Szombat előfizetés 2017

Klamm úr szívfacsaró panasza

Írta: Kállai R. Gábor - Rovat: Archívum, Irodalom

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Néha belép a kávéházba, ahol dolgozom, egy idős, különös férfiú. Nehezen tu­dom eldönteni, hogy kicso­da és milyen ember. Végső soron jó megjelenésű, noha csak középtermetű és meglehetősen kövér, arca ráncos, örökkön borostás egy kissé, amúgy öregemberesen, de elegáns, hosszú szárú, kétsoros zakót visel a hozzáillő nyakkendővel. Mindössze két említésre érdemes furcsaság van megjelenésé­ben, az, hogy ómódi, szélesre pödört bajuszt visel, s csak a régiségboltokban található cvikkert biggyeszt az orrára. Ez a vendég úr estefelé szokott betérni, csendesen lezökken a sarokasztalhoz, papirost vesz elő tömött táskájából, rá­érősen előkeresi avítt töltőtollát, leír egy-két szót, aztán szomorúan áthúzza, egészen addig, amíg meg nem telik a lap az értelmetlen ákombákomokkal.

Sokszor látom komornak, de néha felderül az arca, s társalkodni támad kedve. Ilyenkor hosszasan értekezik velem – pedig csak pincér vagyok – a politikai helyzetről és a pénzügyminisz­ter üzelmeiről. Leginkább persze a kü­lönféle borok és sörök áráról és minőségéről cseveg, ilyenkor általában terje­delmes hasára teszi a kezét és kávét kér sok tejjel, esetleg tejszínhabbal.

– Klamm vagyok – mondta egyszer bocsánatkérő mosollyal, mert minden­kiből kitör időnként a gyónás vágya. – Engem súlyosan megrágalmazott egy sehonnai, egy földmérő, aki talán nem is volt földmérő, csak annak adta ki magát, pontosabban elfogadtatta ma­gát földmérőként a falumbeliekkel, akik – legalábbis igen sokan és igen so­káig – földmérőnek tartották. Pedig K.- nak – így hívták azt a csavargót – nem voltak földmérő szerszámai, egyetlen kis táskával és egyszerű kabátban érke­zett kísérők és segédek nélkül. Tudja – fogta meg bizalmaskodva a könyökö­met a magát Klammként bemutató úr -, én a magam idejében tisztviselő vol­tam, nem túlságosan magas rangú, de nem is alacsony besorolású, afféle kö­zepes beosztásom volt a gróf úr kasté­lyában.

Néha szívesen, olykor kíváncsian hallgatom végig az efféle gyónásokat, a kávéházi pincéreknek ez munkaköri kötelessége, legalábbis a munkaszer­ződésnél is szigorúbb hagyományok soha le nem írt szabályai szerint. Más esetekben viszont megpróbálok kitérni a szóáradat elől, de nem mindig van rá módom, olyankor általában kitalálok valami ürügyet, és gyors léptekkel, a tálcát lengetve bemegyek a konyhába. Őszintén szólva most is szívesebben diskuráltam volna Andulkával, az új cukrászlánnyal, de Klamm úr tekintete esengő volt és valahogy megtört, ezért hát hónom alá csaptam a tálcát, eny­hén meggörnyedve bólogattam, amikor kellett, máskor pedig a fejemet ráztam, remélve, hogy nem tévesztem el a kel­lő pillanatot.

– Néha még az is eszembe jut – sóhaj­tott Klamm úr -, hogy én is hibás va­gyok a dologban, talán oktalanul gyana­kodtam K. úrra, aki talán mégis földmé­rő volt, csak éppen az én hivatalom nem kapta meg az erről szóló értesítést a kastély másik osztályától, ahol a szerző­déseket intézték. Mivel én nem tudtam, honnan is tudtam volna, kiféle, miféle K. úr, öntudatlanul hibázhattam, amikor arról tájékoztattam feljebbvalóimat, hogy egy gyanús egzisztencia érkezett a faluba. Az efféle hírek a vámagyi hivatal rendészeti osztályára kerültek, s nem a munkaügyre, így joggal és okkal kaptam azt az utasítást, hogy K. soha nem lép­het be a kastélyba. De – törölgette cvikkerét -, ha így is van, semmiképpen sem igazolható K. magatartása, aki már- már fellázította a parasztokat, szeren­csére a mi népünk okos és józan, feltét­lenül tiszteli a hatóságot, s igazán nem hajlamos lázadásra.

Klamm úr lehajtotta a fejét.

– Persze be kell vallanom önnek, egy kicsit valóban elfogult voltam vele szemben. Maga meg fog érteni, hisz’ férfiak vagyunk mindketten, igazán nem kedvelhettem K. urat. Léhán és felelőtlenül elcsábította Fridát, a barátnő­met. Frida a korcsmában szolgált – ma­gyarázta Klamm úr bánatosan -, nem ismerte jól a világot, s persze hogy megszédítette a földmérő, már ha tény­leg földmérő volt. K. a nagyvilágból jött, bizonyos szabadosságokat enge­dett meg magának, olyanféléket, ami­ket mi nem tiltottunk a faluban, csak éppen nem támogattunk, s így a falube­liek számára úgyszólván elképzelhetet­len volt megcselekedni azokat a frivol és meggondolatlan dolgokat, amiket a K. úr természetesnek tartott. Én persze fegyelemhez szokott ember vagyok – sóhajtott Klamm -, azért mégis több íz­ben kiáltottam Fridáért, amikor a föld­mérő elcsábította, vagy éppen ő csábí­totta el K.-t, de ez végtére egyre megy, s a korcsma mocskos padlóján engedtek érzékeiknek, miközben én a külön­teremben szenvedtem.

Mert szenvedtem – bólogatott Klamm úr hosszú hallgatás után be­láthatja, volt rá okom.

A vendég elhallgatott, én meg men­tem volna dolgomra, de váratlanul újra megszólalt.

És most mi van? – tette fel türel­metlen szónokiassággal a kérdést. – Engem elcsaptak, a gróf úr elköltözött, hogy hova, azt nem tudom, lehet, hogy Amerikába, lehet, hogy a fővárosba, ha elém toppanna, nem ismerném meg, hisz’ soha nem láttam szemtől szembe, mint ahogy nem láttam Kafka doktor urat sem, aki K. védőügyvédjének sze­gődött. Döbbenetes számomra, mert bár sokat láttam és sokat tapasztaltam, mégis képes vagyok még csalódni az emberekben, egyszóval meglepett, hogy K. éppen egy jogászt, mégpedig egy kitűnő jogászt állított maga mellé igaztalan vádaskodásait alátámasztan­dó. De hát én nem ismertem dr. Franz Kafkát és a földmérő K.-t sem. Akár ma­ga is lehetne a gróf – mosolygott kese­rűen Klamm úr -, annyi minden meg­változott azóta.

Most már érdeklődve álltam Klamm asztalánál, mert valóban én voltam a gróf, s valóban nem tudtam semmit az egész ügyről, de Klamm úr elhallgatott, nekem meg tenni kellett a dolgomat.

De miért is hallgatnám tovább? Nincs már hivatal, nincsenek segédek, Jero­mos meghalt, Barnabás elköltözött, Frida a feleségem lett, én meg lemond­tam és pincérnek álltam, mert súlyosan csalódtam mindenben, noha tisztes nyugdíjat kapok, s az egészségem is rendben van. Egyszer még a kastélyt is meglátogattam, kapuja tárva-nyitva, mindenki bemehet, mennek is sokan, mohón végigrohanják a termeket, még a hivatali szobákba is be-benéznek, de nem találnak semmit, mert ma már mindenkinek van kapuja a törvényhez, be is mehet rajta, az őrök szerteszéledtek, és így már senki sem tudja, hogy a törvény kapui nyitva vannak vagy csuk­va.

Valami azonban mégis érdekel, s ta­lán meg is teszem azt a csekély erőfe­szítést, ami kíváncsiságom kielégítésé­hez nélkülözhetetlen, s meglesem, va­jon mit ír Klamm úr furton fúrt ama pa­pirosra?

Címkék:1996-09

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Töredékek Apámról

A jeles tudósra egy előadásának szövegével emlékszünk, amely 1992-ben hangzott el a Múlt és Jövő folyóirat egyik rendezvényén. 1919-ben, a...

Nézz vissza haraggal?

Zsidó Híradó, 1896. szeptember 5. A zsidó vallású katonáknak ünnepe­ken való szolgálat alóli fölmentése ér­dekében, az orthodox közvetítő bizott­ság, elnökségi...

Close