Szombat előfizetés 2017

Könyvespolc

Írta: Domán István - Rovat: Archívum, Hagyomány

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Scheiber Sándor könyve

(Scheiber Sándor könyve, Válogatott beszédek. Múlt és Jövő Könyvkiadó, 428 oldal, ár nélkül)

Scheiber Sándor nemcsak a tudo­mány terén alkotott nagyot és mara­dandót, hanem komolyan és felelős­ségteljesen töltötte be a rabbi nemes hivatását. Viszontagságos történel­münk talán legnehezebb korszakában kellett helytállnia, nagyon sok kollégá­ja, sorstársa elhullott, kidőlt, megfutott a vészkorszak túlélői közül, ellenben ő példájával, megértésével, lelkesedésé­vel és főleg zseniálisan megszerkesz­tett beszédeivel meg tudta állítani a pesszimizmus áradatát a környezeté­ben. Tevékenysége hamarosan éreztet­te hatását a magyar zsidóság széles rétegeiben.

Kortársai, tanítványai, a széles baráti és ismeretségi köréhez tartozók, akik abban a szerencsében részesülhettek, hogy hallhatták beszédeit, olvashatták cikkeit, tudták, hogy Scheiber Sándor rabbinak is ugyanolyan zseniális, mint tudósnak. Ám eltávozása óta újabb ge­nerációk nőttek fel, akiknek nem ada­tott meg az a lehetőség, hogy egy ilyen rendkívüli emberrel találkozzanak. Ezért igen hasznos, hogy megjelenhe­tett a mesternek ez a könyve is, amely válogatott ‘beszédeit tartalmazza.

A mester minden beszédében volt va­lami tanítás, valami, amit ő őrzött meg a közvélemény, az utókor számára. A zsidó múlt egy-egy mozzanata, az iro­dalom, a történelem egy-egy tovább­adásra érdemes ténye, elbeszélése, ado­mája éppen az ő beszédeiből maradt ránk. Ezzel kapcsolatban is elmondhat­juk, hogy szegényebb lenne világunk ezek nélkül az emlékek nélkül.

Tulajdonképpen tankönyvnek is te­kinthetjük munkáját a szó legneme­sebb értelmében, amiben mindenki számára bőven akad tanítás és téma. Az a megállapítás, amit Löw Immánuel sírkőavatásán, a szegedi főrabbival kapcsolatban idézett Aháronitól, a zoo­lógia nagy izraeli tudósától, rá is érvé­nyes: „Nem volt irodalmunkban távoli zug, amely rejtve maradt volna e kiváló tudós tekintete elől…” Ugyanis egész élete fáradhatatlan, kemény munka összefüggő láncolata volt. Mennyit ol­vasott gyenge szemével! És amit egy­szer elolvasott, arra haláláig emléke­zett. Könyvtárnyi anyag gyűlt össze me­móriájában. Bármilyen témáról szólt, agya komputernél gyorsabban hozta elő emlékezetének mélyéről az oda illő idézeteket: verset, prózát, drámát vagy tanulmányt.

Megreformálta a szószéket– mond­ta Benoschofsky főrabbi sírkőavatásán. De ez a megállapítás Scheiberre magá­ra még jobban érvényes. Emberi han­gon szólt emberi problémákról. Megta­nulta mintaképeitől, Ziegler és Chajes rabbiktól, hogy a prédikáció ismeretter­jesztés, amelynek keretében szenvedé­lyesen taníthatott.

Minden beszédére készült, nem azért, mintha nem tudott volna kapás­ból elmondani számos szónoklatot, ki­bányászva őket hallatlan memóriájá­ból. Hanem ezzel hallgatóságát vagy azt, akihez életében vagy holtában szólt, tisztelte meg. Tudni akarta életü­ket, tanulmányozta sorsukat. „Mennyi nyersanyag kell egy parányi rádium elő­állításához – írta. – Ahhoz, hogy egy ke­véske igazságot pároljunk le, hatalmas mennyiségű valóságra van szüksé­günk.” A jelen eseményeiből szűrte le a történelmi igazságot.

Szónoklataiban soha nem elégedett meg a tények egyszerű regisztrálásával, hanem kritikával kísérte azokat. Na­gyon gyakran igen alapos, gondos és lelkiismeretes kutatómunkával hozta a felszínre, ami dicséretes vagy kiváló volt a jubilánsban, illetve az eltávozottban. Az élet egyetlen eseménye sem volt idegen tőle, átérezte más örömét csa­kúgy, mint bánatát, az ujjongó lelkese­dést vagy a gyászt, a felszabadultságot vagy a szorongást. A vidámság idején a komolyságra, a feladatokra, az élet­célra is emlékeztetett, míg a gyászban a vigaszra, a magasztosra és a felemel­őre is volt szava.

Rabbihivatásának „ars poetica”-ja, amit dr. Schindler József főrabbi szege­di beiktatásán mondott: „A zsidó pap nem sámán volt, aki egy titokzatos világ küldöttének hirdette magát, paradicso­mot ígért és pokollal fenyegetőzött, ha­nem mindig és mindenben ember. Sza­bad emberként akart szabad emberek­hez szólni, és szabadságra akarta őket nevelni. Tévelygő ember, akiben hívei­vel szemben többletként forró vágy élt az igazság után, amelyhez vezető utat talán meg tudta mutatni. Kétezer év óta, hogy Jochánán ben Zákkáj először adta a ’rabbi’ címet tanítványainak, a rabbi feladata az volt, hogy tudásával és er­kölcsi tekintélyével irányítson és tanít­son… A rabbinak csupán egy előjoga volt: a tudásé, amelyet tanulással szer­zett meg… A mi teológiai főiskolánk so­hasem tanított teológiát, hanem tudo­mányt. Mi nem teológusokat képeztünk, hanem tudományosan képzett papokat adtunk a társadalomnak.”

Scheiber Sándor a legnehezebb idők­ben, a legszörnyűbb múlt után is tudott reményt kelteni, ahogy ezt egy Kol-Nidré-beszédben tapasztalhatták hívei: „A betű nálunk nem öl. A betű él. A Tórá­kat évezreden keresztül égették, de be­tűit nem tudták megsemmisíteni. Levál­tak az anyagról és külön életet éltek. Szálltak, hódítottak, tanítottak… Ez a nép Istent hallotta Auschwitz tüzéből is és életre kelt. Végpusztulás lehetett vol­na és második kinyilatkoztatás lett. Ad­dig van létjogosultságunk, amíg visszük a betűket, amíg szellemi tartásunk van, amíg hivatást teljesítünk.”

A könyvben közölt utolsó beszéd a mester hetvenedik születésnapján hangzott el. Ebben saját munkásságá­ról szól a tanító tudatával és a tudós tárgyilagosságával: „Hogy mi marad meg munkásságomból, az utókor dönti el. Ezt azonban már most tudom: a hebraicát és judaicát bevittem a ma­gyar tudomány diszciplínái közé; mun­katársakat neveltem; zsidó érdeklődést ébresztettem a felnőttek és az ifjúság körében; megőriztem főiskolánk hírne­vét; tanítványaim katedrákon viszik to­vább; Magyarországot és Budapestet megtartottam a zsidó szellemi élet centrumai között. Ez az én munkám és nem is kevés.”

 

Címkék:1996-06

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

A modernizmus mint vizuális nyelv, zsidóság és művészeti innováció

(I.rész) Két éve, hogy a Szombat új-avantgárdot kutató szándé­ka ráirányította figyelmemet a címben körülírt kérdésre. Éppen akkor Bécs-Budapest-Prága há­romszögében konferenciát...

Hatvanévesek

Régi fényképein éppen olyan időt­len sugárzás, mint mostani arcán. Fi­gyelő szemek, egyszerre néznek ránk, a világra, s a láthatón túlira...

Close