Szombat előfizetés 2017

Kommunisták és a zsidókérdés

Írta: Charles Gati - Rovat: Archívum, Figyelő, Történelem

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

MAGYARORSZÁGON éppúgy, mint Romániában és Lengyelországban, a kommunisták és a parancsaikat va­kon teljesítő hírhedt politikai rend­őrség vezetői között a második vi­lágháború utáni évtizedben sok volt a zsidó származású. Felmerül a kér­dés, hogy mi ennek az oka? Igaza volt-e Mindszenty József bíboros­nak, amikor megfogalmazta azt a szemrehányást, hogy „a keresztény Magyarország” 1943-44-ben min­dent megtett, amire csak képes volt az ország zsidó lakosságának védel­mében, de 1945 után a „zsidó-kom­munista” Magyarország nem viszo­nozta, nem hálálta meg ezt az erő­feszítést.

Miért csatlakoztak?

Nem szükséges tételesen bizonyí­tani, hogy a magyarországi kommu­nista párt vezérkarában ki mindenki volt zsidó származású. Természe­tesen egyikük sem tartotta a vallá­si ünnepeket, nem ápolta a zsidó hagyományokat. Apáik és nagyapáik hagyományainak elvetése, majd csatlakozásuk a kommunista moz­galomhoz nyilvánvaló szakítást je­lentett családjukkal. Révai ifjúkori költeménye, amely arról szól, hogy hő vágya, bárcsak holtan látná szü­leit, önmagáért beszél. A névma­gyarosítások szintén jól mutatják, hogy új identitást kerestek. Rákosit eredetileg Róthnak hívták, Gerőt Singernek, Farkast Wolfnak, Vas Zoltán nagyapja rabbi volt és Weinbergernek született, a politikai rendőrség szadista főnöke, Péter Gábor Auspitz Benőnek, Nógrádi Sándor Grünbergerről magyarosí­tott, Horváth Márton Schillerről és így tovább. A politikai rendőrség­nek, a félelmetes ÁVO-nak, majd ÁVH-nak a vezérkara 70-80 száza­lékban zsidókból állt, az osztályve­zetők és attól felfelé minimum ilyen arányban voltak zsidók. Ez a tény szintén azt jelzi, hogy évezre­des nemes zsidó hagyománnyal sza­kítottak lelkileg, talán hogy ellen­súlyozzák eleik úgymond gyöngeségét, és hogy új azonosságot alakítsanak ki.

Zsidók két okból csatlakoztak a magyar kommunista mozgalomhoz és ajánlották fel szolgálataikat az ÁVO-nak. Először: a világon min­denütt, még Nyugat-Európában és Észak-Amerikában is nagy vonzerőt gyakorolt a zsidó értelmiségre a ra­dikalizmus és a harmonikus társada­lom eszméje, s ez még inkább igaz volt Magyarországon, történelmének sajátos alakulása folytán. Ennek kö­vetkeztében sok zsidó csatlakozott a magyarországi kommunista mozga­lomhoz, és közülük szép számban kerültek vezető tisztségekbe. A Ma­gyarországi Kommunisták Pártja 1918-ban alakult meg, s az első Köz­ponti Bizottságnak legalább tíz zsi­dó tagja volt, 1919-ben, a magyarországi szovjetköztársaságban, vagy­is a kommün alatt a 200 vezető tisztségviselő háromnegyede volt zsidó. Kun Bélától Gerőig a kom­munista párt valamennyi főtitkára zsidó volt. 1944-45 után a leghasz­nálhatóbb káderek zsidó környezet­ből jöttek, s ez vonatkozik a moszkovitákra csakúgy, mint az itthoni­akra. Másodszor: a második világháború után sok zsidó azért csatla­kozott a kommunista mozgalomhoz, mert oda sodorta őket, amit a kon­centrációs táborokban és munka- szolgálatban átéltek. Meg akarták torolni a közelmúltbeli szenvedései­ket, s úgy gondolták, hogy erre a Szovjetunió és a magyarországi kommunista párt kínál módot, mi­velhogy a fasizmus és jelesül a ná­ci Németország ellen folytatott har­cukkal olyannyira kitüntették ma­gukat. A párt és az ÁVO középszin­tű vezetésében az volt a jelszó: „So­ha többé!”

A háború után Magyarországon az antiszemitizmus más volt, mint a háború előtt. Az alapvető különbség abban rejlett, hogy az új keletű antiszemitizmusnak az „új zsidók” lettek a céltáblái, azok, akik kérlel­hetetlenek voltak, nem mutattak könyörületet, bosszúra szomjaztak. A „zsidó politikai hatalom” lett a botránykő, amelyet a kommunista párt jelképezett.

A szovjet vezetés pontosan fel­mérte, hogy ezek a fejlemények mit vonnak maguk után. Ezért törekedtek arra, hogy a zsidókat kirekesszék az ideiglenes kormányból. Hadd emlékeztessek arra, hogy ugyanaz a Molotov, akinek a feleségét Sztálin azért küldte száműzetésbe, mert zsidó volt, 1944 novemberében azt ajánlotta a magyar fegyverszüneti küldöttség tagjainak, hogy a háború utáni új kormányba vegyenek be moszkovitákat, de zsidókat ne. Egy­értelműen közölte: „a zsidókat ki

kell hagyni”. A szovjet politika szellemében írta Rákosi (aki még Moszkvában tartózkodott) Vasnak (aki ekkor már Magyarországon volt), ne számítson arra, hogy be­kerülhet a párt csúcsvezetésébe, legalábbis egy ideig, mert a négyes­fogathoz, a (zsidó) Gerő, Révai, Far­kas, valamint a saját személye mel­lé ötödiknek a „keresztény Nagy Imrét” kell bevonni. A szovjet poli­tika jellemző megnyilvánulása volt, hogy – miként Vas Zoltán tanúsít­ja – az 1945. évi választások után Vorosilov marsall személyesen dön­tött úgy, hogy belügyminiszternek Nagy Imrét „javasolja” Farkas he­lyett. Moszkva mégis kivételt tett, nem tudni, mi okból, hagyta ugyan­is, hogy a pártot egy évtizeden át a zsidó születésű „négyesfogat” irá­nyítsa. Sőt 1945 és 1956 között vol­tak olyan időszakok, amikor a Po­litikai Bizottságban zsidó származá­súak alkották a többséget.

Nem vállaltak közösséget

A magyar kommunista pártnak ezeket a vezetőit általában zsidók­nak tekintették, de ők önmagukat nem, vagy próbáltak úgy tenni, mintha nem azok volnának. Egyszó­val, iparkodtak eltitkolni, hogy kicsodák. Tény és való, hogy, eltérően Oroszországtól, Lengyelországtól és Romániától, Magyarországon a zsi­dóság mindig is törekedett az asszimilálódásra. Például tömegesen magyarosították nevüket, Rákosi és társai azonban nem sorolhatók egy­szerűen csak az asszimilálódott zsi­dók közé. Ők úgy viselkedtek, mint akiknek semmi közük a zsidósághoz és soha nem is volt. Egyetlen apró példa: Rákosi nagyon tudatosan nem használt városi akcentust, hogy hallgatósága ne tekintse őt zsidó­nak, de még csak a zsidó város hí­rében álló budapestinek se. Vidéki, népies nyelven beszélt, gyakran al­kalmazott közmondásokat, és más efféle fordulatokat. Révai azzal iparkodott kihangsúlyozni magyar­ságát, hogy nagyon korán és na­gyon erőteljesen népszerűsíteni kezdte a népies irodalmat, mely tar­talmát tekintve mélyen nemzeti és olykor leplezetlenül antiszemita.

A magyarországi kommunista párt nyíltan nem hirdetett antisze­mitizmust, de amikor például az úgynevezett feketézők ellen intézett demagóg kirohanásokat, ezzel bur­koltan a fasiszták és az antiszemita csőcselék kedvében akart járni. Ami­kor 1946-ban Kunmadarason és Mis­kolcon visszataszító antiszemita ki­lengésekre került sor, a kommunis­ta sajtó olyan szellemben számolt be róluk, hogy „meg lehet érteni a nép dühét”, amelyet a (zsidó) kupecek váltottak ki. Rákosi még olajat is öntött a tűzre, amikor kifejtette: „A demokráciában igenis helye van a tömegek ösztönös cselekedeteinek, és a nép jogosult arra, hogy saját ke­zébe vegye az igazságszolgáltatás ügyét.” A sokkalta elvhűbb szociál­demokrata párt és a két kis polgári párt, a polgári demokraták és a

magyar radikálisok akár népszerű­ségüket is kockáztatva készek vol­tak világos különbséget tenni a feketézők és a zsidók között, a kom­munisták viszont ellenkezőleg csele­kedtek. Ez a három pórt azonnal reagált, nem hagyta szó nélkül, amikor a Nemzeti Parasztpárt né­pies irányzatához húzó egyik-másik vezető, például Veres Péter és Dar­vas József antiszemita megjegyzé­sekre ragadtatta magát, bezzeg a kommunisták úgy tettek, mintha semmi el nem hangzott volna.

Kisnyilasok”

Az 1945. évi választások előtt a kommunista párt attól sem riadt vissza, hogy megpróbáljon soraiba édesgetni nem prominens fasisztá­kat, úgynevezett kisnyilasokat. Nem tudni, hogy ki adott erre utasítást és azt sem, hogy mennyi egykori fa­siszta lépett be, de azt tudjuk, hogy toborozták őket és ismerjük az al­kalmazott módszereket. Az úzus az volt, hogy a helyi párttitkár vagy a politikai rendőrség valamely kom­munista tagja közölte a delikvens­sel, hogy ha aláír egy nyilatkozatot, amelyben sajnálkozását fejezi ki múltbeli tettei fölött és kötelezi ma­gát a kommunista párt politikájának jövőbeni támogatására, akkor elfeledkeznek a múltjáról és a há­ború idején viselt dolgai miatt nem vonják büntetőjogi felelősségre.

A toborzás hozott némi ered­ményt, főként a szakképzetlen gyár­ipari munkások körében. Ha összehasonlítjuk egymással az 1945. évi és az 1939-es parlamenti választások eredményét, akkor azt találjuk, hogy akik 1939-ben a nyilaskeresztes pártra szavaztak, azok közül 1945-ben szembetűnően sokan a kommu­nista pártot ajándékozták meg voksaikkal. Ez volt a helyzet jobbára a munkások lakta Csepelen. A „zöld inges” nyilasok büszkén beszéltek 1939-ben „zöld Csepelről”, 1945-ben a kommunisták legalább ilyen dics­himnuszokat zengtek a „vörös Cse­pelről”.

A kampány jó néhány helyen ki­fizetődőnek bizonyult, mert a fa­siszta csőcselék ugyan nem meggyőződésből, inkább megfélemlítettségében, kötélnek állt és a magyar kommunista pártra szavazott. Sok­felé azonban ellentétes hatást vál­tott ki ez a fajta tagtoborzás, nem növelte, inkább zsugorította a párt táborát. Amikor az 1945-ös válasz­tások részletes eredményét közzétet­ték, kiderült, hogy a keleti ország­részben, egyes választókörzetekben kevesebb szavazatot kapott a kom­munista párt, mint amennyi pártta­got ott nyilvántartottak. Ez a ku­darc jelezte a toborzási kampány bumeránghatását.

A kommunista pártnak az anti­szemitizmussal kapcsolatos cinikus magatartását és manipulációit azon is le lehetett mérni, hogy (zsidó) ve­zetői hogyan nyilatkoztak és milyen magatartást tanúsítottak ebben az ügyben. Hadd hozzak föl csupán egyetlen anekdotikus példát bizony­ságképpen. Rákosi egy ízben magá­hoz hívatta Losonczi Gézát, aki a kommunista vezetők fiatalabb nemzedékéhez tartozott. Magyarországon bevett formula, mely szerint az em­berek úgy jelzik, ki hová tartozik (értsd zsidó-e vagy sem), hogy azt mondják: „közülünk való” vagy „közülük való”. Losonczi nem volt zsidó. Rákosi azért hívatta őt ma­gához, mert új beosztásba akarta helyezni a kultúra területén. Tervét előadva alaposan leszidta „a sok zsi­dót”, akikkel tele van a kulturális élet, és akik elfoglalják a vezető posztokat. Azt várta Rákosi, hogy Losonczinál helyeslésre találnak ezek az antiszemita szidalmak. Losonczi abban az időben még csodál­ta Rákosit és elfogadta az új meg­bízatást, de a „körítés” a legkevés­bé sem nyerte meg a tetszését, nem volt ízlése szerint való. Vagy egy másik eset. 1945. október 11-én a Központi Bizottság a helyhatósági választások eredményének értékelé­sével és a soron következő parla­menti választások előkészítésével foglalkozott ülésén, s Gerő elmond­ta – referátumának ez a része nem került nyilvánosságra -, hogy a kommunista párt nehézségeit és gondjait (egyebek között) a „gazdag zsidók” okozzák.

Vágytak a hatalomra

Megnyugtató magyarázatot találni arra, hogy ezek a kommunista ve­zetők miért tanúsítottak ilyen magatartást, nem könnyű. Van egy szerfölött bonyolult lélektani meg­oldás, mely úgy szól, hogy az anti­szemitizmus új hullámát azért tűr­ték el, sőt azért szították, mert egy­idejűleg két igénynek akartak ele­get tenni. Meg akarták büntetni szüleiket és nagyszüleiket, amiért azt a „szégyent” hozták rájuk, hogy zsidónak szülték őket és ugyanak­kor önmagukat is büntetni kívánták, amiért próbálták kitépni magukat családi és múltbeli kötelékeikből. Ennél egyszerűbb megokolás, hogy annyira megbűvölte őket a hatalom és oly csillapíthatatlan szenvedéllyel vágytak erre a hatalomra, hogy mindenre képesek voltak céljuk el­érése érdekében. Idekapcsolódha­tott az is, miszerint be akarták bi­zonyítani Sztálinnak, akiben az új apa személyét látták megtestesülni, hogy méltóak a bizalmára.

Igen ám, de mi a helyzet az „át­lag” zsidó esetében? Köztudott, hogy 1945-46-ban a budapesti zsidó lakosságnak legalább a fele el akart menni Magyarországról, s úti céljuk az Egyesült Államok vagy Paleszti­na volt. Ezen közérzületen nincs mit csodálkozni, azon viszont már jóval inkább, hogy ugyanaz a kommunis­ta párt nyeri el a zsidóság egy ré­szének támogatását, amely a volt nyilasokra is kiveti a hálóját.

Pontosan nem tudjuk megállapí­tani, kikre szavaztak a zsidók az 1945. évi parlamenti választásokon. De bizonyos következtetéseket le­vonhatunk, ha szemügyre vesszük három budapesti belső kerület választási adatait: az ötödikét, a hato­dikét és a hetedikét, amelyekben na­gyon nagy számban laktak zsidók. Ezekben a kerületekben összesen 180 910 szavazatot adtak le. A kis­gazdák kaptak ebből 69 153 szava­zatot (38,2 százalék), a szociálde­mokraták 53 156-ot (29,4 százalék), a kommunista párt 43 153-at (24,1 szá­zalék) és a Polgári Demokrata Párt 10 116-ot (5,6 százalék).

Ha a szavazatok megoszlását eb­ben a három budapesti kerületben egybevetjük a nagy-budapesti vagy az országos adatokkal, akkor a vilá­gosan kirajzolódó arányok minősé­gileg nem különböznek a nagy-bu­dapesti szavazatmegoszlástól, ámbár mutatkozik néhány érdekes, de nem számottevő eltérés. A három kerü­let és az egész főváros adatainak összehasonlítása azt mutatja, hogy a) a liberális Polgári Demokrata Párt ezekben a kerületekben 44 szá­zalékkal több szavazatot kapott, mint a fővárosi összesítésben; b) szintén többet kaptak a szociálde­mokraták 24 százalékkal, és a kom­munisták 23 százalékkal; c) a kis­gazdák Budapesten valamivel gyen­gébb eredményt értek el, mint or­szágosan, ebben a három belső ke­rületben azonban 24,5 százalékkal kevesebb szavazatot kaptak, mint fővárosi szinten.

Ha abból a feltételezésből indu­lunk ki, hogy a három említett ke­rület adataiban tükröződik a zsidó­ság politikai pártválasztása, akkor megállapítható, hogy a zsidók te­kintélyes hányada a politikai szín­tér egyetlen tisztán liberális, nyuga­ti irányzatú polgári pártját ajándé­kozta meg bizalmával, nevezetesen a kis Polgári Demokrata Pártot, de különösebben „nem tartottak” sem a szociáldemokratáktól, sem a kom­munistáktól. Ez a három párt elin­dított legalább egy, némelyik közü­lük több zsidó jelöltet is, viszont a kisgazdák jelöltlistáján zsidó egyet­lenegy sem szerepelt. A magyarországi zsidóság szemében a kisgaz­dapárt nyilvánvalóan úgy jelent meg, mint a múlt képviselője, per­sze nem a nyilas vagy náci múlté, de a Horthy-rendszeré, és a két há­ború közötti évek keresztény anti­szemitizmusának a letéteményeseit látták bennük. A kisgazda vezetők némelyike, például Tildy Zoltán ké­sőbbi köztársasági elnök, akinek veje zsidó volt, a harmincas évek második felében a zsidótörvények ellen szavazott. Ennél alighanem fontosabb volt, hogy a kisgazdákat nem tekintették városi pártnak és ez is közrejátszódhatott abban, hogy a zsidók másra adták szavazatukat, nem rájuk.

Kire szavaztak?

Az országosan leadott összes sza­vazatokat vizsgálva azt állapíthat­juk meg, hogy minden negyedik vagy minden ötödik zsidó szavaza­tot a kommunisták kapták. A holo­caustot körülbelül 110 ezer felnőtt élte túl, közülük úgy 25-30 ezren támogathatták a kommunistákat. Bizonyos szempontból ez nagy szám, kivált, ha figyelembe vesszük a ná­ci-szovjet paktum ismert tényét, a kisnyilasok körében folytatott tobor­zást és legfőképpen azt, hogy a Magyar Kommunista Párt nem tett semmit az antiszemita kilengések ellen. Tekintetbe véve azt is, hogy „a keresettel rendelkező zsidók 45 százaléka önálló üzleti vállalkozó az iparban vagy a kereskedelemben, illetve szabad pályán működik”, a zsidók üzleti érdekei szintén a kom­munistákéval voltak ellentétesek. Másfelől, egy más nézőpontból vi­szont a kommunistákra szavazó zsi­dók száma ahhoz képest nem volt nagy, ahogyan a zsidóság egésze ér­zett. Vagyis, ha a Vörös Hadsereg nem lett volna, aligha maradtak volna életben. Ha tehát a zsidók a kommunista pártra szavaztak, ezzel hálájuknak adtak kifejezést a Szov­jetunió iránt, amiért az megmentet­te az életüket.

Úgy tűnik tehát, a kommunista párt mögé arányukat tekintve a zsi­dók közül sem álltak oda többen, mint általában a városi lakosság köréből. Mindszenty bíboros meg­jegyzése tehát „a zsidó kommunista” Magyarországról nem volt ép­pen kellően megalapozott. S ha azt vesszük, hogy a háború idején a bí­boros a zsidókérdésben mértéktar­tásról tett tanúbizonyságot, sőt bi­zonyos beleérzőkészséget mutatott, akkor ez a kijelentés még zavaróbb. Csak úgy lehet elkönyvelni, hogy a köznép körében meglehetősen elter­jedt ama érzületet visszhangozta, amely szerint Magyarország szovjetizációjáért a zsidó születésű kom­munistákra hárul a felelősség. Ez az érzés persze nem volt alaptalan. De az „átlagos” zsidóknak az az ér­zése szintén nem, hogy a háború utáni antiszemitizmus új hullámá­ról ugyanezek a zsidó származású kommunista vezetők tehetnek. Vé­gül is ezek a vezetők öntöttek új olajat a régi tűzre, ők állandósítot­ták és élezték ki a magyar társada­lom régi és baljós kettéosztását keresztényekre és zsidókra.

(Részletek Charles Gáti: Magyarország a Kreml árnyékában címmel megjelent könyvéből, amely a Századvég Kiadó gondozásában jelent meg.)

Címkék:1990-10

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Kárpótlás? – Kártérítés?

(Tudósítónktól.) Szeptemberben megkezdte műkö­dését a kormány Kárpótlási Hiva­tala, hogy nevének megfelelően valamelyest orvosolja az állam által okozott 1938 és 1963...

Menekülés*

„EBBEN AZ ORSZÁGBAN nagyon nagy az érdeklődés az aliják iránt. A zsidóságnak egy tekintélyes há­nyada, mely túlélte a háborút, leg­alább...

Close