Konrád

Írta: Szántó T. Gábor - Rovat: Archívum, Irodalom, Tárca

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Ül a színpadon. Le-lecsukódik szem a többiek felolvasása alatt. Nyilatkozta már, képtelen huzamosabban figyelni a monoton élőbeszédre. Felcsattan a taps, megrebben a szempillája, ütemesen mozgatja addig széke karfáján pihentetett kezét, majd észbekap, illendően tapsol ő is, utóbb csönd lesz, konstatálja, hogy más nem mozdul, ő következik. A színpad közepére megy, zakója belső zsebéből veszi elő szövegét, széthajtogatja a papírt, tekintete végigfut a sorokon, közelhajol a mikrofonhoz és megszólal. Férfiasán mély, bensőségesen természetes, mackósán brummogós, nyugtatóan komótos a hangja. Még nem olvas, előszót mond önmagához, terepet rendez, atmoszférát teremt.

Fél órája még telefonon érdeklődtem utána, szelíd hangján türelmes asszonya csitított: nyugalom, készült az alkalomra, de már reggel el kellett induljon, most koraeste van, számos helyen volt aznap jelenése, talán késik egy keveset, de odaér. És lőn. Áll az utcán felhajtott gallérú télikabátban, H-val beszélget, a képviselővel, aki bár Jeruzsálemben született (talán pont ezért), képtelen lenne tíz méterrel odébb, a rendezvény épületén belül tartózkodni, ahol a Zsidó Kultúra Napja zajlik, majd H. el, a sajtó csap le K-ra, percekkel később szabadul, indulnánk a színpadra, de még kell két perc technikai szünet, előkerül, kezet fog a többi szereplővel, elfoglalja helyét, csak most tör rá az ólmos fáradtság.

Rémálmom, hogy rémálma lehet, egyszer összekeveri aznapra rendelt penzumait, rossz zsebbe nyúl, s más szöveg felolvasásába fog, mint ami a helyhez és alkalomhoz illik. Ki tudja hányadik kerekasztal-beszélgetés, valamivé avatás, irodalmi est, gyűlés, demonstráció ez, ahol helyzetértékelést, laudációt, regényrészletet, naplójegyzetet, állásfoglalást, vagy kiáltványt kell hangjával hitelesítenie. S lőn csoda: az állatvédők felvonulására szerkesztett bekezdéseit ovációval fogadja a purimi bál közönsége, erre kiválasztott feljegyzéseit ’56-os veteránok tapsolják meg, az októberi napok emlékezését a katolikus egyetemi leányegylet szüzei könnyezik végig, utóbbiak tiszteletére eszkábált köszöntőjét a Nemzetközi PEN Club bebörtönzött kínai írótársaikért tartott szolidaritási gyűlésén adja elő Amszterdamban, végül ez alkalomra számítógépbe vert sorait a budapesti Magisztrátus városképtervezéssel foglalkozó szimpóziumán bólogatják végig elégedetten, mert minden szava aktuális és lényegbevágó. Mert az elképesztő aurájú orgánum, a tiszteletet parancsoló türelem, a minden ellentétet a megbékéltető jövő kontextusába ágyazni képes lefegyverző humanizmus, a stílusba öltöztetett eszencia, a sugárzó személyiség lenyűgöz, áruját úgy csomagolja, hogy már csupán a selyempapírért is elvinnék. Bírálói szerint az az egyedülálló benne, ahogy rád testálja szellemének gyümölcseit, ahogy megtöm vele, megrészegít metaforáinak ízeivel, elkábít mondatai szerpentinjein. Tisztelői hozzáteszik: amit mond, az se kutya.

A szerkesztő elfogódottan tárcsázza számát. Utálja olyankor magát, mert bokros teendőitől vonja el, magánszférájába hatol, mert hagyni kéne dolgozni, élni, végiggondolni hányán hányféle ügyben zargatják, letenni a kagylót, s letenni arról, hogy kéziratot kap tőle az ember. De a lap falja a szövegeket, s a szerkesztő, mint a vadász, minél nagyobb vadra, zsákmányra vár, nemes, szépen megtermett példányra, amire büszke lehet, presztízskérdést csinál tehát a közlésből, s frusztráltan hívja havonta, kéthavonta, mert elveivel ellentétes e zaklatás. S az udvarias női hanggal szemben is szégyenkezik, melynek tulajdonosa türelmesen rögzíti az üzeneteket, közvetít, feljegyez, válaszok új időpontot ad, merthogy az ő nyugalma is odavan a családi házban e telefonoktól, s mert a szerkesztő az esszé-naplójegyzetekből sejti, a két kisgyerekkel is élet-nagyüzem az otthon-iroda, terhes a sok felkérés, illetlenül benyomul a külvilág a privátlét sáncai mögé.

Miért fogadják el hitelesnek, miért érzik részben vagy egészben magukénak öreg konzervatívok és liberális fiatalok, közép-európaiak és nyugatiak, népiek és urbánusok, keresztények és zsidók, holott kicsit mindig mást mond, mint ami jólesne nekik. A kapcsokat keresi, mondandójával átíveli azokat a szakadékokat, melyek két partjáról nézve szédítő a mélység. A nyelv általi imaginárius pallón egyensúlyoz, ő tényleg teremt, mert elhiszed, hogy van lengőhíd, alagút népek, eszmék, hitek, kultúrák és vélemények között, hogy amit mond, az úgy van, s mert mélyrétegeiben bizonnyal igaza van, magad is elindulsz a megértés ösvényén, át, a másik oldalra.

Önző módon azt várnám, hogy bizonyos helyzetekben kinyilatkoztasson, színt valljon, vállaljon, tiltakozzon, máskor meg éppen vonuljon vissza, tartalékoljon önmagából többet írásra, tanításra, zsidóságra. Mert persze tudom, a humanista világszemlélet, a szövegekkel bíbelődés szent elhivatottsága, a mindennemű szabadságnak s szintúgy a depriváltaknak való elkötelezettség s a bárminemű hatalommal szembeni ex officio bizalmatlanság, egyfajta kollektív lelkiismeret, prófétai küldetés beteljesítése, jellegzetes huszadik századi zsidó értelmiségi út, a közvetlenebb példát sürgetném az azonosulásra, mert görcsöket oldó életmodellt kínálna, messzeható példát, ami a szorongónak bátorságot, a kétkedőnek bizonyságot nyújthat. Tudom s megértem, tehetsége és mestersége folytán nem a csapatjáték K. Gy. küldetése. Szemlélődik, tapasztalatot rögzít, a háttérből értelmez. Magánzó, aki képtelen maga-kijelölte határait nem áthágni, mert az események, kihívások ott lihegnek a küszöbön, s ki kell lépni a dolgozószobából elhessegetni őket. Az elesettek iránti szociális felelősségtudattal korlátozott mintaliberális. Ha gyűlölik is: a szélsőjobboldalnak is kikezdhetetlenül magyar. Ha frusztrálja is őket: a mindig kekeckedőknek is „eléggé” pozitív zsidó. Ideális kurátor, ajánló, kezes. Hitelesít, nyomatékot ad, esélyessé avat. Csitít, nyugtat, bizakodást csepegtet nemzedéktársaiba, s az idősebbekbe, akiknek a mai közbeszéd frázisai vészjelek.

Ha untig ismételt álláspontot variál, mondatait akkor is öblös szabatossággal méri. Szeret beszélni, tud bánni az élőszóval is. Nehezen viseli a buta kérdéseket. A helytelen fordulatra tanárosan összehúzza szemöldökét, félresöpri a mondvacsinált problémát. Ilyenkor hivatalból szigorú és szűkszavú, nem úgy, mint csapongó diskurzusok során. Beszélik: pártjában királycsináló, szürke eminenciás, barátaival elköltött vacsoráin, otthonában hosszú távú politikai döntések befolyásolója. Mondják: terhes felelősségeit kénytelen némi lustasággal, feledékenységgel ellensúlyozni. Fiatal írótársainak mindnek akad róla „egy igaz” története. Amikor a Terv presszóban… Amikor a borról rögtönzött hangzó kisesszét… Amikor Nyugat-Berlinben felhívtam… Sikk ma holdudvarába kerülni, súlyos jelenségének árnyékában hűsölni. Tény: nehéz tárgyilagosan közelíteni művéhez.

Amikor tavaly március 15-én a Televízió épülete előtt nácivá avanzsált veteránok és ifjak szidalmazták, és mi tagadás inzultálták őt s jelenlévő elvbarátait, hogy autóval kellett elhagyniuk a Szabadság teret, állítom, a jó érzésű többség szisszent fel, hogy hát ez mégiscsak sok. A döbbenetre ő valami hihetetlen, gandhiánus gesztussal válaszolt, amikor a sajtó faggatta a történtekről. Felhevült emberek, pillanatnyi indulatok, igen, elragadtatták magukat, de nincs vész, nem szükséges messzemenő következtetéseket levonni. Pedig ő már láthatta majd félévszázada ezeket a tekinteteket. Mi ez? Pedagógia, politika, bölcsesség, optimizmus? S vajon mi, lenyűgöző higgadtságú beszélgetése a tévékamerák előtt a szélsőjobb vezérévé gerjedt egykori írótárssal? Türelemjáték, osztályfőnöki óra a demokráciaiskolában, vagy bikaviadal, hogy a nagy nézettségű műsor közönsége szeme láttára döfje szellemi pikáit a feldühödött jószág véknyába?

Pszichológus, szociálpszichológus nem vállalkozott rá, hogy elemezze a Konrád-jelenséget. Azt mondták: elemzésnek, netán elemezve bíráló reflexióknak nincs helye. Azt mondták: nincs burjánzó Konrád-kultusz, nincs kényszerítés az „apaszerepre”, nincs társadalmi igény az átlagból hiányzó princípiumok megtestesítésére, nem leselkedik rá „szent-tehén szindróma”, amikor érinthetetlenné és bírálhatatlanná válik, nincs veszély, hogy a mindent mindennel összebékítő szándék elkeni a feloldhatatlan ellentéteket, s hamis mázzal önti le a brutális valóságot. Azt mondták: a jelenség nincs. Állítom: leselkedik rá ilyen veszély. K. tudja ezt, küzdene ellene, de vállalt szerepei elragadják. Mert karizmája szembesít: lehetett, s ma is lehet másképp gondolkodni, cselekedni, globális érdekeket megfogalmazni és képviselni. A rendszervált(oz)ásnak nevezett kiszorítósdiban nagyon kell a hitelesség e jelképe, valaki, akibe nehéz belekötni, mert erkölcsi integritása, politikai követ­kezetessége kétségbevonhatatlan. Ő kétszeresen mondhatja: se bosszú, se megbocsátás. Túléltük, nem feledjük. Volt s van esélye a halk ellenállásnak, a tisztes módon való argumentációnak még ellenfeleinkkel szemben is. Bár tudja, mint írja, megtörténhet, hogy útlevelet kell fognia, vagy ha mint tizenéves túlélőként lelkiekben felkészült a negatív utópiára, hogy egyszer újra érte jöhetnek, s akkor nem lesz, mint volt, mert fegyvert fog, mert lesz fegyvere, alanya lesz tehát mindenkor sorsának, míg szóval küzdhet az értelemért, s túl azon, ha kell, bármi eszközzel a maga s szerettei puszta létéért.

Él köztünk egy ember, akit gyerekfejjel halálraítéltek, mert az volt, ami. Zsidó, születése által, majd megjelölve a szövetség jelével. Felnőtt fejjel elhallgattatták, mert az lett, aki. S ő két diktatúra tapasztalatával a szabadság vallását választotta életelvül, oszthatatlan, egyetemleges, elidegeníthetetlen jogok résztulajdonosaként. Konzekvensen tudatosította autonómiáját, vonzódását a hatalomnélküliség eszméjéhez. Majd legifjabb gyermekét a brisz által egy ezzel elfogadott erősebb autoritás, a hagyomány kötelékébe helyezte. Korral járó szentimentalizmus, kiérlelt bölcsesség, vagy dac-szövétség? Döntése szabadon választott kötődés akkor már túl az ötvenen -, melyet visszafordíthatatlanul fiára hagyományoz. Szabadságtapasztalat, hogy valamivel azonos is lehet, s ez metafizikai komfortérzést okoz. Választás, vállalás. Születés, halál dolgai a tudat legmélyének üzeneteit hívják elő. Gondolom, ha az elmúlásra gondol, szentföldi humuszt kíván feje alá, és kaddist a búcsúzóktól.

Magyar-zsidó, kozmopolita, (közép-)európai világegyetemi hallgató és tanár. Tagadhatatlan, van valamiféle apakomplexusom vele kapcsolatban.

Add, Istenem, hogy legyen ereje megállni az efemer dolgok lejtőjén, minél kevesebbszer kényszerüljön nyakkendőt kötni, add, hogy visszavonulhasson alagsori írókamrájába, hogy ne zaklassuk annyit kéziratokért, hogy magától adjon, mert témákban bő idő zuhog rá, add, hogy ne kelljen antipolitikusból közéleti technikussá lennie, autonómból állami emberré, add, hogy ethosza példa legyen, a zsidók zsidók legyenek tőle, a keresztények keresztények, egymás szomszédaiként civilizált polgárok, add, hogy ne kelljen emigrálnia, elásnia kéziratait, békében kakaóztathassa reggel kisfiait, elégedetten nézhessen végig a férjét követelő külvilággal megbékélt asszonyán s családi összejövetelre hazasereglett idősebb gyermekein, adj nyugalmat a kiérlelt, összegző művekhez, adj neki békés életet most félidőben -, s tovább: bis hundert und zwanzig.

 

Címkék:1993-04

A Cinkos-t újraolvasva

1993. március 14-e van, csendes vasárnap este a Majna menti Frankfurtban. Talán már Budapesten is csend van, bizonyára véget ért...

Ki, ha nem te, és mikor, ha nem most?

„A gépezet bedöglött, a kapcsolatok érvénytelenek, a kiskapuk becsukódtak... most itt ülök, és intézkedem. ” Először azt hittem, egy rossz...

Close