Szombat előfizetés 2017

Könnyű, úti zsidózás

Írta: Pécsi Katalin - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Esztertáska

Éppen hogy véget ért az idei Zsidó Nyári Fesztivál, melyen mi is kivettük a ré­szünket. A zsidó nő c. nagy sikerű kiállítás utolsó napján tartottuk meg az „Elmeséletlen történetek” első felolvasását, a Zsidó Múzeumban. Felhívásunkra számos kézirat és még számosabb hallgatóság érkezett. A felolvasóesten hat felolvasott és egy „élő” történet hangzott el, két filmrészletet láttunk, továbbá beszélgettünk szociológus vendégünkkel az emlékezés fontosságáról. A felol­vasások között Sipos Mihály, a Muzsikás Együttes tagja improvizált hegedű­jén. A szükségből erény kovácsolódott: olyan sokan voltak kíváncsiak elmeséletlen történeteinkre, hogy még a földön – szőnyegeken és párnákon – is ül­tek. A közönség figyelme, a minden formalitástól mentes légkör és a mécse­sek lángjának intim hangulata inspirálóan hatott a felolvasásokra.

Eszter táskájából három „elmeséletlen történetet” veszünk most elő: Az író, újságíró Láng Júliáé és Kun Annáé elhangzott szeptember 1-én, a Zsidó Mú­zeumban; a Jeruzsálemben élő Katz Kati nem tudott felolvasni, történetét e-mail-en küldte el nekünk.

(Várjuk továbbra is az elmeséletlen történeteket. Ősszel újabb felolvasóes­tet rendezünk – a történeteket később kötetbe gyűjtjük össze.)

Pécsi Katalin

Lángh Júlia

Könnyű, úti zsidózás

Lángh Júlia író, újságíró. 1977-től Pá­rizsban élt, majd a nyolcvanas évek közepétől a Szabad Európa Rádió munkatársa volt. A 90-es években két­szer is élt és dolgozott Afrikában: egy bozótfaluban óvodát alapított, illetve mozgássérülteket tanított rádiózásra. Ezekről a „kalandjairól” két könyvet is megjelentetett a Magvető Kiadónál.

Anyai nagybátyám második felesége pi­cike, eleven, nevetős nő volt, nagy, sö­tétbarna gombszemmel, sötét hajjal és bőrrel. Én szőkének és kékszeműnek születtem, de igen korán az a kényszer­képzetem támadt, hogy ez valami téve­dés; valójában, az én igazi, rejtett va­lómban, sötét színű vagyok, mély han­gú és fekete hajú. (A mély hang később bejött, ezt napi egy-két csomag cigarettával néhány évtized alatt sike­rült elérnem.) Nagynéném tehát már pusztán a színeivel kifejezett valamit abból, amilyennek én akartam elkép­zelni magamat kamaszkorom hajnalán, amikor a legnagyobb gőzzel működik az önmegszerkesztő gépezet.

Beteg anyámat és nemrég meghalt apám emlékét magunk mögött hagyva, nagybátyám és nagynéném gyakran vitt el hosszú kirándulásokra a hegyek kö­zé. Egyszer, amikor édesen sütött a ko­ra nyári nap és simogatóan fújt a szél, nagynéném menet közben végig ki­gombolta a blúzát, én csak ámultam, mit csinál, ilyesmit ugye nem szokás, aztán még le is vetette a blúzt, a dere­kára kötötte, és mezítelen felsőtesttel gyalogolt tovább a fényben úszó réten át. De jó, de jó, mondta, mint egy hála­adó imát, karját az ég felé lendítve. Ki­csi, hegyes mellén óriásira duzzadt a mellbimbó, meglepően sötétbarna volt és a környéke mintha libabőrös lett volna. Zavarba jöttem, soha nem lát­tam még női mellet így kitéve a szabad­ba, és, hozzá még, így örülve a szabad­ságnak. Irigykedve baktattam nagyné­ném mellett. Istenem, milyen bátor, és milyen jó lehet most neki; de nem mer­tem őt követni. Pedig bíztatott egy ki­csit, vetkőzz nyugodtan!, de aztán nem erőltette, nyilván látta, amit én akkor még nem, hogy férfiakra várok, akik majd felszabadítanak.

De azért, addig is, szabadítgattam magam, ahogy tudtam. Csak másmi­lyennek lenni, minél inkább másnak, mint a család.

Anyám, amikor megpróbálta viselke­désemet beleszorítani az úrilányhoz illő magatartás keretei közé, mindig az anyjára hivatkozott. Ha, például, kifes­tettem a szemem égett gyufaszál feke­téjével (más nemigen állt rendelkezés­re), felnyögött, ne tedd ezt velem, mondta, fáradt kezét egyre betegebb szívére szorítva, tudod, hogy nagya­nyád nekem tesz szemrehányást miat­tad. Ne legyen már megint veszekedés! A nagymama korholásaiból persze ne­kem is bőven kijutott: úgy nézel ki, mint egy ká – ezt így mondta, időbe telt, amíg egyáltalán megismertem azt a szót, hogy kurva, és azonosítottam a nagymama által emlegetett kezdőbetű­vel -, ha szegény apád ezt látná! Itt ál­lunk, egy férfi nélküli család, és te mi­ket csinálsz!

A nagymama viselkedési normáit az szabta meg, hogy mit szól a világ: a ró­zsadombi úri közönség. Anyámnak meg az volt a fontos, hogy mit szól az anyja, s engem is a nagymama érték­rendjéhez próbált igazítani. Ezt zokon vettem, azt szerettem volna, ha elfo­gad olyannak, amilyen vagyok, sőt, fo­gadja el első szerelmemet, a sűrű gön­dör hajú, kanárisárga kordbársony za­kót viselő ifjú költőt is, és ne tegyen aggályos megjegyzéseket, hogy miért hagyta félbe ez a fiatalember az egyete­met. Nagyanyám már sokkal élesebben fogalmazta meg kifogását: nincs exisztenciája ennek a zsidófiúnak. Az, hogy állástalan költő, és hogy zsidó, körül­belül egyforma elriasztó erővel bírt a szemében.

Később, amikor bejelentettem ott­hon, hogy férjhez megyek – az érdekelt fél akkor már nem a sárgazakós költő volt, hanem következő szerelmem, akiről első látásra sejtettem, hogy ő lesz életem férfija, utóbb csináltunk is két remek gyereket – nagymama meg­jegyezte: rokonszenves, derék fiata­lembernek látszik, bár sajnos zsidó. Csakhamar kiderült, hogy jövendő anyósom is hasonló észrevételt tett rám a fiának: milyen kedves lány, de kár, hogy keresztény. Ezen aztán jót nevettünk, persze csak kettesben, anyós, nagymama távollétében.

Nagyanyám úgy volt antiszemita, ahogy a keresztény úri középosztály ál­talában, a század első felében: önkén­telenül és öntudatlanul, mondhatni ösztönösen. Viszont ugyanilyen ösztö­nösen volt a háború alatt tisztességes. A nyolcvan főre méretezett óvóhelyen, ahol kétszázan zsúfolódtunk össze az ötemeletes ház romjai alatt, a nőkből, rokkant öregemberekből és gyere­kekből álló közösség őt szemelte ki az óvóhely parancsnokának. Erélyes nagy­anyám szigorú, de igazságos fegyelmet tartott, rendelkezéseinek ellenszegülni nem lehetett. Így tehette meg, hogy egy befalazott rejtekhelyen bújtatott né­hány férfit, zsidókat és katonaszökevé­nyeket. Senkinek nem jutott eszébe őt följelenteni, ha ugyan az óvóhelyen le­gálisan kuporgok tudtak egyáltalán a rejtekhelyről, de valószínűleg nem.

Amikor hastífuszt kaptam – két éves voltam -, nagyanyám szaladt segítsé­gért a falhoz, amelynek néhány kiemel­hető tégláján át nyújtotta be az enniva­lót is. Az a zsidó orvos mentette meg az életedet, mondogatta nekem később, gyógyszere ugyan neki sem volt, de okos tanácsa igen: vigyék ki ebből a túlzsúfolt, egészségtelen pin­céből a kislányt, legalább tiszta le­vegője legyen, higgyék el, akkor magá­tól is meggyógyulhat. Elhitték, anyám napokon át sétált velem a bombázott városban, amíg talált egy szellős la­kást, ahová befogadtak.

Nagyanyám nem fogta föl, hogy a há­ború után már nem lehet úgy beszélni és gondolkodni, ahogyan azelőtt. Borzongva meggyászolta első anyóstársa elfogadhatatlan halálát, Dunába lövetését, de azért időnként kicsit zsidózott, csak amúgy finoman, úrinő módjára. A zsidó az ő szótárában azonos volt a mássággal, ahogy egyébként, ámbár persze másféleképpen, a cigány is. Akarata ellenére ő adta nekem önérze­tes másság-tudatomat. Nem olyan vagy, mint mi, mondta, valahányszor úgy látta, hogy leckéztetnie kell engem viselkedésemért. Ha csak rád nézek, arra kell gondolnom, hogy igaz lehet a családi pletyka: a dédmama, ott a távo­li lengyel birtokon, miközben az ura ki­ment vadászni a ködös erdőkbe, a kas­tély hátsó kapujához osont és lopva beengedte az Itzig zsidót vagy a ván­dorcigányt, ez a vér jön ki belőled, ez ütközik ki rajtad! Én ilyenkor titokban, csak úgy magamnak, büszkén kihúz­tam magam.

Megjegyzem, mondta nagyanyám – gyakran kezdte azzal a történeteit, hogy megjegyzem -, a szegény Bélának volt egy zsidó cimborája a tőzsdén, na­gyon rendes ember volt, zsidó ugyan, de hát azok is lehetnek rendes embe­rek, ugye, és a pénzhez az aztán na­gyon értett! A szegény Bélát, fiatalon meghalt férjét a nagymama viszonylag ritkán emlegette, fivéreire sokkal élénkebben emlékezett. Semmiféle gyász nem érződött rajta, amikor a halottairól beszélt, már rég nem hiányolta őket, de meghitt viszonyban maradt velük. Egyik sokat idézett anekdotája Józsi bátyjáról szólt, aki a Tanácsköz­társaság idején, amit a nagymama min­dig csak kommünnek mondott, szóval a kommün idején a zsúfolt villamoson átkiabált egy ismerősének egyik peron­ról a másikra, a tömeg feje fölött: Mit szólsz, kérrhlek, micsoda penetrrháns prrholiszag van itt! Nagyanyámból elis­merést váltott ki a vörös terrorral szem­beni ellenállásnak ez a bátor aktusa. Legkedvesebb testvére, Géza, zenész volt, évtizedeken át minden szomba­ton ő orgonáit a Dohány utcai zsinagó­gában. Nagymama büszkén emlegette: a zsidók igényes emberek és jó zene­értők, gondolhatod, milyen remekül or­gonált szegény Gézukám, ha ő volt a budapesti nagy zsinagóga orgonás go­ja!

Néha olyan megjegyzések csusszantak ki a száján, amelyektől anyámnak – aki a politikai korrektség megtestesülé­se volt már fél évszázaddal e fogalom felbukkanása előtt – villogni kezdett a szeme, égnek állt a haja. Nem értem, dünnyögte ártatlan képpel a nagyma­ma, idősebbik fia második házassága után, miért csak zsidó nőket vesz fel­eségül, amikor annyi rendes keresz­tény lány van… de ezt csak úgy maga elé motyogta, a fiának nem merte vol­na megjegyezni. Sosem zsidózta le idősebbik fia feleségét, miközben a másik menyét könyörtelenül leprolizta, persze nem szembe, csak a háta mö­gött. Fiatalabbik fia azzal lógott ki a családból, hogy nem sikerült rendesen elvégeznie iskoláit, csatornatisztítótól hentessegédig és virágárusig minden­féle munkát kipróbált, és egy takarí­tónőt vett feleségül. Nagyanyám ba­rátnőinek úgy fogalmazta: a kis me­nyem patikában dolgozik. Tény, hogy csakugyan gyógyszertárban volt takarí­tónő.

Valahogyan mindenki kilógott a csa­ládból, legalább is nagyanyám normái­hoz képest.

Idősebbik, kedvenc fia, nekem is kedvenc nagybátyám – akinek második felesége annyira elbűvölt szabadságá­val a hegyi túrán -, a 30-as években az események fölötti morális felháborodá­sában kommunista lett. A mozgalom­ban ismerkedett meg Verával, egy ma­gas, erős csontú, markáns arcú zsidó­lánnyal, akit nagyon hamar feleségül is vett, amikor még lehetett „vegyes” há­zasságot kötni, és azt hinni, hogy az se­gíthet. Azután együtt bujkáltak, és ami­kor a nyilasok rájuk találtak, nagybá­tyám zsidónak vallotta magát, hogy ne szakítsák el a feleségétől. Lerángatták a gatyáját, mondta felháborodva nagy­anyám, de hiába láthatták, hogy nem zsidó – nem értettem, miről beszél, de nem mertem rákérdezni -, vitték őt is a Duna-partra.

Egész gyerekkoromat meghatározta ez a történet, pedig alig beszéltek róla, anyám és nagyanyám félmondataiból raktam össze, mint egy mozaikot.

Nagybátyám feleségével és anyósá­val az alsó rakparton áll a zajló Duná­nál, a nyilasok sorra lövik bele az em­bereket a folyóba, most zuhan a jeges vízbe Vera édesanyja, éppen, miköz­ben egy katonai teherautó fékje csikordul. Ezek a foglyok a mieink, üvölt riká­csolva a kocsiról egy magas rangú né­met egyenruhát viselő személy, durván föltereli a platóra az életben maradot­takat – köztük nagybátyámat és a zajló víztől elszakadni nem akaró nagynénémet -, aztán néhány utcasarokkal ar­rébb egyetlen kézlegyintéssel szélnek ereszt mindenkit. Később sem tudta meg a család, kinek a mentőakciója volt ez.

Nagybátyám soha nem beszélt első feleségéről, aki a háború utáni évek­ben öngyilkos lett. Erről aztán végképp senki nem mondott semmit a család­ban, de nekem elég magyarázat volt a Duna-parti jelenet.

Nem emlékszem, mikor álmodtam legelőször azt, ami azután hosszú időn keresztül vissza-visszatért nyomasztó éjszakákon: sokan állunk egymás mel­lett, sorban, kivégzendők, én a sor leg­végén, és a kivégzőosztag nem előt­tünk vagy mögöttünk, hanem oldalt so­rakozik, a sor túlsó vége felől. Oldalról lőnek tehát végig rajtunk, így nekem esélyem lehet arra, hogy a golyókat a mellettem álló hosszú sor fölfogja. Nem tudom, mi volt gyötrőbb: a kivég­zéstől való rettegés, vagy az a kín, hogy én talán megúszom, de a többiek bele­halnak a nekem szánt golyókba. Ez az álom egy másik, ugyancsak ismétlődő rémálommal együtt eltűnt, többé nem tért vissza az életembe attól kezdve, hogy a 70-es években elhagytam Ma­gyarországot.

Címkék:2002-10

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Hazatérés

Kun Anna Hazatérés Kun Anna 1920-ban született, vidéki kispolgári családban. Volt kozmetikus, nevelőnő, szövőnő, bőripari munkás. 1944-ben a szegedi téglagyárból...

Az első udvarlóm

Az első udvarlóm Katz Katalin 1956-ban, tízévesen alijázott szüleivel Budapestről. Pszicholó­gusként végzett, hosszú évek óta a jeruzsálemi Héber Egyetemen tanít,...

Close