyanról, amelynek operacionalizálható nyelven történő megfogalmazása a történészek körében még nemigen tör­tént meg. A feladat nagysága és a téma bonyolultsága azonban sokkal nagyobb szakmai alázatot és érlelő türelmet köve­telt volna meg. Nem elég a sok adat, ha nincs szervező értelem, amely ezeket rendbe foglalná, és nem elég a téma ta­bu volta, ha nincsenek releváns szavaink a tabu feloldására.

Jegyzetek

Lásd például Michel K. Silber „The Emergence of Ultra-Orthodoxy: The Invention of a Tradition” című kiváló munkáját (pp. 23-82.). In: The Uses of Tradition. Edited by Jack Wertheimer. 1992. The Jewish Theological Seminary. New York and Jerusalem.

Komlós Aladár: Írók és elvek. Irodalmi tanul­mányok. Budapest, 1937. pp. 162-176. Erről a problémáról ír a kitűnő Lackó Miklós is: „Bujdo­só vagy szabadságszerető realista? írások és vi­ták a nemzeti jellemről.” In: Sziget és külvilág – Válogatott tanulmányok. Budapest, 1996. MTA TTL pp. 260-305. Az „Önkritikus zsidó karakterképek”-ről pp. 272-274.

Gáspár Ferenc: „A kiskunhalasi tragédia.” In: Századok 1996/6. pp. 1473-1504.

4 Lásd Michael Löwy könyvét: Redemption and Utopia. Jewish Libertarian Thought in Central Europe. The Athlone Press, London 1992.

Címkék:1999-11

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Interjú Smuel Jáári rabbival

Interjú Smuel Jáári rabbival, az Árákhim szervezet képviselőjével Nyár elején a Magyarországon az eleddig csaknem ismeretlen Árákhim (Értékek) szervezet szemináriumot...

1999. októberi szám

Summary Yehuda Lahav: És elkerülni lehetőleg a konfliktust 1999.szeptember Egyenlőség-Testvériség-Szabadság 1999. szeptember Novák Attila: Egy kiállítás képei (g.j.): A kulisszák...

Close