Szombat előfizetés 2017

Nyomok, nemcsak füst és hamu

Írta: Konrád György - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Konrád György

Nyomok, nemcsak füst és hamu

Láttunk képeket, emlékezünk jelenetek­re, elmélkedtünk róla, és mégsem értjük. Elképzelhetetlen, mert hihetetlen, mert nem lehet elhinni, hogy ezt a végtelen al­jasságot különben normális, olykor bizo­nyára kedves fiatalemberek tették.

Ahhoz, hogy tegyék, tehessék, hogy tenni tudják, az kellett, hogy a foglyot da­rabnak lássák, hogy az emberszerű lény­ben ne lássák az embert. Ahhoz az elmé­jükben kellett történnie valami elválto­zásnak, amit lelki vakságnak, süketné­maságnak is nevezhetnénk, aminek kö­vetkeztében a tettes semennyire sem tud azonosulni az áldozattal.

De mi magunk tudunk-e? Kevés kivé­teltől eltekintve nem vagyunk sem tette­sek, sem áldozatok. Vérségi, ismeretségi vagy kulturális alapon talán ezekhez is, azokhoz is közünk van. Tudunk róluk. Tudatunk szereplői. Ott vannak elzavarhatatlanul egy belső színpadon. Jönnek.

*

De most pszichodrámai kísérletként le­gyünk ezúttal nemcsak tanúi, de szenve­dő tárgyai is a könnyedén felidézhető képsornak.

Az ajtók kivágódnak, és fegyveresek tódulnak be ebbe a helyiségbe, elrende­lik, hogy mindenki feküdjön a földre, aki emelgeti a fejét, abba belelőnek. És most, rendben, fegyelmezetten, akinek a hátát éri a bot, feláll és kettesével sora­kozva kimegy az épületből.

Önök közül a bátrabbak méltatlankod­nak, de miután néhány méltatlankodót lelőttek, teszik, amit önöknek parancsol­nak, mert hátha megússzák, ha nem el­lenkeznek. Önök többen vannak, de azoknál fegyver van. És mögöttük van a hirtelen megváltozott törvény, a nemzet első emberének a törvénye. A parancs minden időben parancs. Ettől a perctől fogva nem számít, hogy önök kicsodák, önök Häftlingek. Még ebben a ruhában, így, ahogy itt vannak, önök őrök között vonulnak egy Berlin környéki kisváros ut­cáján, és némelyik járókelő csúfolja, le­köpi önöket.

A többség nem teszi ezt, de olyan nin­csen, aki az önök védelmére kelne. Ta­lán mert nincs meggyőződve róla, hogy azt kellene tennie, s hogy amit lát, annak nem volna szabad megtörténnie.

Mert tudata trónusán a Faj szó ül, eset­leg a nemzet, de semmiképpen sem az Ember, és ahogy mondani szokták, an­nak elidegeníthetetlen méltósága. Félre­nevelt közösség.

Önöknek módjukban áll beleképzelni magukat a további stációkba, mondjuk egy kapun átlépve egy kövezett udvaron kell áthaladniuk, ámde jobbról-balról ütik-verik-rúgják önöket, igen, válogatás nélkül, önöket mind egyformán meg kell alázniuk, puhára kell verniük, hogy már a barakkok közötti sugárirányú folyosó­kon, amelyekre egy toronyból géppuskás őr figyel, engedelmesen menjenek mun­kára vagy kivégzésre, avagy társaik holt­testének elégetésére.

Ismétlem, tökéletesen közömbös, hogy önök kik voltak. Életrajzuk, személyisé­gük jelentéktelen akcidencia. Eddig voltak valakik, mostantól nem azok. Senkik.

Ezt a gyorsított senkivé válást kellett különböző törvénytisztelő európai állam­polgároknak átélniük formálisan berlini iniciatívák nyomán. És ezt a folyamatot a meglévő ismeretek alapján mi mind el tudjuk képzelni, ha akarjuk. A tanuló ember tartozik magának azzal, hogy leg­különfélébb tornáit az empatikus képze­lőerő gyakorlataival egészítse ki.

Legyél Häftling! Legyél zsidó! Legyél ci­gány! Legyél homoszexuális! Legyél szel­lemi fogyatékos! nemzetpedagógiai fel­adatnak tekintem – szerte Európában, de itt, a német fővárosban különösképp – annak az eseménynek a részletekben va­ló elképzelését a gázkamra fulladógör­cséig, amelyről ez a kiállítás szól.

Érthető, ha a mai szülők nem akarják elképzelni a saját gyereküket ezen az úton a vasúti rámpától az égetőkemen­céig. Miért is kínoznák magukat? De hi­szen naponta végeznek fájdalmas, erő­koncentrációt igénylő gyakorlatokat a sporttól a békebeli gyászig.

Az együttérzés, és az együtt szenve­dés, amire önöknek ritka jó szavuk van: Mitleid, olyan lelki képességek, amelyek gyakorlása nélkül nincsen erkölcsi intel­ligencia.

*

Most pedig kiránduljunk a tettesekbe. Érezniük kellett valami elégtételt: „Elvé­geztük a munkánkat, ezeket is elintéz­tük, ezek sincsenek többé. Egészségünk­re!” Mivelhogy megtanulták: Die Juden sind unser Unglück, most már lehettek boldogok. Vagy legalábbis elvárták tőlük, hogy azok legyenek.

Hölgyeim és uraim, nem az a különös, hogy Hitler mondta, amit mondott, hanem az, hogy józan emberek ezt az elmebajt a magukévá tették. Az egykori történet el­távolítása az önérzet védelméből ered. Nem akarjuk elhinni, hogy a mieink, a kö­zénk tartozók, a felmenőink, németek, magyarok, vagy bármely más európaiak ilyet cselekedtek. Sőt: nemcsak a ma­gunk nemzeti közösségét óvjuk a kollek­tív tömeggyilkos szégyenbélyegétől, ha­nem az emberi fajt is ettől a gyanútól, mert nem lehet, hogy épelméjű, nem analfabéta emberek ilyet cselekedjenek! A tettes azt akarta hinni, hogy az áldozat nem ember, hanem alsóbbrendű, csu­pán emberszerű lény. Az áldozat azt akar­ta hinni, hogy a tettes nem ember, ha­nem csak lelketlen gyilkológép.

A gyilkosok nem voltak eredendően ferdék, hanem csak elferdültek munka közben. Otthon apák, fiúk, testvérek, kollégák, szerelmesek, barátok voltak. Aztán elmentek szolgálatba, tették, amit kellett, és ittak egyet a jól végzett munka után. Sikerélményük volt, akár a mészárosnak, aki sok vágójószággal végzett az­nap, vagy mint a vadásznak, aki szép sor­ban kiteríti a földön a zsákmányt.

*

Kezdetben volt az ige, a kirekesztés vá­gyának a megfogalmazása. És aztán jött a mesterség, az ölés művészete. Hogyan lehet minél kisebb ráfordítással minél több ellenséget elpusztítani.

A pozitív kollektivizmus másik arca a negatív kollektivizmus, közösség gyűlöl közösséget. A holokauszt volt a naciona­lizmus legfelsőbb foka. Minél hisztérikusabb a kollektív dicsekvés, annál hisztérikusabb a kollektív gyűlölködés egy má­sik közösség ellen. Nem vacakolni, egy füsttel elintézni mindet, nem részletezni a vádat személyenként, hanem eltüntet­ni az egész bandát, úgy, ahogy van.

Emlékszem egy vágóhídi mérnök sza­vaira: „Innen a marhából – fel nem dol­gozott állapotban – csak a bőgése tud ki­menni.” Ne legyenek nyomok, ne legyen emberi maradvány, csak füst és hamu, egyszóval semmi! Váljatok semmivé, nem is léteztetek sohasem. Mit akartak inkább eltüntetni? A zsidók ittlétének, vagy a kiirtásuknak a nyomait? A végső megoldás nagy egésze sok lelkiismeretes aprómunkából állt össze. Ez is öngyilkos terrorizmus volt. Inkább mi is vesszünk, csak hogy ők pusztuljanak. A náci veze­tők 1944-ben már tudták, hogy a hábo­rút elvesztették, tehettek volna gesztuso­kat, abbahagyhatták volna a zsidóirtást, de ők rákapcsoltak. Akit még a vereség előtt el lehet pusztítani, azt pusztítsuk el! Ha a szövetségeseket nem is lehet, ak­kor legalább azokat semmisítsük meg, akik mint megmentőiket várják őket. Többek között az én iskolatársaimat. Hogy a gyerekeknek sem irgalmaztak, sőt nekik a legkevésbé, nehogy színre lépjen egy újabb zsidó nemzedék, ez a perfekcionizmus teszi a holokausztot ki­vételessé a népirtások között.

*

Ezt a háborút a nemzetiszocialisták az európai zsidók ellen kétharmad részt meg­nyerték. Az európai zsidók hatvannyolc százalékát megölték. Vannak olyan orszá­gok, amelyekben a megöltek arányszáma ennél magasabb, és olyanok is vannak, ahol ez az arany lényegesen alacsonyabb. Sem az ölés, sem a meghalás nem volt végzetszerű. Lehetett a parancsot túlteljesíteni, de lehetett valamit tenni is ellene, akadályozni, lassítani, időt nyerni.

Ebben a játszmában voltak bűnösök és szentek, gyilkosok és megmentők, és a kettő között mindenféle ember, akik a jó és a rossz között életük minden nap­ján döntenek. Vajon nem tudták, hogy mi a jó és mi a rossz? Pedig alighanem olvasták a Tíz Parancsolatot és a Hegyi beszédet. Tiszteletet érdemel mindenki, és ezen belül ennek a kiállításnak az összes munkatársa, aki tett valamit azért, hogy ez a fekete lyuk az európai történelemben úgy-ahogy elképzelhető­vé váljék a maga gyötrelmes valóságá­ban. A tudás: védőoltás. A gyűlölet és a közöny: betegség. A szeretet és az em­pátia: egészség. Mindannyian választunk.

Beszéd a Berlini Történelmi Múzeum holokauszt-kiállításának megnyitóján, 2002. január 16-án.

Címkék:2003-04

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Sohasem járhatunk egészen jól – Konrád Györggyel beszélget Várnai Pál

Sohasem járhatunk egészen jólKonrád Györggyel beszélget Várnai Pál A most 70 éves regény­es esszéíró az egyetemen - ahonnan kizárták -...

A sorsvetés szobrai – Böröcz András kiállítása a Zsidó Múzeumban

A sorsvetés szobraiBöröcz András kiállítása a Zsidó Múzeumban A „sorsvetés” jelentésű „pur” szótőből származtatja a Biblia az ünnep elnevezé­sét, mintegy...

Close