Szombat előfizetés 2017

Kitérők és betérők

Írta: Nathan Englander - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Kitérők és betérők

Nathan Englander novellái

Nathan Englander Elviselhetetlen gerjedelmek enyhítésére (For the Re­lief of Unbearable Urges) című köteté­ért 350 ezer dollár előleget kapott a rangos Alfred A. Knopf kiadótól. Egy 29 éves, eddig jószerivel ismeretlen író első novelláskötetéért ez hallatla­nul magas összeg.

Englander eddigi élete és munkássá­ga ezen kívül is bővelkedik a szokvá­nyosnak aligha mondható fordulatok­ban. Ortodox szülők gyermekeként nőtt fel a Long Island-beli West Hempstead-i modern ortodox közösségben. Jesivába járt, ahol ő volt az izgága diák, minduntalan a végső kérdések­kel zaklatta a tanárokat, akik persze alulmaradtak az abszolút igazságokat kereső gyerek elvárásain. Korán meg­mutatkoztak azok a vonásai, amelyek írásaiban is gyakran tetten érhetők, és amelyekről akkor is azt tartotta, és most is azt tartja, hogy az ortodox zsi­dóság lényegét alkotják: szigorú elvá­rások másokkal és önmagával szem­ben, következetesség, igazságkeresés. És mindehhez hozzá kell tennünk a nai­vitást, hogy megértsük az egykori jesivanövendék panaszait. „Azt hiszem, sokan megértették, hogy az élet vagy szürkébb, vagy változatosabb, mint ahogy én képzelem. Én nem jöttem rá, hogy a szabályok hajlíthatók. Márpedig egy osztályteremben, ahol az emberek nincsenek felkészülve a kérdésekre, ezek a dolgok lázadásként hatnak.” (Ez a fekete-fehér látásmód most sem áll tőle távol, amint egyik-másik novellájá­ból kitűnik.) Englander tehát fellázadt: társaival ellentétben, akik Izraelbe mentek tanulni, és többségükben fe­kete kalapos ultraortodoxként tértek vissza, ő irodalmat és judaisztikát ta­nult a SUNY Binghamton egyetemen, és mire végzett, elhagyta a vallást (hazar ba se’elah – visszatért a kérdés­hez, ahogy Izraelben tréfásan mondják a valláshoz visszatérő analógiájára). A vele készült interjúkban láthatóan azon igyekszik, hogy csökkentse e lé­pés szenzációértékét: „Melyik az a kö­zösség, amely képes megtartani min­den tagot? Olvasom a rólam szóló cik­keket: ’Disznóhúst eszik.’ Na és? Nem vagyok vallásos, fia nem lepődünk meg azon, hogy sokan csatlakoznak egy bizonyos közösséghez, ne le­pődjünk meg azon se, hogy sokan el­hagyják.”

Családja egyébként sokkal megér­tőbbnek mutatkozik Náthán kitérését illetően, mint azt legtöbben gondol­nák. A kötetet az író édesanyjának ajánlotta, aki a novellák minden ver­zióját szorgalmasan elolvassa. Család­ja és barátai az író számára szükséges információk beszerzésére is kaphatók, mint például: inna-e egy ortodox nő mentalikőrt egy szállodában?

Az egyetem után Englander Argentí­nába utazott, rövid ideig fotósként dol­gozott New Yorkban, majd a rangos iowai íróműhelybe került, ahol 1995-ben megismerkedett a Story című iro­dalmi folyóirat szerkesztőjével, aki há­rom novelláját közölte.

Ezután Izraelbe ment. Ott találkozott először olyan emberekkel, akiknek a zsidó identitása inkább kulturális, mint vallásos jellegű. Ez azonnal megtet­szett neki, de – korát és fenegyerek- image-ét meghazudtoló józansággal – a letelepedéssel egészen addig várt, amíg már nem volt rászorulva arra, hogy alkalmi munkákból éljen meg. Ma „igazi íróéletet” él, melyre kiadója szerint nem lenne lehetősége akkor, ha a New York-i irodalmi körökhöz tar­tozna, ahol előbb-utóbb „írót kellene játszania, ahelyett, hogy írna”. Jeruzsá­lemben viszont szemlélődik, nézi az embereket, próbálja felfedezni a vá­rost és megérteni az izraeli bankok működését.

Saját elmondása szerint ma Jeruzsá­lemben ő az egyik közismert kávéházi figura. Ha a fényképére pillantunk, tényleg úgy tűnik, mintha már láttuk is volna ezt a figurát Jeruzsálemben, pe­dig csupán sikerült teljesen terepszínű­vé válnia: póló, farmer, edzőcipő, hosszú, göndör sörény, fülbevaló, bo­rostás arc. Kitűnően beszél héberül, iz­raeli barátnője van, és az első regé­nyén dolgozik, amely egy argentin zsi­dó család életét beszéli el több generáción keresztül. „Ma is negyedik generá­ciós amerikainak tartom magam. A no­vellák és a regény, amelyeken dolgo­zom, nagyon is amerikai termékek, amelyeket hosszú időn át érleltem ma­gamban.”

Ez a kijelentés azonban értelmezés­re szorul, ha végigpillantunk Englander kilenc történetének helyszínén és té­máin: a holocaust, Izrael, az 50-es évek sztálinista tisztogatásai, az ameri­kai ortodox miliő. Mennyiben ameri­kaiak ezek a novellák (s ha nem azok, akkor mik – zsidó novellák?) – a kér­dés csak figyelmes olvasás után vitat­ható meg.

A Storyban közölt három novella kö­zül kettő,a Reb Kringle és az Elviselhe­tetlen gerjedelmek enyhítésére orto­dox családokról szól, a harmadik, A huszonhetedik ember (The Twenty-Seventh Man) az ötvenes években játszó­dik a Szovjetunióban.

A Reb Kringle egy isiászban szenve­dő, Mikulás-pocakos, fehér szakállas rabbiról szól, aki felesége könyörgésé­nek engedve minden év decemberé­ben elballag az áruházba, és mikuláskodik, hogy ki tudja fizetni a számláit. A dolog azonban meglehetősen meg­viseli:

„- Ez a munka bűn – csak ennyit bírt kinyögni.

Már miért lenne bűn? Hol van az megírva, hogy goj gyerekekkel játszani bűn? Nincs olyan parancs, ami megtil­taná, hogy játsszunk velük.

Játsszunk! Te nem láttad, ami ott megy, Buna. Aki látta, biztos nem ne­vezné azt az iszonyatos dúlást játék­nak. Ilyen rettenetes harácsolást Noé óta nem látott a világ.”

A kötet címadó darabjának főhőse egy haszid, aki halálosan szerelmes a feleségébe, de az asszony megtagadja tőle a szexet. „Olyan, mintha egy po­kolbuborékban lebegnék át a mennyországon” – panaszolja a rabbinak. A rabbi megértőnek bizonyul, és pár sort firkant egy papírra: engedélyt arra, hogy a haszid igénybe vegye egy pros­tituált szolgáltatásait. „Elviselhetetlen gerjedelmek enyhítésére – szólt a rab­bi. És mint egy orvos, kitépte a lapot a noteszéből.”

A huszonhetedik ember főhőse Pinchas Pelovits, az író, akinek egy sorát sem közli senki, de akit egy adminiszt­ratív hiba következtében huszonhat neves íróval együtt Sztálin kivégzésre ítél. A börtönben Pelovits remekművet alkot, amelyet a kivégzés előtt elmond három híres zárkatársának.

Englander szinte minden novellájá­nak fő motívuma az identitáskeresés, az identitásválság. Történetei alapján az embernek gyakran úgy tűnik, mint­ha szinte mindegy lenne, hogy a sze­replő kitér vagy betér, az is, honnan és hova, Englandert a pálfordulás mélystruktúrája érdekli. Az újonnan betértekről szóló novellák gyakran arról is képet festenek, hogy a ba’al tesuvah környezetét hogyan érinti a változás. Englander azt vizsgálja, hogy egy mar­káns váltást miért érzékel a környeze­tünk úgy, mint ami az ő identitásukat fenyegeti. Gilgul a Park Avenue-n (The Gilgul of Park Avenue) című novellájá­ban a betérő egy Luger nevű goj, aki egy taxiban döbben rá, hogy ő valójá­ban zsidó. „Zsidó – szólt oda a sofőr­nek. – Itt hátul egy zsidó ül.”

Ideg-összeroppanást kapott a férje, vagy megőrült? – tűnődik a feleség.

„- Mert ez, amit most itt hirtelen ki­találtál, amit itt összehadováltál, ez egyértelműen őrültségre vall.

Charles lassan bólogatott, mint aki a keserű igazságot hallja megerősíteni.

Mondta, hogy biztos így reagálsz majd.

Mondta? Kicsoda?

A rabbi.

Rabbikkal álltái össze? – Sue szájá­hoz kapta a kezét.

Persze hogy rabbikkal. Ki más ad­na tanácsot egy zsidónak?”

A rabbi, akivel Luger „összeállt”, tör­ténetesen egy egyszemélyes misztikus zsidó szervezet vezetője (és tagsága). Pár nap múlva már kósert eszik, öltö­nyeit pedig elküldi megvizsgáltatni, hogy megfelelnek-e a satnez előírásai­nak, vagyis nem tartalmaznak-e egy­szerre lenvásznat és gyapjút.

A kritikusok gyakran dicsérik azért, mert történetei végig úgy hatnak, mint­ha csattanóra lennének kihegyezve, ám a végén hiába várjuk a csattanót. Judaizmus és modernitás harcát Eng­lander láthatóan nem a komikus olda­láról fogja meg, bár ez a konfliktus az ő novellái tanúsága szerint is komikus jelenetek kimeríthetetlen tárháza, amint a Woody Allenre vagy Philip Rothra emlékeztető poénok is mutat­ják. („Azt képzeld el” – mondja a fele­sége Lugerről -, „hogy műit péntek es­te le- és felliftezett, mint egy idióta, és azt várta, hogy valaki megnyomja a mi emeletünk gombját… Nem kérhetett meg valakit egyenesen, mert csak célozni szabad.”) Englander mégsem az említett szerzők köpenyéből bújt elő. Történetei tanúsága szerint ez a konf­liktus az érintettek számára mindig boldogtalansággal, kielégítetlenséggel, gyakran tragédiával végződik. A Luger áttérését figyelemmel kísérő Zalman rabbi szavaival: „Semmi remény, Luger úr. Úgy mondom ezt magának, mint egyik zsidó a másiknak. A hívő számá­ra nincs remény.”

Nincs remény Az utolsó lehetőség (The Last One Way) Gittája számára sem. Az ötvennégy éves brooklyni ult­raortodox asszony már odáig jutott, hogy bérgyilkoshoz folyamodik, hogy tegye el láb alól a férjét, aki tizennyolc éve külön él tőle. Házasságuk annak idején közvetítő útján jött létre, és bár sohasem szerették egymást, férje meg­tagadja a válást. Gitta tizennyolc éve agunah, senkiföldjén élő asszony, „fér­jezett özvegy, vagy talán elvált feleség”.

Az abszurd iránti érzéke, mely már az eddig említett novellákból is kitűnik – s amelynek az elragadtatott kritiku­sok Kafka-, Gogol-, Singer-, Malamud- párhuzamait köszönheti a legéret­tebben és legeredetibben Akrobaták (The Tumblers) című novellájában bontakozik ki. A történet a holocaust idején játszódik, de mint Englander mondja, „mégsem holocaustnovella, hanem a holocaustra való emlékezés aktusáról szóló novella”. A nácik úgy tűnnek fel egy képzeletbeli városban, ahogyan a holocaust járja át a husza­dik század második felének irodalmát. A novellában az együgyű bölcseiről hí­res Chelm lakóit Auschwitzba készül­nek deportálni. Csak a lakosság töre­déke menekül meg, a Mahmir (szigorú) haszidok. A haszidok csoportja véletle­nül összetalálkozik egy akrobatatársu­lattal, akik épp előadásra igyek­szenek, és ezt az alkalmat hasz­nálják ki, hogy akrobatának öl­tözve megmeneküljenek a biztos haláltól. „Abszurd vállalkozás volt. Csakhogy, gondolta Mendel, semmivel sem hihetetlenebb, mint a valóság, amelyből megme­nekültek, semmivel sem rejtélye­sebb, mint a nácik zsidóeltüntető trükkje.” A zsidók találékonysága és éleseszűsége a végső kétségbeesés elleni leghatékonyabb fegyver, de végül ezek sem képe­sek feltartóztatni az ördögi náci gépezetet. Amikor a zsidók a színházba érnek, Mendel egyszer­re megrémül: „Ahogy a rendező-asszisztens elszáguldott mellette, az izzadságtól átlátszó ingben, karjaiban egy halom bádogkarddal, „schnell”-t üvöltve mindenki­re, akinek elkapta kalandozó tekinte­tét, Mendel megértette, miért fél olyan rettenetesen. Azért, mert hatékonyak, mind, egytől egyig, mert ripsz-ropsz, ott teremnek, ahol kell, mert rend van köztük és fegyelem… Mendel tudta: ez a hatékony csapat végül utoléri őket.”

Egyik szerkesztője szerint Englanderben az a rendkívüli, hogy bár szinte ki­zárólag zsidó témákkal foglalkozik, zsi­dó miliőkről ír, történetei mégsem ar­ról szólnak, mit jelent zsidónak lenni, hanem arról, hogy mit jelent ember­nek lenni. Az emberi lét törékenysége és abszurditása, a véletlenek szerepe a sorsok alakításában, a humor megtar­tó ereje az élet legsötétebb pillanatai­ban – ezek és ehhez hasonló témák húzódnak meg szinte minden története mögött. Nem tartja magát zsidó író­nak, a zsidó kulturális újjászületés üd­vöskéjének. Saját bevallása szerint írna ő az autóversenyzésről is, ha épp ahhoz támadna kedve.

Mit jelent az írás Englander számára? „Gyermekkora óta egyetlen napja sem telt el írás nélkül”, mondja az elbeszé­lő Pinchas Pelovitsról. Ezt akár önélet­rajzi momentumnak is tekinthetjük: az íráshoz „szerzetesi életmódra és egy talmudista figyelmére és fegyelmére van szükség”, vallja Englander. „A rítu­sok híve vagyok, szeretem az előíráso­kat, szeretem, ha mindennek megvan a maga ideje, ha tudható, mi a jó és mi a rossz. Amikor komolyan elkezdtem ír­ni, észrevettem, hogy ezeket a formá­kat teljesen a magamévá tettem. Ren­geteget írok mindennap, hetente hat­szor, a hetedik napon pedig pihenek. Ez nekem a sabbat. Az én sabbatom sokáig keddre esett.” Englander tehát egyfajta sajátos ortodox életmódot él továbbra is. Ellentmondásokkal teli alakjai – az író, aki sohasem publikált; a Mikulás-rabbi, a goj zsidó, vagy az Ak­robaták mulattató halálraítéltjei – mind azt példázzák, hogyan fémek meg egy emberben látszólag összeegyeztethe­tetlen késztetések. Englander életének ellentmondásai is talán csak látszóla­gos ellentmondások, a külső változá­sok, az újabb és újabb álarcok mögött ugyanazok az alapvető igények és szük­ségletek, vagy talán ugyanazok a csap­dák bukkannak fel újra és újra: így ke­rült a vallásából kitért jesivanövendék éppen Jeruzsálembe, s így talált rá az írásra, amely nemcsak az önkifejezés egy tetszőleges, véletlenszerű eszköze (bár az egyik interjúban igyekszik ezt így beállítani). A kérdésre, hogy szokta-e még a Tórát tanulmányozni, Eng­lander így felel: „Szükségem van rá a munkámhoz. De míg a jesivanövendékek Istennel beszélgetnek, én anyagot keresek a következő történetemhez.” Ez a kijelentés talán mégis inkább bon mot, mint a teljes igazság, ha összevet­jük a munkamódjáról szóló vallomá­sokkal, és persze magukkal a novellák­kal. Talán Náthán Englander is úgy van Long Island-i ortodox gyermekkorával, mint saját novellájának szereplője, Git­ta Floog, aki arról álmodik, hogy meg­szabadul a férjétől, aki a valóságban már évekkel ezelőtt elhagyta. A kötet címében szereplő elviselhetetlen gerjedelmeket az élet minduntalan újrater­meli, s ezek enyhítésére talán csak az írás alkalmas. Ezenkívül talán – a misz­tikus Zalman rabbi szavaival – „semmi remény”.

Címkék:1999-11

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

A huszonhetedik ember

Nathan Englander A huszonhetedik ember Az elbeszélés alábbi részletének színhelye egy szovjet börtön cellája, ahol a Sztálin által halálra ítélt...

gólem-toilet jelek

gólem-toilet jelek Több okom van erre a bizarr címre. Az első ok, hogy egy kicsit fáraszt a magyar képzőművészet halálos...

Close